Az talán nem meglepő senki számára, hogy a kínaiak sok rizst esznek. Sőt, a bevett nyugati sztereotípia alapján gyakorlatilag mást sem esznek, mint rizst.
A helyzet azért nem ennyire egyértelmű. Kína egy Európa-méretű óriás, így az általánosítás erősen sarkít. 

Az ország északi részén eleve nem is terem meg ez a gabonaféle, s noha ma már minden gond nélkül szállíthatóak a termények, hagyományosan nem vitték túlzásba a rizsfogyasztást arrafelé. Terményként a búza volt a sláger, míg ételként ez elsősorban különféle tészták, lepények formájában kerültek az asztalra.
A földrajzi szélességen túl a domborzat is korlátozó tényező volt, így rengeteg hegyes, elzárt területen termeltek rizs helyett más veteményeket, Amerika felfedezését követően elsősorban kukoricát és burgonyát.

Mindazonáltal valóban kijelenthető, hogy elég nagy mennyiségben fogy az elsőnként említett gabona is, különösen délen, ahol gyakorlatilag minden étkezés elengedhetetlen kelléke, legfeljebb a reggeliből maradhat ki.

A rizs itteni felhasználása némiképp elüt a hazaitól. Alapesetben párolják, só, fűszerek hozzáadása nélkül. Hogy a háztartások megbirkózzanak a feladattal, igen hamar megalkottak kifejezetten a rizs elkészítéséhez szükséges edényeket.

Többféle kialakítás is létezett, de a működési elv ugyanolyan volt. Az edényekben több szint került kialakításra: legalul a víz, felette pedig, apró nyílásokkal az alján a rizs elhelyezésére szolgáló rész. Az egészet lefedték, majd a felforralt víz párájában főzték meg a rizsszemeket. Mivel a víz nem is hűl olyan gyorsan, a kész termék sokáig meleg is maradt.
Kiskamaszként összehaverkodtam a vidéki kisvárosunkban néhány évig üzemelő kínai étterem személyzetével, akkor, a 90-es évek közepén még náluk is egy ehhez hasonló szerkezetben készült a mindennapi betevő.

A modernizáció természetesen ezt a konyhai műveletet sem kerülhette el, így hamarosan megjelentek az elektromos rizsfőzők. A korábbi módszernél is praktikusabbak, csak víz és rizs kell bele, majd ha elkészül, magától leáll a kütyü. Egész pontosan enyhe melegítő fokozatra kapcsol, amivel a fedél felnyitása nélkül gyakorlatilag egész nap friss és kellemes hőmérsékletű rizs érhető el.

Bár az európai gyomornak a sótlan, vízben párolt rizs általában kissé furcsa és kevésbé kellemes, csak megszokás kérdése. A rizs saját, kissé édeskés aromája is kijön így, s mivel lassan 20 éve így eszem, az otthoni verziónál sokkal jobban szeretem is.

Ennek köszönhető, hogy tegnap vettünk is egy rizsfőzőt, az első saját rizsfőzőnket. Ha egyszer hazamegyünk, visszük magunkkal.

Kínával kapcsolatban a külvilág kevés dologra asszociál hamarabb, mint a rizsre. Nem is csoda, ez a hatalmas birodalom termeli és fogyasztja a legtöbbet ebből a nagyszerű gabonanövényből.
Nem is csinálják rosszul. Itt egy-egy boltban 8-10 féle különböző méretű és fajtájú rizst kapni, a legdrágább szemei hatalmasak és hófehérek.
A rizs termesztése rendkívül munkaigényes. A síkvidéken ugyan lehet gépesítéssel javítani a helyzeten, de a teraszok világában legfeljebb a vizibivalyok maradnak vagy az élőmunka.

Amit a nyugati gasztronómia a rizzsel művel, azért kultúrállamban büntetni kéne. Minden eszközzel azon munkálkodnak - a háziasszonyoktól a szakácsokon át, hogy a magvak identitásuknak utolsó morzsáit is elveszítsék. Persze a bűn elkövetése nem szándékos.

Igazi rizzsel 12 évesen találkoztam először. A kisvárosban, ahol felnőttem, nyílt egy kínai étterem, s addig sündörögtem az ottaniak mellett, míg be nem fogadtak. A nyelvet is tőlük tanultam meg, s a vidéki beszéd egyes vonásait azóta sem sikerült teljesen levetkőznöm.
A rizst elsőre utáltam. Nagyon. Semmilyen vacak volt, azonnal nyúltam a sóért. A kínai konyha ugyanis egyszerűen gőzőn megfőzi a szemeket, nem használ fűszerezést.
Eltelt némi idő, mire ráéreztem az igazi aromára.

Mert a rizs finom. Ahogy még gőzölög amikor a csészébe kerül, s már az illatából is kiérezni az ízét. Az ízt, amely kicsit édeskés, kicsit semmihez sem fogható, tiszta, naturális rizsíz.
Az eltelt húsz év alatt nagyon megszerettem, otthon sem eszem másképp.