Kínával kapcsolatban a külvilág kevés dologra asszociál hamarabb, mint a rizsre. Nem is csoda, ez a hatalmas birodalom termeli és fogyasztja a legtöbbet ebből a nagyszerű gabonanövényből.
Nem is csinálják rosszul. Itt egy-egy boltban 8-10 féle különböző méretű és fajtájú rizst kapni, a legdrágább szemei hatalmasak és hófehérek.
A rizs termesztése rendkívül munkaigényes. A síkvidéken ugyan lehet gépesítéssel javítani a helyzeten, de a teraszok világában legfeljebb a vizibivalyok maradnak vagy az élőmunka.
Amit a nyugati gasztronómia a rizzsel művel, azért kultúrállamban büntetni kéne. Minden eszközzel azon munkálkodnak - a háziasszonyoktól a szakácsokon át, hogy a magvak identitásuknak utolsó morzsáit is elveszítsék. Persze a bűn elkövetése nem szándékos.
Igazi rizzsel 12 évesen találkoztam először. A kisvárosban, ahol felnőttem, nyílt egy kínai étterem, s addig sündörögtem az ottaniak mellett, míg be nem fogadtak. A nyelvet is tőlük tanultam meg, s a vidéki beszéd egyes vonásait azóta sem sikerült teljesen levetkőznöm.
A rizst elsőre utáltam. Nagyon. Semmilyen vacak volt, azonnal nyúltam a sóért. A kínai konyha ugyanis egyszerűen gőzőn megfőzi a szemeket, nem használ fűszerezést.
Eltelt némi idő, mire ráéreztem az igazi aromára.
Mert a rizs finom. Ahogy még gőzölög amikor a csészébe kerül, s már az illatából is kiérezni az ízét. Az ízt, amely kicsit édeskés, kicsit semmihez sem fogható, tiszta, naturális rizsíz.
Az eltelt húsz év alatt nagyon megszerettem, otthon sem eszem másképp.
