Ma a Szecsuánblog egy rendhagyó, fiktív elbeszéléssel jelentkezik. A történetben szereplő személyek és egyes valódi, hús-vér emberek közötti esetleges hasonlóság kizárólag a véletlen műve.

Történetünk főszereplője, legyen mondjuk Bebe, és házastársa egy délkelet-ázsiai trópusi üdülőváros kis belvárosi útjait szelik mostanában, mivel errefelé bérelnek szobát egy ideig. Bebe és kedves párja nagyon ügyes vezetők, bár nem rendelkeznek az adott országban hivatalosan elfogadott jogosítvánnyal. Az ország lakosságával ellentétben betartják a közlekedési szabályokat, még indexelni is szoktak, s Bebe még gyorshajtani sem (a házaspár másik fele olykor 50-nel is száguld a 40-es megengedett sebesség helyett, bár ezt üres utakon szokta végezni, s Bebétől ilyenkor is kap érte).

A helyszín belvárosában akadnak egyirányú utcák is, bár ezek nem teljesen egyértelműek, különösen, hogy egy természeti katasztrófa elvitte a táblák zömét. Az egyik este folyamán így szereplőink teljes jóhiszeműség mellett behajtottak egy ilyenbe, forgalommal szemben, s megtettek körülbelül 50 métert, mire ez tudatosult bennük, de addigra már le is intette őket a rend két őre. Mivel forgalommal szemben hajtani errefelé semmilyen úton nem számít rendkívülinek, s ezt a helyiek akár a sáv kellős közepén sem szégyellik űzni, így nem csak őket, hanem gyakorlatilag a sáv teljes forgalmát. A népek csak gyűltek.

Bebéék ki lettek okosítva előzőleg. Hogy például ne értsenek angolul, mivel ez az egyetlen nyelv, amit esetleg az egyenruhások még valamilyen szinten képesek előadni. Mivel nem tudnak az emberrel szót érteni, elengedik. Azt is mondták, hogy öt év alatt egyszer láttak rendőrt, s a külföldieket pláne nem szokták cseszegetni.

Szereplőink követték ugyan az utasításokat, de a zsaruk már fejlettebbek, mint régen, google translate-tel is fel voltak szerelkezve. Helyszíni bírságról hallani sem akartak, mindenáron az őrsre szerették volna vinni delikvenseinket. Ők ezt nem annyira szerették volna, de nem voltak elég ügyesek, túl feltűnően akartak fizetni, így a közönség miatt ez nem jött össze.
Az eset a szálláshoz közel történt, így Bebéék felugrottak pénzért, de a rendőrség közben elvitte a motort. Ettől Bebe kissé kiállhatatlan lett, de szerencsére egy segítőkész ismerős ajánlotta, hogy nézzenek meg egy helyet. Ez már este 11 felé történt.

A rendőrség épületében csak két ember volt, az egyik pizsamában, s egy kis fülkében az ágya is látszott. A motorról érdeklődve nagyon előzékenyek lettek, s némi fordítóprogramos asszisztenciával meg is indult a kommunikáció. Kérdezték, van-e érvényes jogosítvány, amiről kiderült, nincs. Kérdezték, a motorhoz vannak-e papírok, amiről meg az, hogy vannak, de nem vitték magukkal. Ez mind nem is volt baj.

Közölték, hogy jogosítvány hiányában egy hét után adják vissza a járművet, s igen súlyos pénzbírságot is kell fizetni, kb. 30 ezer forintnyi helyi pénzt.
Bebe itt már kezdett ráérezni a játék ízére, különösen, hogy jókedélyűek voltak a közszolgák, s még cigarettával is kínálták a párt. Gyorsan felvetette, hogy nem lehetne-e most fizetni bírságot. Természetesen lehetett, s valami furcsa okból kifolyólag ez még kevesebbe is került volna, mint az egy hét utáni. Csupán 17000 ft-nyi összeg.

Sajnos a helyszínen ennek még a fele sem volt a fiataloknál, így jelezték, hogy esetleg reggel jönnének vissza, mert most csak ennyi van. Szerencsére ez sem volt gond. A jóemberek segítőkészek voltak, nem szerették volna, ha feleslegesen fordulnak, így inkább kevesebbel is beérték. Reggel már jó eséllyel másik kollégákra hárult volna a feladat, s őket sem akarták extra feladatokkal terhelni.
Így végül mindenféle papír bemutatása nélkül, még személyazonosságot sem csekkolva kiadták a járművet kb. 8500 forintnyi pénz ellenében. Bár jogosítványa nem volt a párnak, minden további nélkül hagyták, hogy elvezessék a motorjukat, de azért a bukósisak használatára (mely amúgy ott volt már a kézben) még előzékenyen felhívták a figyelmet.

Így lett Bebééknek újra motorja és így működik a korrupció a vadkeleten.

Újbóli beköltözésünk egyúttal azt is jelenti, hogy újra el kellett menni a rendőrségre, hogy regisztrálják a lakcímünket. Szerencsére közel van és eddig mindig flottul ment. Bár voltak helyi arcok nagy mennyiségben, amint észleltek bennünket, soron kívüli kiszolgálásban volt részünk, amivel órányi várakozást spóroltunk meg vagy még többet.

Ma reggel fél 10-re érkeztünk meg az intézmény kapujába. Bár már 9-kor nyitva kellett volna lennie, egyelőre mindenki kinn állt, ugyanis, mint kiderült, valami látogatás zajlik odabenn, s amíg az illetékesek le nem lépnek, addig zárva tartanak. Hogy ez mikor következik be, arról max. találgatni lehet.

Hát jó, vártunk majdnem tízig, amikor a túloldalról szólt egy hölgy, angolul, hogy ha sietünk, jöjjünk vissza délután. Nem siettünk, s végül elkérte a papírjainkat, majd egy 10 perc után visszahozta a kért dokumentumokat.
Bár a sor állt még mindig, mi már eljöhettünk. Van, amikor előnyös waiguorennek lenni.

Ma voltunk a rendőrségen lakcímet bejelenteni. Egyelőre még csak a férjemét, mivel nekem a jövő héten új vízumom lesz, s emiatt újra meg kéne ismételni a műveletet.


Még a rendőrségi vizit előtt a lakásunk portáján lévő irodába is vissza kellett menni, mivel tegnap nem vettem észre, hogy a papírokon férjem nevét sikerült elírni. Az útlevélből egész pontosan ezt nyerték ki: magyarhungarian. Van ilyen.

Ebben az épületben, a nyolcadikon élünk majd.

A rendőrségen minden simán, gördülékenyen ment, s a procedúra legfeljebb 10 percig tartott, amiből a mi részünk csak annyiban állt, hogy átadtuk a bérleti szerződést meg az útlevelet, majd vártunk.
Kisebb kalamajka azért annyiban akadt, hogy kissé nehezen találtunk oda, bár ez nem a hatóság hibája, hanem az egyre inkább intelligenciaproblémákkal küzdőnek tűnő ügynöké, aki 400 yuan díjazás fejében a kecót szerezte. Mellékelt ügyesen tegnap egy térképet is a rendőrség épületének helyével, csak épp sikerült egy pár száz méterrel arrébb, ellentétes oldalon, más utcákban elhelyezni a célpontot jelző pöttyöt. 

Bár egy órát elcsesztünk a keresgéléssel - a megadott helyen kizártnak tartottam, hogy valaha is lett volna rendőrség, nagyon szűk, vacak utca volt -, végül odataláltunk a metróban lévő térkép segítségével. Szerencsére ma hatig üzemeltek, így nem volt semmi probléma belőle, de az úriember édesanyja valószínűleg sűrűn csuklott a délután során.
Ja, és még csak be sem lehet sorolni a sűrűn előforduló, kissé szerencsétlen kínaiak közé, mivel ő egy feltehetően ritkábban előforduló, kissé szerencsétlen brazil csóka.

A lakáshoz amúgy elég közel fellelhető rendőrség. A növényzet egész Shenzhenben elég klafa, pálma is akad sok.

Holnap este átcuccolunk a hosztelből. Időközben még vettünk pár dolgot a lakásba, így a taxi azt hiszem, hogy erősen meg lesz tömve.

Miután hajnali fél 5 magasságában beért a busz Fengjie általam eddig még nem használt, Gangkou nevű autóbuszállomására (van még egy buszállomás, egymástól minimális távolságra), elsőként nem is vettem észre, hogy megérkeztünk.

Pihenőre gyanakodtam, meg épp csak felriadtam a szunyókálásból. Mindenesetre szépen leszálltam dohányozni, s próbáltam a látvány, meg az esetleges feliratok alapján kideríteni, merre vagyok. A szomszédos házak ugyan ismerősnek tűntek, de leginkább az volt megtévesztő, hogy nagyon nem sietett senki semerre. Néhányan még a buszban aludtak, de akik leszálltak, ők is a busz mellett álldogáltak. 

Néhány perc alatt azért tudatosult bennem a helyzet, úgyhogy összeszedtem a cókmókomat és elindultam az út felé, majd taxival elvitettem magam Mingchunékhoz. Lassan meg is ébredt szegény pára, aztán némi beszélgetés, sétálgatás után nekiálltunk szállást keresni.

Eddigre már felkelt a nap, előkeveredtek az emberek is, s Fengjie olyan volt, mint régen, s igazán jól esett itt lenni.

A második hotelben volt is wifi, aránylag elfogadható küllemű szoba, s mindössze 60 yuanes szobaár. Az messziről lerítt róla, hogy külföldiként nem szállhatnék meg itt, de Fengjieben annyira nincsenek külföldiek, hogy a hotel tulaja sem látott még, ennek megfelelően az efféle rendszabályokkal sincsenek igazán tisztában.

Miután az ujgur terrortámadások miatt manapság mindent szigorúbban vesznek, így még itt Fengjieben is volt pár hete egy fejtágítás a helyi szállásadók számára, miszerint mindenféle gyanús egyedet jelenteniük kell a rendőrségen, különösen a már említett kisebbség tagjait.

Én ugyan sejtettem, hogy mi lesz a folyamat vége, de nem volt kedvem vitatkozni, A rendőrségen aztán kiderült, hogy én természetesen nem szállhatok meg az adott műintézményben, hivatalosan biztonsági (mármint az én biztonságom) okokból. 

A karhatalom ettől függetlenül nagyon kedves és érdeklődő volt, mint errefelé általában mindenki, ha ilyen fura szerzetet lát. Mingchun vázolta nekik, hogy itt dolgoztam egy évet, s most visszajöttem látogatóba, ők meg hallgatták majdnem szájtátva. Kicsit vicces is volt.

Az egyik rendőr - valami fejes, a járművéből ítélve - aztán elvitt minket egy nekem való szálláshelyre, de kiderült, hogy ezeknek sincs erre megfelelő engedélye, viszont akkor már dolgozott az adrenalin, s a törvény őre intézkedett személyesen, hogy márpedig engem itt el kell szállásolniuk, nincs mese. Szegény waiguoren nem akar drága helyre menni, úgyhogy ez van.

Az új, amúgy az előzőnél lényegesen színvonalasabb helyen 80 yuanért kaptam szobát, ami még így sem hatalmas érvágás. A szobában még számítógép is van, de sajnálatosan wifi nincs.
Sajnos a kábel lapiba plántálása még nem oldja meg a problémát, mivel a rendszer kiépítői az itt lévő gépek hálókártyáihoz rendelték hozzá a nethozzáférést.

Miután kedvesen szóvá tettem bánatom, elküldtek egy rendszergazda emberért, aki először nézett okosan, majd később hülyén, de aztán inkább hívott valakit, akinek fogalma is volt a helyzetről.

Utóbbi vágta a szitut, s elmagyarázta a helyzetet, amire magamtól is rájöttem, miután első lépésként átnéztem a hálózat beállításait. Mindenesetre konstruktív volt, mert elment, majd visszajött egy frissiben beszerzett usb-s wifiporttal, s most azon keresztül sugárzik hozzám az internet. S mindezt ingyen, ráadásul a kütyüt is megtarthatom. Jó, azért egy fotót készített rólam.

Délután összefutottam Mengsivel, majd felugrottam hozzájuk. Finom vacsi várt, köztük a nekem való krumpli is, amit imádtam ittlétem alatt is. Állítólag rám való tekintettel készült, hogy igaz-e, azt nem tudom, de volt bőségesen belőle.

Készült pár kép is, a régi olvasóknak nem lesz annyira ismeretlen a város. Én még mindig imádom.