3-án belecsapunk a lecsóba, s beindul az óvodai oktatás. A nyelvsulis elvileg még egy hét csúszással jön (bár ki tudja, mit variálnak addig), úgyhogy biztosan hasznosan telik majd a soron következő hétvégém.

Bár én eddig jobbára semmi hasznosat nem csináltam (eltekintve attól, hogy kidolgoztam magamnak az anyagot meg legyártottam a kártyákat, illetve pénteken segítettem 150 kg rizst becipelni a földszinti konyhára - jó én személyesen 4x25 kg-t hordtam csak el, két zsákot ketten-ketten hurcibáltak a helyi, 45 kilós kolleginák), a többiek azért igen. Szépen kicsinosították az osztálytermeket, felkészültek a babák fogadására. Utolsó simítások még ma is zajlanak, de szerintem már nyitásra készen is állunk. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy egy kisfőnöktől eltekintve egyedül használom majd a hat fakkos irodát is.

Minden egyes nap, vagyis hát a hét első három napján, mivel a csütörtök-péntek szabad tanítom mindegyik csoportot, a kicsiket és a középsősöket délelőtt, a nagyokat délután. Egy-egy óra 30 percig tart, így talán nem rokkanok majd bele.

No, de elég a fecsegésből, rengeteg képet hoztam ma a tényleg mutatós ovinkról. Egyelőre még gyerekek nélkül.

Az már odahaza is elég közismert, hogy Kínában az internet bizonyos tartalmai blokkolás alá esnek, egyes weboldalak nem érhetőek el. Egy natív kínai számára ez vajmi kevés gyakorlati problémát okoz, mivel a nem hozzáférhető tartalmak helyett van más, helyi alternatíva, s az érintett oldalak soha nem voltak ideát meghatározóak, nagy részükről nem is nagyon hallottak.

Nyugatról idetévedve a helyzet egy kicsit más. Nálunk ezek piacvezető szolgáltatások, amik hiányában lényegesen romlik az ember komfortérzete. A Google, a Youtube és a Facebook az, ami nélkül leginkább nehéz az élet, különösen, hogy velük együtt a webes keresés és a legáltalánosabb chat használata is kihullik a lehetőségek közül.

Szerencsére van megoldás, mégpedig a VPN. Akinek nem világos, hogy ez mit jelent, annak itt egy wikipedia-cikk a magyarázattal.

Egy évet éltem Kínában VPN nélkül, de akkor még nem használtam Facebookot, a google pedig még nem szúrta a cenzúra szemét. Utána egy évig egy magyar fejlesztésű megoldást használtam, ami egy darabig hellyel-közzel működött, aztán teljesen használhatatlanná vált.
Ezután az ExpressVPN lett a prioritált megoldásom, elégedett is voltam vele évekig, de pont Vietnámba költözésünk előtt kezdett el vacakolni, mivel a kínai kormány megpróbálta kinyírni. Közben jöttek emailek, hogy a Kínában élők frissítsenek egy új verzióra, stb., úgyhogy gondoltam, mostanra megszerelték. Hát, sajnos nem. Alig néhány szerver működik, s azok is megbízhatatlanul, s nagyon gyatra sebességgel. Szerencsére nem volt vesztenivalóm, mert egy hónap pénzvisszafizetési garanciájuk van.

Kipróbáltam hát az Astrillt. Kínából a próbahét ugyan nem elérhető, de nem túl bonyolult kijátszani a rendszert. Meg is oldottuk, s így neki is estem a tesztelésnek. A tapasztalatok határozottan jónak bizonyultak, így, pláne, hogy tegnapra meg is jött az ExpressVPN-sek által visszaküldött pénz, végül elő is fizettem erre.  Remélhetően nem is fogják tudni elintézni egyhamar. 
Szóval, aki most errefelé jár és VPN-ezni kényszerül, az ExpressVPN-t hagyja a csudába. 

Túl sok információval még nem tudok szolgálni, mert már az ideérkezésem másnapján "munkára" fogtak, de azóta már volt egy szabad hétvégém is, amikor jártam-keltem pénzt váltani meg egy kicsit bevásárolni. A munkahely és a lakás között kb. 100 méter van, öt-hat perc alatt ideérek a lakóhelytől az irodáig, így ilyenkor nincs sok lehetőségem felfedezésekre.

Szóval, amennyire eddig meg tudtam állapítani, Humen egyáltalán nem egy rossz hely. Sok a magasház, a zebra, a lámpás kereszteződés, a járda, az üzlet, nekem teljesen megfelel. És persze tömegközlekedés is van, egyelőre buszok formájában, de elvileg nemsokára ideér a dongguani (Humen Dongguan része) metró egyik vonala is. Ez a helyi közlekedést nem nagyon segíti, mert inkább Dongguannal teremt gyors kapcsolatot, de Humen nincs is akkora, hogy ide saját metró kellene.
A Kanton-Hongkong gyorsvasút is megáll itt, így villámgyorsan megközelíthetőek ezek a helyek, illetve a Hongkong előtt még a vonalon lévő Shenzhen is, utóbbiba sima buszok is járnak, s ha kiépülnek a metrók teljes hosszukban mindenfelé, akkor a Shenzhen és Dongguan közötti egyik kapcsolat Humenen át megy majd.

Jöjjön hát néhány kép a városból. Sajnos javarészt buszoztam (a menetjegy 2 yuan, kártyával valamivel olcsóbb), így csak akkor tudtam kattintgatni, amikor épp nem.

Előre szólok, hogy a bejegyzés erősen szubjektív és valószínűleg komoly ellenérzéseket kelthet a címben szereplő országot kedvelők táborában. Számukra nem feltétlenül javaslom a továbbolvasást.

Szóval... hol is kezdjem. Az talán már sejthető, hogy korántsem bűvölt el ez az ország, s közel egy évet ott tölteni bőven több volt, mint elég. Nha Trang, Trang Bom, Bien Hoa és Saigon mellett másutt nem fordultam meg ez idő alatt, így elképzelhető, hogy az egész országra nem minden és nem hasonló mértékben lehet igaz.

Röviden: Vietnám a világ segglyuka. Életemben nem jártam még ennyire elmaradott helyen, ami persze csak annyit jelent, hogy a világ szomorúbb felét eddig még sikerült elkerülnöm. Miután filippin és kisebb mértékben még afrikai emberek tömegei járnak át tényleg vállalhatatlan bérekért dolgozni (nem tanítani, az egy magasabb kaszt, még nekik is), s ennek még örülnek is, egész biztosan még így is a lehetőségek földjének tűnhet, ha megfelelő összehasonlítás mellett nézzük. 

Hosszabban: vegyük sorra. Némi szterotipizálás is akad benne, de mint tudjuk, ezeknek általában van némi alapja is.

1. A vietnámiak lusták

Északon talán nem vagy nem annyira, mert ez valószínűleg némiképp összefügg az éghajlattal is. Elvégre elég, ha valamit enni tudnak, megfagyni senki nem fog. Nagyon kényszeredetten dolgoznak, s egyáltalán nem szakadnak meg. Ebédidőben órákra bezárnak sziesztázni, olyankor szinte semmit nem lehet elintézni. A kereskedők kevés kivétellel vállalhatatlanok, Kínához viszonyítva pedig ég és föld a helyzet. Humenbe érve kb. öt percembe telt elintézni, hogy a lakás melletti boltos ezentúl tartson zérós kólát, ugyanez Nha Trangban teljes érdektelenségbe fulladt mindenütt. Pedig nem kis fogyasztó vagyok. Az árusoknak sokszor esik nehezére megmozdulni, s ilyenkor az az érzésem, hogy zavarok. Pedig saját üzletről van szó, nem az alkalmazottak közönyéről.
Találtunk azért persze egy-két normális helyet is, mert ilyen is van, de az is sokat elárul, hogy keresni kell.

2. A közlekedés borzalmas

Ezzel valószínűleg még a legnagyobb Vietnám-fanok sem vitatkozhatnak. Tényleg életveszélyes, nagyjából senki nem tart semmilyen szabályt. Én korábban meg voltam róla győződve, hogy ilyen téren Kínánál rosszabb nem lehet, de Vietnám után a kínaiak vezetési stílusa poroszos fegyelemről árulkodik, s ebben most tényleg nincs egy fikarcnyi túlzás sem.
Az utak tele vannak motorokkal (ennek oka állítólag az, hogy az infrastruktúra túlterhelésétől való félelem miatt a kormányzat igyekszik elejét venni a gépkocsik elterjedésének, brutális vámokkal terhelve utóbbiakat - így aztán a kocsik beszerzése drága, a sok motor miatt a vezetésük sem tűnik igazán praktikusnak), a sofőrök jogosítvánnyal való ellátottsága teljesen random, s gyakorlatilag minden irányból bármikor számítani lehet bármire.
Kicsit megszokva persze valamivel nagyobb az esély az életben maradásra, de azt kizártnak tartom, hogy koccanások nélkül huzamosabb ideig bírja valaki, 1-2 nekünk is volt, s láttunk rengeteg sokkal csúnyább esetet is, ezekben szerencsére nem voltunk érintettek.
Hogy el lehessen képzelni, írok néhány teljesen tipikus esetet:
- a beláthatatlan (mert persze majdnem minden be van építve, az utak meg szűkek) kereszteződésekbe érve a delikvensek minden gondolkozás nélkül behajtanak.
- a szemközti sávból bármikor eléd jöhet valaki, mert arra az oldalra szeretne lehúzódni, s a 90 fokos kanyarodásnál sokkal célszerűbb az alacsony szögű, egyenes vonalú, pár száz méteren át tartó szembehajtás.
- az irányjelző dísz. Próbáld kitalálni, merre szeretne haladni a forgalom többi résztvevője, s akkor se legyél nyugodt, ha valamerre indexelnek, mert simán fordulhatnak a másik irányba is.
- próbálj meg ne nagyon kitérni jobbra vagy balra, s tartani az egyenes irányt, mert tőled 20 centire szeretnének elmenni, akkor is, ha van hely.
- a betorkolló kis utcák, ajtók, házak kijáratai külön veszélyforrások. Bármikor kihajthat valaki, anélkül, hogy érdekelné, nekimennek-e. Ugyanez gyalogosokkal is valós veszély, kisebb, szűk utcákban, ők sem néznek ki, mielőtt kilépnek a házból az útra.
Lenne még mit írnom, de talán ennyi is elég. Azt azért el kell ismerni, hogy ahhoz képest, ahogy közlekednek, relatíve kevés a baleset, bár az ország közúti halálozási statisztikái a legrosszabbak között vannak még így is.

Gyalogosként külön horror az élet, nem is sokan próbálkoznak vele. Eleve járda is csak mutatóban akad, többnyire az sem használható az ott parkoló motorok miatt.

3. Vietnám elmaradott

A múltat ismerve ez nem annyira meglepő, volt honnan fejlődni, de van is még hova. Erről tehetnek a legkevésbé, így ezt annyira nem is rónám fel nekik, azt már inkább, hogy az ország koszos, beleértve a turistás tengerpartokat is (ezeknél azért jobban odafigyelnek). Mindenki szemetel, jobb (?) esetben elégetnek mindent, bárhol.
Az infrastruktúra szar, bármikor előfordulnak áramszünetek.

4. Vietnám korrupt

Kis hazánk is az, s Kína sem szerepel jól az efféle felméréseken, de Vietnámban a korrupció nagyon kézzel fogható. Nem éltem sosem burokban, de nekem személy szerint soha nem kellett ehhez az eszközhöz folyamodnom sehol, Vietnámig. A lakóhelyre való bejelentkezéshez az útlevélbe kell rakni a pénzt, hogy csak egy példával éljek. Bebéék története is talán rémlik még valakinek, s úgy tudom, bármilyen hivatali ügyintézés alapból kenőpénzigényes.

5. A közbiztonság szar

Alapvetően szerencsésnek mondhatom magam, mert nekem otthon sem nagyon jutott ki a jóból. Egyszer loptak el egy telefonom, ami végül megkerült (tudtam, ki volt), egy ízben a buszon a pénztárcámat (annak annyi volt), s egy kerékpárom. 30+ év mérlegeként ez még vállalható.
Kínában mindig biztonságban éreztem magam, s a nem kevés már-már szürreális élmény is arra engedett következtetni, hogy tényleg nincs is mitől tartanom. Nem egyszer rohantak utánam lélekszakadva itt-ott elhagyott telefonommal, hívtak már fel postáról, hogy jár nekem vissza 40 yuan, mert véletlenül többet fizettem, s soha nem is próbáltak meg átverni (nagyon turistás helyeken azért előfordulhat, mint bárhol a világon).

Ugyanezt Vietnámról sajnos nem mondhatom el, s nem is csak Nha Trang érintett. A külföldi fejőstehén, ahol lehet, átvernek, s sajnos a rablások sem ritkák. A motoros verzió elég elterjedt, főleg Saigonban, de ottlétünk alatt hallottunk ilyet Nha Trang-ból is, s egy ízben a parton vertek meg és raboltak ki egy turista hölgyet szintén Nha Trangban.
A motorokat is állandóan zárni és felügyelni kell, különben pillanatok alatt lábuk kél. Alapból mindenki a lakásokban tárolja őket.

6. A tanítás bérezése vacak

Ez már csak egyéni szocprobléma, de tény, hogy Kínához képest Vietnámban nem nagyon lehet keresni.  A natív tanárok tudnak a nagyvárosokban összeszedni óránként 20 dollárt (nagyon ritkán pár dollárral többet, de ahhoz már nagy szerencse kell), ebből ki lehet számolni, hogy hány órát kell konkrétan tanítani ahhoz, hogy valóban értékelhető jövedelem jöjjön össze (havi 80-100 tanóra). Mivel Kína piaca ennél lényegesen jobb kondíciókat kínál, nagy átlagban az a jellemző, hogy azok kerülnek ide, akikkel valami gond van. Tisztelet a kivételnek, s annak a valamiért Vietnámot preferáló kisebbségnek, aki amúgy ideát is megállná a helyét. Vagy valamilyen papír hibádzik, vagy mentális téren akadnak problémák. Az otthon partiképtelen hímek számára természetesen egészen más dimenzió nyílik meg, sűrűn látni feltűnően nem hasonló kategóriájú vegyespárosokat.

Összességében azt tudom mondani, hogy soha az életben nem szeretném a lábam Vietnám földjére tenni. Turistaként 1-2 hétre szép élmény lehet, de hacsak nincs nagyon erős Vietnám-mániátok, határozottan nem javallom letelepedés céljára.