KL-ben nem sokat időztem. Dacára annak, hogy nem voltam harapós kedvemben, a városnak sikerült nem a legkedvezőbb benyomást keltenie. A melakkai busz valahol a központtól távol, de városi vasút közelében tett le, egy megállónyira a vonal végétől. Kisebb fajta csomópontnak nevezhető helyen, így aztán nem volt eléggé egyszerű elnavigálnom magam a megfelelő irányba.

Az hamar kiderült, hogy Penang felé nem innen mennek a buszok, hanem egy másik állomásról. Kínai és tamil segéderő nélkül csak a helyi maláj arcokra hagyatkozhattam, akik, ha képesnek is bizonyultak némi kommunikációra, össze-vissza beszéltek, leginkább mindenki mást mondott. Feliratok nem segítettek, minden malájul volt.

Végül elirányítottak egy helyre, ami tévesnek bizonyult, de szerencsére onnan már csak két megállót kellett metrózni, hogy odaérjek, ahova kell. Az buszállomás megint egy káosz volt. Eleve három embert kellett megkérdezzek már ahhoz is, hogy megtudjam, mégis hol van, mert természetesen ezt sem igazán jelezték értelmesen. Hogy nem én vagyok a hülye, azt eleve sejtettem, mert máskülönben elég jól tájékozódom, de ez megerősítést nyert abban is, hogy nekem kellett útbaigazítanom két külföldit is, s még párat láttam kóvályogni rajtuk kívül.

A tömböt megtalálva újabb kálvária jött. Nem vagyok szakértője a maláj állomásépítészetnek, s lehet hogy praktikus okok húzódnak a háttérben, de ennek bizonyításáig szívesen döngölném földbe a fejét annak, aki kitalálta, hogy a legfelső szintre, teljesen elzárt helyen, egy parkoló mellé rakják a pénztárakat. S mindezt úgy, hogy az alsó két, egyébként normálisnak tűnő szinten semmi utalás nem mutat erre. Természetesen ezt is csak segítséggel sikerült megtalálni, de ebben sem volt sok köszönet. Ahelyett, hogy egyértelműen megmondták volna, hogy hova menjek, inkább az úti cél felől érdeklődtek, meg jegyeket próbáltak rámsózni. Végül egy információs csóka igazított útba, de azért a jegytukmálós kör nélkül ő sem bírta ki. Szerencsére azért kapcsolt, s miután az utazás időpontját illető kérdésére is kitartóan csak a kasszák hollétére voltam kíváncsi, segített.

Penangba érkezésemről itt már írtam, ezt nem ismétlem meg. Miután a határig tartó jegyet megvettem és koccoltam a szállásról, pár órám még maradt körbenézni. Nagyon nem ragadott magával, de ebbe biztosan belejátszott a kevés alvás, s az előző éjszakai bosszankodás is. Alaposabban bejárva valszeg több széppel találkozhattam volna, de Melakka határozottan ígéretesebbnek és vonzóbbnak tűnik. Azóta hallottam olyan infót is, hogy igazán sokminden nincs Penangon, kizárólag az étel. Az állítólag országszerte híres. Indiait ettem, szóval ezt már nem fogom tudni kideríteni...

Penang és Hat Yai között kb. 4-5 óra az út. Előbb a maláj, majd a thai ellenőrzés, a busz felvesz mindkét procedúra után. Hat Yai-ból Krabiba is nagyjából hasonló menetidővel lehet számolni, némi thai szappanoperával fűszerezve, amit a buszon vetítenek. Érteni nyilván nem értettem, de nagyon borzalmasnak tűnt. Martinnal a karakterek milyenségét elemeztük egy darabig, ki gonosz, ki nem. Ez elég könnyen eldönthető volt, de máskülönben követethetetlen volt a sztori. És vagy 15 perces a főcím...

A galéria első fele KL, a közepe Penang, az utolsó pár kép pedig az érkezés Thaiföldre.

_____________________________________________________________________

A képek pótlólagosan jönnek majd, nem akar felmenni semmi jelenleg.
UPDATE: elvileg már vannak képek is.

Egy utazással - különösen ha valami távoli, egzotikusabb régióra esik a választás - általában együtt jár a megértési nehézségek sorozata. Persze ha szerencsés, külföldiekre szakosodott helyre indulunk, ott általában felkészültebbek a helyiek is, s többé-kevésbé beszélnek angolul.

Hongkong és Szingapúr egyszerűen kezelhető. Nagyjából mindenki rendesen beszéli az angolt, a kínaiak meg többnyire értenek pekingiül.

Malajzia volt az első komplikáltabb hely. Azt várhatnánk, hogy miután a maláj mellett az angol is hivatalos, hogy ez utóbbival mindenhol elboldogulunk. Hát a fenéket. A népesség kétharmadát kitevő malájokkal szinte lehetetlen szót érteni, még ha beszélnek is angolul, azt olyan akcentussal teszik, hogy ember legyen a talpán, aki megérti.

Penang felé tartva, a szigettel szomszédos utolsó szárazföldi megálló Butterworth volt. Szépen csengő, igazán ázsiai nevet kapott. Már épp elaludtam a buszban, amikor a sofőr egyszer csak, mint aki megőrült, elkezd ordibálni: bátevó, bátevó! Mint sejthető, ez a Butterworth-be tartó utasoknak szóló figyelmeztetés volt, hogy le kéne szállni...

Az országot alkotó második legnagyobb etnikum, a durván egynegyedes részaránnyal jelen lévő kínaiak már régen elszakadtak az anyaországtól. Angol importmunkaerőként érkeztek, aztán idővel sikeresen átvették az irányítást az ország kereskedelme és pénzügyi szektora felett (mint mindenütt a régióban). A legkülönbözőbb régiókból kerültek ide, túlnyomó többségük anyanyelve a hakka. Az oktatásban a pekingit tanulják, így a fiatalabb generációk hibátlanul beszélik az utóbbit is. Melakkai szállásadóim, s a penangi segítőm is remekül kommunikáltak pekingiül, s az út során megszólított egyéb kínaiak is értették.

Miután nyugaton elég kevesen beszélnek kínaiul, így leginkább a harmadik számú, majdnem 10%-ban fellelhető indiaiak (zömében tamilok) jelenhetik a megoldást. Bár akcentusuk tagadhatatlan, ők mindannyian beszélnek angolul. Munkaerőként érkeztek annak idején, széles körben fellelhetőek mindenütt a saját kis negyedeikben. Az azonosításuk is könnyebb, hiszen lényegesen elütnek a mongolid népektől. A kajájuk is jó, úgyhogy a kellemes összeköthető a hasznossal is.

Thaiföld próbára tesz. Az idegenforgalomban dolgozók valamennyire elboldogulnak angolul, de csak ők. Még egy ennyire turistás városban is, mint Krabi, legfeljebb arra képesek, hogy az árakat elmondják angolul, meg esetleg 1-2 szó még akad a tudástárukban, de ez a max. Információt kérni, érdeklődni bármiről, vagy akár a legegyszerűbb beszélgetést kivitelezni is lehetetlen. Kb. annyira vannak kiképezve, mintha egy turistabuszt ráengednénk egy magyar kisvárosra.

Itt még kínaiak sincsenek, se indiaiak. Az egyetlen megoldás a jegyárusítással, szálláskiadással foglalkozó helyek személyzete. Velük valamennyire kivitelezhető a társalgás, de azért nem tanácsos túlkomplikálni a kifejeznivalót.

Thaiföld óta azon gondolkodom, hogy mi lenne velem Kínában kínai nyelvismeret nélkül. Biztosan megoldható, s sok külföldi meg is oldja, de én szerintem agybajt kapnék, mert azért Thaiföld ezen része még mindig nagyságrendekkel jobban felkészült az idegen nyelvek terén mint az óriásállam.

Jobb híján marad a gesztikuláció, a testbeszéd meg a mutogatás. Érdekes, s fárasztó, de legalább nem lehetetlen.

Eddig remek idők voltak, a trópusi nyár nagy öröm, amit igazán értékelni tudok. Krabiban nappal 35, éjjel 20-21 fokok vannak, szóval nem panaszkodom.

Különösen azután nem, hogy ma az egyik ismerősöm képei közt ezeket találtam.

Egyáltalán nem bánom, hogy nem vagyok ott.

Megvallom őszintén, az utazás előtt nem sokat tudtam erről a városról. A Melakkai-szoros, a világ egyik legfontosabb és legsűrűbben használt hajózási folyosójának neve ismerősen csengett, s azt is tudtam, hogy van egy ilyen település. De hogy milyen, arra csak a tervezés során döbbentem rá.

A stratégiai helyzet már korán megmutatkozott, így aztán az európai hatalmak egymást öldösték a hely feletti uralom megszerzéséért. Elsőnek a hollandok jöttek, őket a portugálok űzték el, majd végül angol kézre került. A világháború idején még egy kis időre a japánok is színesítették a palettát, hogy az angolok jöjjenek ismét, majd a független Malajzia.

A gazdag történelemnek hála 400 éves épületek tarkítják, egyik-másik egészen elképesztő állapotban. Európaiként maga a város arculata önmagában nem nagyon ragad magával, elvégre nem igazán egzotikus. Érdekessé és ezáltal élvezhetővé az teszi, hogy Délkelet-Ázsiában a legkevésbé sem számítanék ilyen látványra, na meg a helyiek ügyködése. Sikerült nekik ugyanis tökéletesen belakni ezeket a belvárosi utcácskákat, s kissé a maguk ízlésére formálni.

Mindenképp javaslom, hogy aki teheti, ne hagyja ki, ha erre jár. Kellemes, barátságos város. És nagyságrendekkel jobb és olcsóbb, mint az agyonhájpolt George Town.

Rengeteg kép készült Melakkában, párat válogattam, kattintásra bejön az indafotós oldal a többivel.

Szingapúrban a tömegközlekedés nem nevezhető drágának. Jó, délkelet-ázsiai viszonylatban nem olcsó, de a magyar árakhoz viszonyítva teljesen rendben van, sőt. A chipkártyát lehúzva - távolságtól függően - kb. 0.7-2.5 dollárba fáj egy-egy utazás.

Malajziába átjutni sem túl nehéz. A legköltségesebb nem egyéni módja, ha vonatra száll az ember. Szingapúrból vásárolhatóak jegyek bármelyik malajziai állomásra, de ezt nem ajánlott kipróbálni. A fizetendő viteldíj megegyezik a maláj árakkal, a különbség csak a valutában van, ugyanannyi egységnyi dollárt kérnek érte, mint ringgitet. Nem jó móka.

Vannak buszok is Johor Bahruba, a szomszédos maláj városba. A legolcsóbb a 170-es busz, ezzel mindössze 1.9 dollárért át lehet kelni, egy jeggyel. Az egynek ott van jelentősége, hogy kétszer meg kell szakítani az utazást: mindkét ország határellenőrzésén át kell esni. Nem túl komplikált, a soron következő buszra fel lehet pattanni, s menni tovább.

Ennek a helyi busznak egy nagy hátránya van: Szingapúron belül érint vagy 30 megállót, így meglehetősen lassú. Különösen a holdújév idején, ami munkaszünettel jár, így hatalmas tömegek indulnak meg Malajzia irányában, ezzel jelentősen bedugítva az utakat.

Egy észszerűbb, s alig drágább megoldás a gyorsbusz, ez 2.5 dollárba kerül, de a főúton halad végig, s nincsenek közbülső megállói. Ünnep idején ez sem túl gyors, de azért cirka 2 óra alatt lezavarható a teljes út határátlépéssel együtt. Ez utóbbival gurultam át én is, s még időben elértem a Johor Bahru-i autóbuszállomást.

Malajziába érni kissé sokkoló Szingapúr után. Bár egyáltalán nem gáz hely, a városállamhoz nem hasonlítható egyáltalán. Amíg a szigetországban pontosság uralkodik, Malajziában minimum fél órával a kiírt idő után indulnak el a buszok. Az emberek is mások, s persze a Szingapúrban könnyen megszokható hipertisztaság és kifogástalan állapotok után közelítünk újra a harmadik világ felé.

Johor Bahruban csak a buszra vártam, amivel eljutottam Melakkába. A maláj tömegközlekedésnek van egy hatalmas előnye. A buszok rendkívül kényelmesek, az egyes ülések közti helyek hatalmasak, s aludni sem nehéz. Több társasággal operálnak, ezért a buszállomásokon külön-külön pénztárak vannak, valamennyire eltérő jegyárakkal. Elsőre kissé kaotikus, de azért kezelhető.

Melakkában a szállás nem volt a legjobb hely, ahol életemben megfordultam, de ár-érték arányban teljesen rendben volt. Egy régi, erősen holland beütésű házban lett kialakítva, amelyet utoljára alaposabban még valamelyik gyarmati hatalom uralma idején tarthattak karban, így méretes rések voltak a falakon. Fázni ettől még nem kellett, a légkondira így is szükség volt, de a szúnyogok nagyon könnyen megtaláltak. Szerencsére némi riasztó füstölővel orvosolva lett a probléma, s nyugodt éjszakám volt a bestiák nélkül.

Legközelebb innen folytatom Melakka bemutatásával. 

Kicsit fura irányt vett a blog, mert kronológiailag nem igazán haladok szabályosan. Remélem, azért a visszajáró olvasók tudják követni az eseményeket, a többiektől - ha vannak - pedig elnézést kérek, s javaslom átolvasni ezt a bejegyzést.

Krabiban vagyok már néhány napja, s ezt egyáltalán nem bánom. Maga a hely semmilyen, érdektelen, de étkezni, szállást találni, bevásárolni kiváló. A kincsek a szomszédos strandokon vannak, amelyek kb. fél órás úttal elérhetőek. Voltam már Rai Lay-ban, megyek Ao Nang-ba és Ao Nam Mao-ba és még legalább két másikba, aminek nem ugrik be a neve. Ma készültem Ao Nang-ba, de közbejött az asszisztensem, aki megkért, hogy legyen online a délután, mert van valami, amit csak velem tud megbeszélni. Nem túl feltűnő módon ugyan, de elég bizalmas barátság alakult ki kettőnk között, s már tisztában vagyok a magánélete minden ügyes-bajos dolgával. Kínai lévén, bizonyos témákat nem szívesen oszt meg a helyi barátnőivel, így aztán maradok én. Kedves csajszi, így nem érzem tolakodónak, s amennyire tudok, segítek is. Ma így ügyeletes barátnő leszek, Ao Nang meg megvár.

Rai Lay-ból ízelítőnek itt van néhány képecske, csak hogy valami aktuális tartalom is jöjjön. A kifejtés majd szép sorban. Szingapúr nagyjából elfogyott, már csak Malajziát kell kivesézni.

Szingapúr nem olcsó ország. Bár lényegesen kevésbé költséges ott turistáskodni, mint képzeltem, azért így is szép összegeket el lehet verni. Különösen, ha a környékhez, a meglehetősen baráti áru Malajziához, Thaiföldhöz vagy épp Indonéziához hasonlítunk.

Az állatkerti beugró 22 dollár, ami amúgy ahhoz képest nem is annyira borsos, hogy a leírások alapján kimondottan színvonalas intézményről van szó, amely olyan egyedülálló eredményekre is képes, mint a jegesmedvék tartása trópusi környezetben. Ez tényleg nem mindennapi fegyvertény, de nem a trópusokról jövök, úgyhogy láttam már jegesmedvét épp eleget, nekem annyira nem egzotikum, mint nekik.

Nagyon menő múzeumok, vidámpark és vízi lényeket bemutató (köztük delfinek és dugongok) park is van a városban, de ezeknek megkérik az árát. A botanikus kert ezzel szemben ingyenes.

Elsőre kissé vonakodva indultam el, elvégre fákat meg virágokat nézegetni - legalábbis nekem - nem túlságosan izgalmas élmény. Szerencsére a látvány meghazudtolt.

Nagyon szépen kivitelezett, tematikus bemutatókkal van tele, amiből messze a legjobb a dzsungeles rész. Sosem voltam még valódi trópusi esőerdőben, így könnyű becsapni, de látszólag hitelesnek tűnt.

Ha Szingapúrban jár az ember, egy vizitet a kert mindenképp megér. Nagy, úgyhogy kényelmes tempóban, étkezéssel egybekötve simán el lehet rá verni fél napot. De érdemes.

Szingapúr három nemzetiség otthona, nyomasztó kínai dominancia mellett. A népesség háromnegyedét ők teszik ki, így lényegében kínai városról beszélhetünk. A jelenlétük minden területen meghatározó, a politikai és üzleti életben egyaránt.

A mellettük élő maláj és indiai (főleg tamil) lakosság aránya hozzájuk képest elenyésző, de azért ahhoz elegen vannak, hogy a multikulturalizmus gyökeret verjen, s ritka harmonikus együttélés valósulhasson meg. Bár mind a kínai, mind az indiai diaszpóra híres arról, hogy a helyiektől elkülönülten éli világát a glóbusz távoli szegletein - ez Szingapúrban sincs másképp -, megtanultak békében létezni egymással. Ebben a kormányzatok keze is vastagon benne van, de az eredmény a döntő.

Egy ilyen közegben a kínaiak megdöbbentően nyitottan és nyugatiasan viselkednek, minden az anyaországra jellemző hibájukat levetkőzték. A tudatos társadalomformálás jelei mindenütt megmutatkoznak. Bár szabályszegőket nem látni, egyértelmű jelzések, feliratok terelgetik a jó irányba a lakosságot. Többnyire négy nyelven. A metróperonokon jól kivehető felfestés mutatja, hol kell elhelyezkedni és sorban állni, s megvárni, míg a leszállók elhagyják a szerelvényeket. Táblák figyelmeztetnek a tilosban dohányzásra és a szemetelésre, s a környezet megóvását is nagyon komolyan veszik.

Szingapúr szigetország, zömében egy kis sziget, így a rendelkezésre álló terület kevés, de azt igyekeznek a végletekig hatékonyan hasznosítani. Sok a zöldterület, a növényzet, s még egy elképesztő botanikus kert is fellelhető (erről majd külön). A rendkívül magas népsűrűség ellenére - hisz mégis csak egy nagyvárosról van szó - a közlekedés jól működik, s ebben nagy szerepet játszik a jól kiépített metróhálózat (erről is lesz külön szó) is. Az ünnepekkel járó felfordulást leszámítva az utakon nincsenek dugók, az utazás kényelmes, akárcsak minden aspektusa a szingapúri létnek. 

S hogy akkor mi nem működik mégsem Szingapúrban? Komoly bajok vannak a népesedés területén. A szingapúri asszonykák egyre kevésbé akarnak házasodni és utódokkal megörvendeztetni az országukat, dacára mindennemű kormányzati erőfeszítésnek. Ezen annyira nem kell csodálkozni, a szingapúri GDP az egyik legmagasabb a világon, s a helyiek egyszerűen túl jól élnek. Az öregedő lakosság komoly félelemmel tölti el a vezetőket, akik egészen unorthodox módon további egymillió fővel akarják növelni a lakosságot 2030-ig, a problémát kezelendő. Helyi szaporulat híján főleg bevándorlást elősegítő intézkedésekkel szeretnék ezt elérni, s ez az ötlet nem is nyeri el minden helyi tetszését.

A tenger feltöltésével valamelyest még növelhető az ország területe, de közel vannak a maximumhoz, s a kérdés más jellegű megoldása csak elodázható, de előbb-utóbb szembe kell vele nézni.

Szingapúr nem tökéletes, de még a hibáival együtt is nagyon közel jár ehhez az állapothoz.

28-án éjjeli fél egy körül érkeztem meg Szingapúrba. Az interneten sok infó kering a városról, különösen a berendezkedés szigorúságáról. Szingapúr ugyanis kicsit kakukktojás ország, demokrácia, de jelentős helyi sajátosságokkal. A drogcsempészetet határozottan érdemes elkerülni, mert egészen minimális mennyiség után is sanszos a halálbüntetés, nációra való tekintet nélkül. A helyieknek a népszavazásokon való részvétel kötelező, ugyanakkor a vélemény-nyilvánítás szabadsága korlátozott.

Mivel három etnikum zavartalan együttéléséről kell gondoskodni, így a vezetés nagyon is komolyan veszi a béke kikényszerítését. Tüntetni nem javallott, s a "rivális" nemzetiségek irányában mutatott legkisebb intolerancia is bajba sodorhatja a lakókat.

Ugyancsak tilos például rágózni, feltételezem, hogy ennek oka a kiköpdösött végtermék. Rágót így aztán nem is próbáltam meg Szingapúrba csempészni, de nem ajánlott cigarettát sem. Amíg általában majdnem mindenhová bevihető vámmentesen egy karton, a városállamba hivatalosan egy szál sem. Olvasni sztorikat büntetésekről, melyet olyan külföldiek szenvedtek el, akiknél véletlenül maradt néhány szál.

Miután helyben igen drágán mérik a füstönivalót, így azt terveztem, hogy ha kell, vámoltatok pár dobozzal, mert még úgy is jobban kijövök. Kínában fillérekért adják.

A reptéren az első gyanús jel az volt, hogy megérkezvén, a kijárat felé haladván feltűnt egy dohányzó szoba, ahol külföldiek pöfékeltek szorgalmasan. Továbbvonulva a belépés felé még egy plusz pont: a vámáruval nem rendelkezők során személyzet sehol, a kijárat meg fél méterre. Így lettem - szerencsére sikeres - cigarettacsempész Szingapúrban.

A reptérről lehetőség van 9 dollárért (helyi, a továbbiakban is csak dollárként hivatkozok majd rá) bármelyik szálláshelyre eljutni, legyen szó ötcsillagos szállodáról vagy épp youth hostelről. Természetesen éltem a lehetőséggel, mert éjjel tömegközlekedés a reptérről nincs, s ez az ár összevetve bármelyik reptér áraival nevetségesen alacsony. 

Az alvóhely egy olcsó hotelben volt, Geylangban, a piros lámpás negyedben. Feltűnt, hogy lányok állnak az út mentén, de akkor még semmi gyanúsat nem észleltem. Közelebbről megfigyelve őket, illetve a recepciós egy épp ott lévő férfivendéggel folytatott beszélgetését elcsípve viszont egyértelmű volt, hogy ladyboy mind. Üdv Délkelet-Ázsiában!

Mint a fentiekből kideríthető, Geylang nem éppen a legjobb hely, ennek ellenére még itt is kiváló körülmények uralkodtak. Leszámítva, hogy az utak jó részén építkeztek valamit, a helyzet kifogástalannak mondható. Az erre járó zöld metróvonalat meg épp felújítják, anélkül, hogy ebből bárki érezne valamit, mert megoldják éjjel, az üzemszünet alatt...

Másnap a vízköpő oroszlánt, a belvárost, Chinatownt és Little Indiát barangoltam be. A galéria lentebb. A párocska indonéz, én segítettem nekik a metróval, utána együtt mászkáltunk pár órát. Helyesek. Még a Meki is finom, s kb. a magyar árakon operál. A csirkés szendvics mellfilé, nem bőr, s mindenféle szendvicsből van dupla.

Pár napja megjelent a blog adminfelületén egy innováció bemutatása. A blog.hu nyilvános statisztikai adatokat kíván megjeleníteni az egyes bejegyzésekre vonatkozóan. Ezt egyelőre még csak az adminok látják, de valamikor a közeljövőben publikussá is teszik.

A főoldalon nem lesz ilyen opció, kizárólag az egyes cikkekre kattintva. Mint a leírásból kiderül, a Szecsuánbloghoz hasonló, tehát az egyes bejegyzések teljes tartalmát nem tovább gombbal megjelenítő blogok hátrányban lesznek, s ez torzítja a számokat. Jótanácsként még javasolják is a váltást.

Szingapúrban olvastam a hírt, s kb. fél perc alatt döntöttem is. Tehát:

1. a bejegyzések olvasottságának kijelzését nem fogom letiltani, akit érdekel, nézegesse kedvére,

2. ugyanakkor nem fogok pluszban beiktatni még egy kattintást a tartalomhoz. Akkor se, ha emiatt 10 olvasót jelez ki a mutató. Mindig is utáltam, ha más blogoknál nem fértem hozzá a teljes cikkhez a főoldalon keresztül, teljesen öncélú oldalletöltés-növelő bosszúságnak tartom. így ezen nem fogok változtatni.

Akit részleteiben érdekel az újítás, az ide kattintva olvasson róla többet.

____________________________________________________________

Izé... ahogy látom, tegnaptól már él is. Akkor pláne időszerű volt szólnom róla.