Egy utazással - különösen ha valami távoli, egzotikusabb régióra esik a választás - általában együtt jár a megértési nehézségek sorozata. Persze ha szerencsés, külföldiekre szakosodott helyre indulunk, ott általában felkészültebbek a helyiek is, s többé-kevésbé beszélnek angolul.

Hongkong és Szingapúr egyszerűen kezelhető. Nagyjából mindenki rendesen beszéli az angolt, a kínaiak meg többnyire értenek pekingiül.

Malajzia volt az első komplikáltabb hely. Azt várhatnánk, hogy miután a maláj mellett az angol is hivatalos, hogy ez utóbbival mindenhol elboldogulunk. Hát a fenéket. A népesség kétharmadát kitevő malájokkal szinte lehetetlen szót érteni, még ha beszélnek is angolul, azt olyan akcentussal teszik, hogy ember legyen a talpán, aki megérti.

Penang felé tartva, a szigettel szomszédos utolsó szárazföldi megálló Butterworth volt. Szépen csengő, igazán ázsiai nevet kapott. Már épp elaludtam a buszban, amikor a sofőr egyszer csak, mint aki megőrült, elkezd ordibálni: bátevó, bátevó! Mint sejthető, ez a Butterworth-be tartó utasoknak szóló figyelmeztetés volt, hogy le kéne szállni...

Az országot alkotó második legnagyobb etnikum, a durván egynegyedes részaránnyal jelen lévő kínaiak már régen elszakadtak az anyaországtól. Angol importmunkaerőként érkeztek, aztán idővel sikeresen átvették az irányítást az ország kereskedelme és pénzügyi szektora felett (mint mindenütt a régióban). A legkülönbözőbb régiókból kerültek ide, túlnyomó többségük anyanyelve a hakka. Az oktatásban a pekingit tanulják, így a fiatalabb generációk hibátlanul beszélik az utóbbit is. Melakkai szállásadóim, s a penangi segítőm is remekül kommunikáltak pekingiül, s az út során megszólított egyéb kínaiak is értették.

Miután nyugaton elég kevesen beszélnek kínaiul, így leginkább a harmadik számú, majdnem 10%-ban fellelhető indiaiak (zömében tamilok) jelenhetik a megoldást. Bár akcentusuk tagadhatatlan, ők mindannyian beszélnek angolul. Munkaerőként érkeztek annak idején, széles körben fellelhetőek mindenütt a saját kis negyedeikben. Az azonosításuk is könnyebb, hiszen lényegesen elütnek a mongolid népektől. A kajájuk is jó, úgyhogy a kellemes összeköthető a hasznossal is.

Thaiföld próbára tesz. Az idegenforgalomban dolgozók valamennyire elboldogulnak angolul, de csak ők. Még egy ennyire turistás városban is, mint Krabi, legfeljebb arra képesek, hogy az árakat elmondják angolul, meg esetleg 1-2 szó még akad a tudástárukban, de ez a max. Információt kérni, érdeklődni bármiről, vagy akár a legegyszerűbb beszélgetést kivitelezni is lehetetlen. Kb. annyira vannak kiképezve, mintha egy turistabuszt ráengednénk egy magyar kisvárosra.

Itt még kínaiak sincsenek, se indiaiak. Az egyetlen megoldás a jegyárusítással, szálláskiadással foglalkozó helyek személyzete. Velük valamennyire kivitelezhető a társalgás, de azért nem tanácsos túlkomplikálni a kifejeznivalót.

Thaiföld óta azon gondolkodom, hogy mi lenne velem Kínában kínai nyelvismeret nélkül. Biztosan megoldható, s sok külföldi meg is oldja, de én szerintem agybajt kapnék, mert azért Thaiföld ezen része még mindig nagyságrendekkel jobban felkészült az idegen nyelvek terén mint az óriásállam.

Jobb híján marad a gesztikuláció, a testbeszéd meg a mutogatás. Érdekes, s fárasztó, de legalább nem lehetetlen.