Vietnámba költözésünk előtt néhány nappal, emlékeim szerint talán október 6-án, elmentem Shenzhenben a legközelebbi postára és feladtam a csomagjainkat Nha Trangba. Akkor és ott azt a tájékoztatást kaptam, hogy cirka fél hónap alatt ér majd ide.

A feladás körülményeiről tudni kell, hogy ekkor még nem volt itteni lakcímem, azt sem tudtam, hogy milyen házat fogok bérelni, azt meg pláne nem, hogy hol. Így aztán egy itteni ismerős címére került elküldésre a pakk.

A hetek teltek, a csomagokról pedig semmi információ nem jött. Bár Ázsia keleti felén a posta megbízható, azért számoltunk azzal az eshetőséggel, hogy valami gikszer folytán mégis elkeveredik a küldemény, így eleve csak olyan dolgokat pakoltunk, amiket nélkülözni tudunk. A kávéfőzőt például a repülős poggyászba raktuk.

Végül úgy három hét után érkezett egy levél, miszerint Saigonban van a cucc és épp a vámvizsgálatra vár. Sajnos a helyi kontakt céges címet adott meg, így aztán a vietnámi hivatalnokok éles szemükkel kiszúrtak bennünket és arra juthattak, hogy valami üzleti áru érkezett. A levél persze viet nyelven volt, így nem volt egyszerű lefordítani.

Közben jött a tájfun, így akadt más dolgunk is, de aztán jött a második, ugyanolyan levél is. A postán csak annyit tudtak mondani, hogy hívjuk fel a telefonszámot, ami a papíron szerepel. Szerepelt kettő is, az egyiket felvették, a hölgy előzékeny volt, de nagyon ramatyul beszélt angolul, s a másik számot ajánlgatta.
Azt már lényegesen nehezebb volt felhívni, állandóan foglaltat jelzett, majd amikor végül sikerült, az ottani kolléga nemes egyszerűséggel bontotta a vonalat. Utána meg már fel sem vette...

Szerencsére találtunk egy vietet, aki felhívta helyettünk másnap. Ő annyit kiderített, hogy csak a csomagok tartalmáról kéne nyilatkozni, illetve arról, hogy nem üzleti. (Ezt magam is lefordítottam nagyjából, de így volt teljes.) Viszont a nyomtatványon az is szerepelt, hogy nem arra kell írni, így kénytelen voltam vietnámiul bepötyögni az egészet s majd kitöltés után kinyomtatni. Vagyis lettem volna...

Ekkor ugyanis megjött a csomag. Valami rejtély folytán már én szerepeltem címzettként, bár a megadott cím maradt. És el is vámolták, szerencsére elhanyagolható összeget kérve. Figyelembe véve a viet posta sebességét, esélyem sem lett volna a papírt visszaküldeni, mert addigra már javában úton lett volna a pakk Nha Trang felé.

A legnagyobb dobozt kinyitották, s elég barom módon pakolták vissza. Ennek köszönhetően 1-2 apróbb külsérelmi nyom keletkezett pár benne lévő konyhai eszközön, s valahogy sikerült kiszaggatniuk a feladott tésztát és zsemlemorzsát is (volt még hely a dobozban, vagy ott maradt volna, vagy feladom). Így minden tésztás és morzsás lett, de hát ez van.
Szerencsére a másik két dobozhoz nem nyúltak, így dacára annak, hogy az eredetileg téglatest alakú kartonok jobban emlékeztettek gömbre, az összes üvegpohár sértetlenül ideért. Erre nem fogadtam volna.

A dolgainknak hála, most már teljes a konyha, minden szükséges kellék megvan. Rizsfőző és szendvicssütő is, s az edények is itt vannak.
Lassan, körülményesen, de végül ez is megoldódott.

Holnap megyünk értük a postára. Hányattatott sorsukról majd utána részletesebben.

A lényeg, hogy végre ez is rendeződni látszik. 

Tegnap végül elkezdtünk csomagolni. Nem nagyon akartam hamarabb, mert azért nincs olyan eszméletlen sok cuccunk. Azon ettől függetlenül meglepődtem, hogy mennyi van, egy kicsit kevesebbre gondoltam. Pedig tök pici lakásban vagyunk és egyszer nem vittünk csak haza mindent, de mégis...

No, mindegy is, végül cirka 35 kg-nyi, három kisebb dobozba való portéka indult útnak ma Vietnám felé. A többi cucc 90%-a is már a bőröndökbe került, az utolsó simításokra holnap kerül majd sor. Aztán szombat reggel meg uccu neki.

Tegnap a belvárosban jártunk, mert szerettünk volna vásárolni egy új telefont és egy laptopot is.

A telefon beszerzését elsősorban az indokolta, hogy Vietnámmal együtt új telefonszám is jár majd. Mivel a kínai számomra is szükség van még egyelőre, hogy valamibe a viet SIM-et bele tudjam applikálni, ahhoz új mobil kell.

Kaptam az alkalmon, s akkor már egy jobb telcsit (a bejegyzést erről írom most, s a guglis magyar billentyűzet a telcsit automatikusan Felcsútra javítja, szép...) néztem ki. A Xiaomi már évek óta nagyon erős készülékeket gyárt, s mindezt igencsak jó áron is műveli. Egy bizonyos ár fölé már nem szívesen megyek, ha telefonvételről van szó, így nem (egy amúgy szintén versenyképes díjazású) csúcsmodellre esett a voks, hanem a Mi Max2-re, 1600 yuanért. Ez egy tavalyi telefon, de egyáltalán nincs okom panaszra, nagyon bejön. Ráadásul péklapát méretű, így még nekem is kényelmes rajta írnom.

A laptop elsősorban azért jött, hogy mindkettőnknek legyen, maradtam a Dellnél, s nem is estem túlzásokba. A vételt még az is indokolta, hogy a műszaki cikkek odaát drágábbak, így egyúttal meg is előzzük a bajt, ha esetleg valami megadná magát a közeljövőben.

Ma postán jártam, megérdeklődtem a nem légi szállítás díját. Nem csalódtam, a 20 kg-s csomagot 150 yuanért odahurcibálják a korábban ismertetett időintervallumon belül.

Most már itt majdnem minden elrendezve. Lesz még egy pénzváltós kör, s ezenkívül már csak cuccolni kell. Ja, meg az új gépet otthonossá alakítani, új windows-zal együtt. Mondjuk így, hogy a régi nem döglött meg és nem sürget semmi, még ez sem különösebben frusztrál.