Na, végre valahára megérkeztem Fengjiebe. Kicsit már sok volt az utazásból megint, ráadásul úgy esik, mintha dézsából öntenék. Már szerda óta...

Este még majd posztolok képeket meg némi szöveget, de most jól esik dögledezni.

Szerdán indultam el Fengjieből, hogy egy meghívásnak eleget téve körbenézzek kissé a szomszédos tartományban, Hubeiben. Fengjieből busszal keveredtem el Wanzhouba, ahonnan az esti vonattal indultam el a hubeii tartományszékhely, Wuhan felé.

Fengjieből Wanzhou felé egy pillanatra azt hittem, hogy a buszunk végre használni fogja a városból kivezető új utat, de sajnos még le volt zárva. Legutóbbi utam során már épült nagy lelkesedés mellett, s ha átadják, az mindenképp nagyon hasznos lesz. Fengjie úthálózata a domborzati okok miatt elég kacskaringós, s nem is minden esetben elég széles a gyorsan gyarapodó forgalom számára.



Így ahelyett, hogy a hegyoldalon kanyarognának, közvetlenül a folyóparton, új töltéseken, illetve itt-ott konkrétan a folyó felett, cölöpökön húztak fel egy egyenes, vadiúj utat. Látszólag már szerkezetkész állapotban van. A buszból nem a legegyszerűbb a fényképezés, s nem is voltam annyira résen, így aztán csak ilyen képek lettek erről. Sajnos pont a víz feletti részekről nincs fotó.

Wanzhou lényegesen nagyobb, mint Fengjie, párszázezresre saccolom. A táj itt is hasonló, bár korántsem annyira impozáns. Mióta a tavaszi kiruccanás során több mint egy órát araszolgattunk a dugóban, hogy elérjük a buszos végállomást, azóta nem is nagyon lopta be magát a szívembe a hely. Nem egy szép város, de a lehetőségek jobbak, mint a szomszédban, s még afféle nyugati hívságok is fellelhetőek, mint a KFC, McDonald's vagy épp a Walmart.

A vonatút elég eseménytelen volt, ülőhelyem volt, de hétköznap lévén elég szellős volt a kocsi, így valamennyit sikerült aludni. Természetesen még Wuhanba értem előtt sikerült lemerítenem a mobilegyenlegem, így aztán se hívni, se hívást fogadni nem tudtam, de azért valahogy szerencsére megtaláltuk egymást Zhao Shenggel, vendéglátó házigazdámmal. Gyorsan el is sétáltunk az egyik buszpályaudvarig, s onnan meg eldöcögtünk Xianningbe.

Xianning egész pofás városka. Egy része, Wenquan (szó szerint hőforrás) gyógyvízzel bír, s erre elég izmos turizmus épült rá az évek alatt. Ettem békát, körbekalauzoltak, aztán elvittek a nekem lefoglalt hotelbe.

Ez utóbbi kicsit érdekes volt. Kínában ugyanis nem minden szálláshely fogadhat külföldi vendéget, külön engedélyhez van kötve. Ez a spórolósabb waiguoreneknek elég nagy kicseszés, mert ahol meg is szállhatunk, az rendszerint nívósabb hely, magasabb szobaárakkal.
A Xianningben nekem lefoglalt szoba (ezt ugyan nem én fizettem, úgyhogy részemről lényegtelen volt) egy olyan hotelben volt, ahol nem éjszakázhattam volna, de roppant rugalmasan Zhao Sheng adatait vitték be a rendszerbe, s hivatalosan ő volt a vendég, nem én. Ezzel egyúttal egy csúnya törvénytelenséget is elkövettünk, mert a külföldieknek bizony be kéne jelentkezni a helyi rendőri szerveknél, hogy mégis tudni lehessen, merre járunk. A szálláshelyek ezt megteszik, ilyenkor nincs semmi külön gond, de ez itt kimaradt.

Xianningről még majd írok egyet külön részletesebben. Tegnap jöttem vissza Wuhanba, s mivel nem akartam a hétvége miatt csurig tömött vonatban üldögélni egész éjjel, így ma estére vettem jegyet Enshiig, ami már majdnem Wanzhou mellett van. Sok kedvem nem volt keringeni a két táskával, így az első szimpatikusabbnak tűnő hotelbe be is néztem. Szerencsére elég jó hely, adminisztratív akadálya nem volt az ittlétemnek, azonban a szobaárak elég húzósnak tűntek. Ez azonban ne vegye el senki kedvét elsőre. A kiírt árakat Kínában szinte senki nem fizeti meg, csak aki hülye és nem kérdez.
A legolcsóbb szobát 260 yuanért tüntették fel, a recepciós kishölgy pedig 430-ért akart rámtukmálni valamit. Noha angolul aránylag jól nyomta, a keresztkérdésekre a 260-as szobáról már nem igazán tudott reagálni, így gyorsan váltottam mandarinra. Végül lett szoba 140-ért. A 19. emeleti ablakból készültek ezek a képek.

Este tehát indulok majd tovább Enshi, onnan Wanzhou, majd onnan Fengjie felé. Holnap max. kora délután már otthon leszek. És még egy teljes hét semmittevés is vár.

Végülis nem mentem vissza a kórházba, mert kellett volna hozzá valami kollegális segítségnyújtás, hogy a biztosítás is rendezve legyen, de mivel sürgetett az idő, inkább átmentem az utca túloldalán lévő szakrendelőszerűségbe. Egyúttal egy főiskola is, ahol nővér- meg egyéb egészségügyi képzés is folyik.

Kemény 10 yuanért szedték ki a madzagot a fejemből, de ezért még 2 dl orvosi alkoholt meg némi vattát is kaptam, hogy azzal kenegessem még itthon. Talán nem rokkanok bele.:)

Az eset után beültünk Mingchunnal, merthogy ő volt olyan rendes és elkísért a dokihoz, egy étterembe, s ettünk egy emberes adag kaját. Enyhén szólva is teljesen jóllaktam, szerintem holnap diétázom majd.

Kora délután mentünk, az ebédszezon már lezárult, így kettecskén voltunk odabenn. Zöldhagymás rántottát, halaromájú padlizsánt és gongbao csirkét ettünk. Ez utóbbi helyett valami szecsuánit akartam, de a marha már elfogyott. De jó volt, lényegesen más, mint az otthoni. De ha belegondolok, ez az első eset az életemben, hogy Kínában gongbao csirkét ettem. Otthon többször nem hiszem, hogy sor fog rá kerülni.

Ma még visszamegyek majd a kórházba kiszedetni a varratot. A kötést tegnap leszedtem a sebről, egészen aprócska, s szépen is gyógyult. Igazából szerintem teljesen feleslegesen varrták össze, de biztos megijesztettem őket.

Holnap aztán elmegyek Wanzhouba, s ha már ott vagyok, egy kicsit körbe is nézek majd, eddig még úgy sem került rá sor. Túl sok látnivaló mondjuk szerintem nem nagyon lehet arra, de valamivel el kell üssem az időt a vonatom indulásáig. Utóbbira majd este 8-9 felé kerül sor, attól függően, hogy végül a két lehetséges jelöltből melyikre veszek jegyet. Ugyancsak ettől függően 8 illetve 10 felé érek majd be (csütörtök reggel) Wuhanba.

Pontosan még mindig nem tudom, hogy meddig leszek Hubeiben, de majd jelentkezem onnan is, ha már ott leszek. Wuhanban elméletileg nem fogok majd túl sok időt tölteni, főleg egy szomszédos járásban, Xianningben leszek, amely egy pár százezres városka.

Hubeiben még soha nem voltam, úgyhogy kíváncsian várom.

Térképen valahogy így néz majd ki az út.

A: Fengjie, B: Wanzhou, C: Wuhan, D: Xianning. Az útvonaltervezést közúton mutatja a guglitérkép, így nem teljesen pontos.

Mint írtam az előző posztban, lesz egy kis szünet a suliban. Az előzetes tervekkel ellentétben változott a helyzet, ugyanis csak hétfőn, akkor is csak fél napot lesz tanítás, ráadásul a szerdai órákat tartjuk meg, ami számomra azt jelenti, hogy hétfőn sem tanítok.

Így két egész hétig munka nélkül maradok megint, úgyhogy kedvemre élvezhetem majd a semmittevést.

Mingchun nagyon jó fej. Ezzel a kötéssel a fejemen nem sok kedvem van kimászkálni, úgyhogy ő jár helyettem boltba, hozott kólát meg őszibarackot, reggelire meg némi kaját a diákmenzáról. Még a hajamat is megmosta, mialatt én egy zacskóval igyekeztem takarni a kötést, hogy az ne ázzon meg, aránylag sikeresen.:)

A varratszedés után majd elutazom pár napra Hubeibe, Wuhan közelébe, mert lesz ott némi dolgom, meg ha már úgyis ráérek, egy kicsit izgalmasabban teljen az idő. Mindenesetre jelen állás szerint összesen egy hetet fogok már csak tanítani, mielőtt hazamegyek, hiszen az utolsó héten meg már a többiek vizsgáznak. Egész kényelmes így.

Fengjie ugyan Chongqing tartományi jogú város legkeletibb járása, azonban a közlekedés tovább kelet felé elég problémás, főleg domborzati okok miatt. Földrajzi értelemben nincs messze Wuhan, azonban amíg Chongqingba eljutok 4 óra alatt, addig ide tizenvalahány kell. A legegyszerűbb megoldás, ha visszamegyek Wanzhouba, nyugatnak, s onnan vonatozok Wuhanig. Járatoktól függően 7-9 óra alatt oda lehet érni már.

Szóval ilyen tervek vannak most. Hogy pontosan meddig leszek oda, még nem tudom, de majd igyekszem hírt adni magamról, ahogy eddig is tettem. Na meg csinálni sok szép képet.

No, hol is kezdjem?

Az volt, hogy tegnap nagyon szerencsétlenül sikerült legurulnom egy lépcsőn (még csak nem is azon a hosszún), aminek következtében felrepedt kissé a bőröm is és összevéreztem mindent. Az esés némi elszédülés következménye volt, valszeg leesett a vércukrom, mert mostanában elég keveset eszek. Így épp tegnap az eset idején még éhgyomorra voltam kb. fél 1-kor.

Amikor éreztem, hogy kezdek elgyengülni, még próbáltam kapaszkodni, de aztán az izmocskák a karjaimban is megadták magukat. Konkrétan a sebesülés körülményeiről nem tudok mit mondani, az úgy kissé homályos, s egészen addig nem is tudtam, hogy ez van meg vérzek, amíg már pár markos tesis kolléga be nem hozott az ágyikómba.

Nagyon megijeszthettem őket, mert nem sokkal később jött a mentő, amire hordágyon akartak elcipelni, de két kolléga támogatásával saját lábon is ment.

A kórházban aztán végeztek rajtam koponyaCT-t, majd egy másik doki kimosta, fertőtlenítette s összevarrta a sebemet. A szemöldöktől kissé kijjebb van a haj felé, ha marad is valami nyoma, a hajam úgy is takarni fogja. Viszont most van egy nagyon buta kötés a fejemen, plusz a véres hajamat is meg kéne mosni, csak nem tudom, hogy vitelezzem ki anélkül, hogy a sebet is összevizezzem, amitől szigorúan óvtak.

Máskülönben jól vagyok, mire összevarrtak, addigra a testem is helyrejött a fekvéstől, nem szédültem tovább. De tudtam én ezt már az elején, csak pihenni kellett volna hagyni...

Kaptam gyógyszereket is, ez össznemzeti mánia lehet itt. Egyiket napi 1x, másikat napi 2x.

Amikor beértünk, a kolléga, miután felvették a legfontosabb adataimat meg határoztak a szükséges vizsgálatok felől, a kasszánál befizetett 260 yuant, hogy utólag ezt még kellett-e toldozgatni, azt nem tudom, de a CT meg a sebvarrás biztosan benne volt.

Cserébe a sérülésért, tegnap meg ma nem tanítok, ez is valami. Jövő héten szerdától, 5-től meg egészen 16-ig szünet lesz, mert az alsós és felsős végzősök írják a végső tesztjüket. Max. szerdán kiszedetem a fejemből a varratot, úgyhogy a szünetre már remélhetően teljes erőbedobással készülhetek majd.

Most hoztak meg a kórházból, ahol összevarrták a fejem. Semmi vészes. Most pihenek, majd ha már teljesen magamnál leszek, írok.

No, végre elértem a fotós kollégát, úgyhogy itt még pár kép a múlt hét keddi eseményről.

Kínában a törvény elég szigorúan szabályozza a házasságkötés feltételeit. Hivatalosan a férfiak a 22. életévüktől, míg a nők  a 20.-tól élhetnek ezzel a jogukkal.
Ez a meglehetősen magas korhatár még a múltból maradt vissza, a nyolcvanas évek elejéről, s elsődleges célja a gyermekvállalás visszaszorítása volt. (Bár egyes Maó-i időkben volt a korhatár ennél magasabb is, akkoriban nem érdekelte a vezetést a népességszám növekedése.) Mostanság egyre szélesebb körben merül fel, hogy érdemes volna lecsípni a nagykorúság kezdetére, 18 éves korra, minthogy mára kissé okafogyottá vált.

Miután a kínai népesség is egyre jobb iskolázottsági mutatókkal rendelkezik, tömeges házasodási hullámokkal azért nem járna, ha változtatnának a szabályozáson. Főleg, hogy vidéken most is megoldják okosban.

Akadnak ma is fiatalok azért szép számmal, akik a középiskola alsó tagozatának elvégzésével be is fejezik a tanulást - elenyésző számban még olyanok is, akik eddig sem jutnak el. Számukra, miután az iskola végeztével elkezdődnek a munkával töltött évek, felnőttek lesznek, így elég életszerűtlen még 6-7 évet várni egy párkapcsolatra. Miután itt még mindig a házasság a divat, találékonyságra szükség is van.

Ezt egyszerűen úgy oldják meg, hogy törvényi jóváhagyás nélkül ugyan, de megtartják a ceremóniát. Lagzit csapnak, minden lezajlik ugyanúgy, csak nem hivatalos. Ez azonban nem von le a faluban a kötelék erejéből semmit, ugyanúgy férj-feleségnek tekintik ezeket a párokat. Amint aztán elérik a korhatárt, többnyire jogilag is megerősítik a helyzetet.

Mingchun mesélte valamelyik nap, hogy a volt alsós osztálytársai közül is páran már megházasodtak, s most együtt élnek a házastársukkal. Tanulatlan, falusi népeknél ez még létező tradíció.

Az ajándéknak mindig örül az ember, különösen ha egyáltalán nem számít rá.
Az angol fesztivál alatt is ért meglepetés, noha az egész idő alatt résztvettem a szervezésben, mégis sikerült előttem titokban tartani.

Némi csúszással indultunk a tervezett fél 7-es időponthoz képest, aztán hét előtt pár perccel mentünk ki a színpadra megnyitni az ünnepséget, hogy ezt követően azonnal vissza is menjünk az első műsorszámot előadni.

A dal kétharmada felé jött fel két felsős másodéves, s egy-egy nagyon mutatós virágcsokrot nyomtak mindkettőnk kezébe.

Az enyémben még egy kis kártya is lapult.