Kínában a törvény elég szigorúan szabályozza a házasságkötés feltételeit. Hivatalosan a férfiak a 22. életévüktől, míg a nők a 20.-tól élhetnek ezzel a jogukkal.
Ez a meglehetősen magas korhatár még a múltból maradt vissza, a nyolcvanas évek elejéről, s elsődleges célja a gyermekvállalás visszaszorítása volt. (Bár egyes Maó-i időkben volt a korhatár ennél magasabb is, akkoriban nem érdekelte a vezetést a népességszám növekedése.) Mostanság egyre szélesebb körben merül fel, hogy érdemes volna lecsípni a nagykorúság kezdetére, 18 éves korra, minthogy mára kissé okafogyottá vált.
Miután a kínai népesség is egyre jobb iskolázottsági mutatókkal rendelkezik, tömeges házasodási hullámokkal azért nem járna, ha változtatnának a szabályozáson. Főleg, hogy vidéken most is megoldják okosban.
Akadnak ma is fiatalok azért szép számmal, akik a középiskola alsó tagozatának elvégzésével be is fejezik a tanulást - elenyésző számban még olyanok is, akik eddig sem jutnak el. Számukra, miután az iskola végeztével elkezdődnek a munkával töltött évek, felnőttek lesznek, így elég életszerűtlen még 6-7 évet várni egy párkapcsolatra. Miután itt még mindig a házasság a divat, találékonyságra szükség is van.
Ezt egyszerűen úgy oldják meg, hogy törvényi jóváhagyás nélkül ugyan, de megtartják a ceremóniát. Lagzit csapnak, minden lezajlik ugyanúgy, csak nem hivatalos. Ez azonban nem von le a faluban a kötelék erejéből semmit, ugyanúgy férj-feleségnek tekintik ezeket a párokat. Amint aztán elérik a korhatárt, többnyire jogilag is megerősítik a helyzetet.
Mingchun mesélte valamelyik nap, hogy a volt alsós osztálytársai közül is páran már megházasodtak, s most együtt élnek a házastársukkal. Tanulatlan, falusi népeknél ez még létező tradíció.
