A koronavírus a jelek szerint tartósan megjelent Európában is. A kínai helyzet egyre több bizakodásra ad okot, Wuhanon kívül alig akad fertőzött és ők is egyre kevesebben vannak. Az ország nagyobbik felében már kezd beindulni az élet és szabadon elhagyható a lakóhely. Az üzletek még javarészt zárva tartanak, de a nehezén túljutottak, amit már a WHO is megerősített.

Hogy ez így történt, ahhoz kellett egy elég drákói, drasztikus állami fellépés, amitől gyakorlatilag egy hónapra lebénult az ország. Ez hatalmas veszteség. Kieső termelés, rengeteg hiányzó pénz. Érthető, hogy ezt egy nemzet sem vállalja be szívesen. Kína megtette, s ennek köszönhetően már látszik az út vége. De mi van velünk?

Az eddigiek alapján az európai reakció nagyon laza, lényegében semmilyen. Mintegy ötvenezer ember karantén alatt van Észak-Olaszországban, de a szétszéledt turisták azonosítására kísérletet sem tettek. Magyarországra is gond nélkül behurcolhattak bármit, ahogy valószínűleg meg is tették.
Bár a hivatalos nyilatkozat szerint a magyar egészségügy annyira csodás, hogy végtelen mennyiségű ágyat tud biztosítani gond esetén, én azért kevésbé vagyok optimista, s hasznosabbnak találnám, ha legalább az egészségügyi szakembereket ellátnák védőfelszereléssel.

A mostani felelőtlenségnek minden bizonnyal meglesz az ára. Ha a vírus szabadon fertőz, pillanatok alatt túlterheli a hazai ellátórendszert. Eleve orvoshiány van, s a meglévő szakemberek egy igen szignifikáns része (háziorvosok között kifejezetten nagy része) is veszélyeztetett korosztályhoz tartozik.

És csak egy apróság. A jelenleg ismert (a korábbi bejegyzésben írtak miatt megkérdőjelezhető mértékű) mortalitási adatok a reggelente tajcsizó, esténként táncikáló, fitt kínai nyugdíjasok elhullási arányát tükrözik, nem a jellemzően túlsúlyos, cukorbeteg és mozgásra alig képes nyugatiakét. A korábbi poszt csitításával ellentétben nagyon javaslom, hogy a jelenleginél komolyabban vegyük a járványt. Nem azért, mert meghalunk. Nem fogunk. De a védtelen korcsoportok, ha a hatóságokon múlik, a jelek szerint simán. Gondoskodjunk az elkülönítésükről, ismertessük meg velük az alapvető rendszabályokat, s amíg el nem vonul ez a nyavalya, tegyünk róla, hogy közvetlenül ne legyenek kitéve idegen kontaktnak.

(Ha nem kockáztatna általam is nagyra tartott és szeretett időseket, egy kicsit kárörvendenék is. Hetekig hallgattam a kínai egészségügyet fikázó véleményeket. Most megmutatja a Nyugat, hogy mit tud. Mi meg főleg. A legjobbakat.)

___________________________________________

ui.: Mengsi közben visszatért a nagyvárosba, ahol a jelek szerint mégsem pusztultak ki a népek.

A tegnapi hányattatott előzmények után ma újra nekivágtunk a kórháznak. Modern, nagyon gusztusos épületegyüttesről van szó - a hasonló színvonalú egészségügyi létesítményeket elfogadnám otthonra is.

Mint már volt szó a blogon erről épp eleget, ideát az ellátás térítésköteles, így telik mutatós megjelenésre.

A folyamat a regisztrációval indít. Kis ablakok valamelyikénél sorbanállás, majd 5 yuan (kb. 180 ft) kifizetése után meglátogatható a nekünk való részleg. Ez egy kvázi vizitdíj.

A fogászaton aztán megcsodálták a szám belsejét, majd kaptunk egy tételes listát, 111 yuan (cirka 3900 ft) végösszeggel. Ebben benne van az érzéstelenítés, na meg az orvos munkadíja.

Ezután ezt az összeget a lenti kis ablakoknál rendezni kell, s utána kerül sor a tényleges beavatkozásra. A felhasznált gyógyszert is lenn adják ki, amit aztán vissza kell vinni az orvosoknak. (A gyógyszer mondjuk nevetségesen olcsó volt. Két ampulla fájdalomcsillapító került 3 jiaoba, vagyis 0.3 yuanbe, mintegy 10 forintba.)

Az injekciók hatottak szépen, a fogam kierőszakolása során nem éreztem semmilyen fájdalmat. Most ugyan akkora lyuk van a helyén, amibe egy itteni (a lakásból időközben már szerencsére kiírtott) óriáscsótány is beleférne, de a lényeg, hogy a fájdalmam megszűnt.

A kórházi személyzet teljesen barátságos. Nem csak velem, de más betegekkel szemben is udvariasan viselkedtek, ahogy láttam. Hálapénz meg természetesen nincs, hiszen a szolgáltatásért eleve mindenki fizet.

Ja, amúgy a szerződésem szerint a fogászati kezeléseimet nem állja a suli (erre nem terjed ki a biztosításom), ennek ellenére nekem a mai akció nem került semmibe, mert voltak ennyire rugalmasak. Na nem mintha a 120 yuant nem tudtam volna kifizetni, de akkor is jól esik az ilyen.

A képekre kattintva még néhány fotó megtekinthető az indás albumban.

Végülis nem mentem vissza a kórházba, mert kellett volna hozzá valami kollegális segítségnyújtás, hogy a biztosítás is rendezve legyen, de mivel sürgetett az idő, inkább átmentem az utca túloldalán lévő szakrendelőszerűségbe. Egyúttal egy főiskola is, ahol nővér- meg egyéb egészségügyi képzés is folyik.

Kemény 10 yuanért szedték ki a madzagot a fejemből, de ezért még 2 dl orvosi alkoholt meg némi vattát is kaptam, hogy azzal kenegessem még itthon. Talán nem rokkanok bele.:)

Az eset után beültünk Mingchunnal, merthogy ő volt olyan rendes és elkísért a dokihoz, egy étterembe, s ettünk egy emberes adag kaját. Enyhén szólva is teljesen jóllaktam, szerintem holnap diétázom majd.

Kora délután mentünk, az ebédszezon már lezárult, így kettecskén voltunk odabenn. Zöldhagymás rántottát, halaromájú padlizsánt és gongbao csirkét ettünk. Ez utóbbi helyett valami szecsuánit akartam, de a marha már elfogyott. De jó volt, lényegesen más, mint az otthoni. De ha belegondolok, ez az első eset az életemben, hogy Kínában gongbao csirkét ettem. Otthon többször nem hiszem, hogy sor fog rá kerülni.

A helyzet alapvetően nem túl fényes. Kínában nem szerencsés betegnek lenni. Komoly betegnek semmiképp nem az.

De kezdjük az elején. Az ország kommunista hatalomátvételt megelőző népegészségügyi mutatói nagyon a béka segge alatt voltak. Tagadhatatlanul nehezítette az egészséges életmód meggyökerezését a múlt évszázad első felében lényegében folyamatosan fennálló polgárháború vagy aközeli állapot is, aminek hatásaként a várható élettartamra sem lehettek túlzottan büszkék.

A Maóékkal beköszöntő új rendszer temérdek hibája mellett rengeteget tett, energiát és az akkori forráshiányos helyzetben tagadhatatlanul kiemelkedő mennyiségű pénzt fordított a helyzet normalizálására. Gyorstalpalón képzett, ún. "mezítlábas orvosok" tízezrei lepték el a vidéket, s ismertették meg a legalapvetőbb higiénés rendszabályokat a tömegekkel. Amennyire tudták, kezelték is a már kialakult kórokat, de mivel gyakorlatilag képzetlen egészségügyisekről beszélhetünk, a hatékonyságuk ez utóbbi téren azért nem lehetett túl eredményes.

Nem úgy a járványos megbetegedések visszaszorítása terén. A felvilágosítást nagy szabású (jelentős szovjet segítséggel végrehajtott) oltási programokkal kombinálva sikeresen vették elejét a korábban milliós áldozatokkal járó fertőző nyavajáknak.

Mivel akkoriban Maó még úgy látta, "az embernek két keze, de csak egy szája van", így azzal egyáltalán nem foglalkoztak, hogy a drámaian csökkenő csecsemőhalandóság és a javuló feltételek miatt korábban sosem látott mértékben indult növekedésnek a lakosságszám. A "nagy ugrás" kudarca nyomán ugyan mintegy 20-30 millió ember éhenhalt, s a "kulturális forradalom" alatt nem ortodox körülmények közt elhunytak száma is alsó hangon hatszázezer (a másik véglet itt is több tízmilliós adat, de ez valószínűleg túlzás, a tényleges szám néhány millió lehet), de még ezekkel a veszteségekkel együtt is sikerült 1980-ra majdnem megduplázni, egymilliárdosra növelni az országban élők számát. A népességszabályozást ekkor vezették be, meglehetősen eredményesen.

Mára mindez odáig vezetett, hogy egy kínainak nemtől függetlenül 70 év (férfiak 72, nők 75) fölötti korban bekövetkező véget jósolhatunk, ami kimondottan szép eredmény.
Az egészségügyi infrastruktúra már valamivel foghíjasabb, mint amit megszoktunk, de azért korántsem aggasztó.  Az intézmények színvonala nagyon vegyes képet mutat. Mivel az itteni gyógyítás teljesen piaci alapon működik, így a felszereltség és a szaktudás kérdése a kereslet függvénye.

Ha az embernek elegendő pénze van, úgy teljesen világszínvonalú ellátáshoz férhet hozzá, ha viszont nincs pénze, úgy semmihez. Az állam a saját dolgozói számára köt biztosítást, s jelenleg már jó ideje agyalnak az átfogó társadalombiztosítás kiépítésén is, de a dolog horderejére való tekintettel még valószínűleg tanulmányozzák hosszasan a kérdést. (Ha nem sikerül jól belőni, az könnyen a kínai siker végét jelentheti.)

Jelenleg így aztán aki beteg, az saját költségén kénytelen kezeltetni magát. Ha van biztosítása, úgy a kezelés árának valamekkora részét kipengeti helyette a biztosító, de még így is komoly kiadásokkal járhat egy nagyobb baj. A táppénz intézménye is ismeretlen fogalom. Ha valaki annyira beteg, hogy nem képes dolgozni, úgy arra az időre fizetés nélkül marad otthon.

Mindezzel együtt is, egy megfázás vagy ambuláns kezelés jellemzően nem dönt senkit a sírba anyagilag sem. A gyógyszer olcsó (noha nincs rajta állami támogatás), a múltkori adagom összesen volt 20 yuan. Még a másutt jellemzően méregdrága HIV-gyógyszerek ára is megfizethető, mivel Kína (néhány nagyobb, s eképpen kellőképp fejlett vegyiparral rendelkező fejlődő országhoz, pl. Brazíliához hasonlóan) a szabadalmakkal nem nagyon törődve szintetizálta majd újragyártotta azokat. Miután az eredeti gyárak imidzsének nagyon nem tesznek jót az erről szóló perek, hamar benyelték a fityiszt.

A gond a komolyabb balesetek, súlyosabb betegségek esetén lép fel. Egy-egy műtét ára már nem kevés, a transzplantációk százezres (yuan) nagyságrendekbe fájnak, de egy kisebb beavatkozás is pár tízezer yuant kóstálhat. Jellemzően az egész család beszáll ilyenkor, másképp semmi esély. De ehhez létszükséglet, hogy legyenek megtakarítások, ennek terén mondjuk nincs is probléma.

A gyógyszertárak orvosi rendelőként is funkcionálnak. A legtöbb páciens, ha nem muszáj, nem jár orvoshoz, így aztán a gyógyszerészek, akik sokszor maguk is egyben valamely hagyományos gyógyítási technika ismerői, dolga, hogy megvizsgálják, kezeljék a hozzájuk fordulókat. Gyógyszertárban infúziót beadni pl. teljesen hétköznapi dolog.