Időnként, ahogy az évek múlnak, fel-feltűnik egy-egy kvázi mérföldkő, ami mellett elhaladok. Nem okvetlenül óriási dolgok ezek, s általában teljesen véletlenül derül ki, hogy az agyam működése finomhangolódott.

Közeledve a negyedik x felé már bőven kialakultak a saját szokásaim, mindennapi rituáléim, amiken nehezen változtatok - bár néha igen, pl. már két és fél hónapja nem dohányzom. Ha a cigi már nem is tartozik a megszokott hülyeségeim közé, ilyen a reggeli kávém, a zéróskóla-mániám, az elalváshoz szükséges videónézés vagy a könyvek fizikális formában történő fogyasztása. Az álomba merüléshez szükséges alapzaj pontosan megkoreografált recept szerint működött: szigorúan magyar nyelvű tartalom, szigorúan nagyon könnyen követhető tartalom, s még egyszer szigorúan nem is túlságosan érdekes tartalom, nehogy esetleg kedvem támadjon ébren maradni.

A fenti szentháromságnak az egyik legjobban a valaha az egész országot lebilincselő Mónika-show felelt meg, s mivel aludni szinte majdnem minden nap szoktam, így nem igazán került fel videomegosztóra olyan epizód, amit ne láttam  hallottam volna, legalábbis részben.
Megfelelő utánpótlás nélkül (sajnos az Anikó-show nem vált be) kénytelen-kelletlen bepróbálkoztam újra angol nyelvű kontenttel. Nem példa nélküli dolog volt, 5+ éve meg korábban is tettem ilyet, de régen sosem működött jól, mert valahogy az agyam a fordítás miatt nem tudott teljesen kikapcsolni. Örömteli hír, hogy ennek már vége, immár sikeresen szenderülök el ezeken is. Óje.

Nappal nem szoktam aludni, hacsak ki nem marad az éjszaka, így aztán ilyenkor is kell valamit tennem, hogy lekössem magam. Igencsak korszerűtlen, idejétmúlt szokásom, hogy könyveket olvasok, mégpedig papíron. Néha megy digitálisan is, de az nekem nem kényelmes. Ha van kádam, mint mondjuk a jelenlegi lakásban, akkor gyakorta megesik, hogy a forró vízben ázok órákat, mialatt az emlegetett hobbimnak hódolok. Ebben a formában sem praktikus a digitális verzió.

Az elmúlt fél évtizedben hektikusan fordultam elő otthon, főleg nyáron, kínaiul olvasni pedig nem nagyon szeretek, így általában olyankor áramoltam be a helyi Libribe, s vásároltam fel az éves, főleg történelmi/politikai/tudományos irodalmat, majd fogyasztottam el őket az újabb migrálás előtt. Férjem ideérkezése előtt különösen ráértem, így szinte folyamatosan olvasgattam, majd a szigetre jövetelem után elkezdett hiányozni a dolog. Szóvá is tettem neki, hogy be kéne ruházni jobb híján néhány angol nyelvű könyvbe, de nem hiába mentem hozzá, ugyanis azonnal jelezte, hogy van könyvtár. Ami jogos, s magamtól tényleg nem jutott volna az eszembe.

Így lettem könyvtári tag errefelé, s csöppentem bele egy nagyon remek rendszerbe. A beiratkozásért nem kellett fizetni. Bár a helyi kirendeltség nagyon szerény, azért három könyvet innen is elhoztam. Ugyanakkor kiderült, hogy van egy szuper online rendszerük, amin át bármilyen könyvet meg tudok rendelni, s ők, ha épp nincs minden példány használatban, kb. egy héten belül ide is hozzák. Elég sok kötet online is olvasható, de az mondjuk nem nagyon érdekel, mint már mondtam. Az olvasójegyemmel, ami egy műanyag kártya, ráadásul az egész megyében használhatom az összes könyvtárat.

A szisztémának köszönhetően már idehoztak nekem 9 könyvet, s ma érkezett meg a következő 12-ből az első adag. Az érkezésről sms-ben és emailben is tájékoztatást küldenek, s egy hétig őrzik a szállítmányt, mielőtt visszaküldenék.

A megrendelt következő adag

Az is kiderült a helyzetnek köszönhetően, hogy már angolul sem olvasok érzékelhetően lassabban, mint magyarul. Persze akadnak még szavak, amiket nem értek, de vagy nem felejtem el őket és lecsekkolom, vagy simán elsiklok felettük, mert általában ki lehet találni a jelentést - a wolf vagy wolf down ige például egy Gorbacsov és Jelcin közti hatalomváltásról szóló kötetben került elő, még várom az éles helyzetet, ahol mondatba illeszthetem, de tetszik.

Az is határozottan kedvemre való, hogy mivel az egész ország könyvtári állományához hozzáférek, hatalmas választék tárult fel, ami annak fényében különösen üdítő, hogy az utóbbi 2-3 év otthoni termése nem nagyon bűvölt el. Nem rossz itt lenni, tényleg. Óje.

A kitartó olvasók egészen biztosan emlékeznek rá, hiszen a blogon többször is szóba kerültek, hogy vietnámi életünk alatt bekerült a családba néhány szőrös teremtmény.

Első körben hárman jöttek, majd ezt követte egy negyedik, majd még kettő. A még kettő egyike kismamaként jött, így lett egy hetedik hölgy is - merthogy mindannyian nőstények. A kettes másik tagja is tartalmazott meglepetést, csak ott két hím született, így ők gazdásodtak.

Végül bővült a család még egy utolsó borzassal, így lettek végül nyolcan.

A nyolcadik kedvenc

A Vietnámból Európába juttatásuk nem volt sem egyszerű, sem olcsó, de végül sok vacakolás után sikerült beszerezni a kiviteli engedélyt - a magyar behozatali meglepően könnyű feladat.

Bár hála az Edelweiss Air több mint hét órás késésének, majd a nem tervezett zürichi éjszakázásnak, a malackák bő fél nappal tovább voltak a látókörömön túl, a repterek elzárt részein hánykolódva, szerencsére jól vizsgáztak, s ép bőrrel megúszták a kalandot. Az én idegrendszerem kevésbé.

Hazaérve a trópusokról aztán határozottan élvezték a hűvösebb téli időt, velem ellentétben, majd a hűvösebb nyári időt is, amiben szintén nem osztoztam a lelkesedésükben. A hőségriasztásokról én már épp lemaradtam a szigetre történő migráció miatt, de a picinyek nem, mivel most a szüleim gondoskodását élvezik. Sajnos nem sokkal a költözésem előtt a nálunk született kishölgy búcsút vett tőlünk, így jelenleg csak hét röfi várja, hogy utánunk jöhessen.

Vietnámból nem volt a légiközlekedésen túl másik opció, de errefelé szerencsére van. Bár sziget, komppal közúton is megközelíthető, s ez a sors vár majd a kis csapatra, ha eljön az idejük.

Hogy ez pontosan mikor lesz, az még képlékeny. Mi szeptember közepén költözünk át a házba, s akkor még lesz némi tennivaló, mire elkészül a szobájuk és a kerti lakhelyük is. Azért remélhetően legkésőbb október elején már a smaragd sziget füvét legelhetik.

Írországba étkezésem előtt nem igazán gondolkodtam el a helyiek nyelvi szokásain. Azt tudtam, hogy angolul beszélnek, bár a kormányzat kínkeservesen küzd a mostanra anyanyelvi szinten gyakorlatilag kipusztult, de bennszülött gael nyelv megmentése érdekében - nem igazán nagy sikerrel.

Hallottam még azt is, hogy az itt beszélt angol nyelvtanilag meglehetősen egyszerű, s nem is okvetlenül követi a brit királyi udvar etikettjét, de azért személyes felbukkanás kellett ahhoz, hogy valamennyire rálátásom nyilhasson a valós helyzetre.

Elöljáróban azt fontos leszögezni, hogy az ország egy erősen isten háta mögötti szegletében vagyok, s simán elképzelhető, hogy az itteniek nem úgy beszélnek, mint mondjuk Dublin iskolázott krémje.

No, de kezdjünk is hozzá. Először is, szerencsére érthető, amit mondanak. Bár valóban van akcentusuk, egyik-másiknak egészen súlyos mértékű, azért ki lehet hámozni, még ha esetleg néha vissza is kell kérdezni. És az is kétségtelen, hogy a helyi könyvtáros majdnem BBC-angolt beszél, míg a farmerek nem okvetlenül.

Szóval az akcentus nem akkora gond, ellenben a beszélt nyelv szókincse, ahogy arra számítani is lehetett, erősen brit eredetű, így aztán az amerikai angolon szocializálódva sok dolgon el kell gondolkodni, hogy vajon mit jelentenek. (Szerencsémre tarkítja az életutam néhány brit sorozat élménye is, így ha nem is ezeket a szavakat jutna eszembe magamtól használni, azért jobbára megértem őket.) Súlyosbító tényező ellenben, hogy azért a brittől is elütő saját kifejezésekkel is színesítik a nyelvet, pl. a toilet helyett a jacks-et használják.

Egy pár napig gondban voltam a köszönéssel is. Találkozáskor boldog-boldogtalan ezerrel howareyou-zik, ami önmagában még nem annyira furcsa, s az sem lep meg, hogy ténylegesen senkit nem érdekel a válasz, de a korábbi tapasztalataim alapján ilyenkor azért illik végigcsinálni a rituálét. Hát, itt elég hamar feltűnt, hogy a válaszra nem tartanak igényt, s valójában ez a howdoyoudo funkciójában működik.

Miután ez így kb. három nap után leesett, s élesben tesztelve is bevált, azóta bőszen használom én is, immár nem kilógva a sorból.

A helyi angol egy másik érdekes gyöngyszeme az oh yeah. Az ablakunk alatt telefonált meglehetősen nagy hangerővel egy lokális egyed, s furcsálltam, hogy gyakorlatilag minden második mondata oh yeah volt.

Aztán feltűnt, hogy nem egyedülálló jelenség, itt nálunk és a környéken legalábbis ez majdnem mindenki esetében így működik. Értelme nem nagyon van, csak kb. mindenhová berakják tölteléknek. Elmentem a boltba, óje. Vettem két kenyeret, óje.

Galwayben aztán még az is kiderült, hogy ha nekimész valakinek, azt is simán el lehet intézni egy oh yeah-vel. 

Mivel még csak két hónapja vagyok itt, s a helyiekkel való érintkezésem is meglehetősen korlátozott, így egészen biztosan csak a felszínt kapargatom, de ahogy telik az idő, majd gyűjtöm a tapasztalatokat, s itt is beszámolok róluk. Óje.

Első két ír hónapom munkával is telik, bár kétségtelenül nem kell megerőltetnem magam, mivel csak heti négy alkalommal tanítok a helyi művelődési házban.

Tanítványaim kelet-közép-európai bevándorlók (plusz két pakisztáni nő), akik gyakorlatilag semmit nem beszélnek angolul, de valahogy idekeveredtek a szigetre. Számukra az oktatás ingyenes, ennek megfelelően jellemzően nem is nagyon törik össze magukat, hogy valami energiát fektessenek a dologba az órák idején túl, gyakran még ott sem.

Bár az órabérem szerencsére nem a helyi minimálbér, hanem egy egészen barátságos összeg, mivel csak heti 12 órám van, így vagyonokat nem keresek. Ez az óraszám sem maradna meg, ha távlatokban gondolkodnék itt, mivel általában nem szerveznek ennyit, csak most a korábbi (ír) tanárnő időskori elhalálozása miatt egy háromnegyed évig nem volt tanerő, s némiképp felgyülemlettek a feladatok.

Maga a tanítás erős kihívás. A diákokkal semmiféle közös nyelvet nem beszélünk, ráadásul egy cseh sráctól és a paki csajoktól eltekintve teljesen alulmotiváltak, így mostanra nagyjából szétszakadt az egész. A három eminens, akik két különböző csoportban vannak, jól halad, míg a többiekkel még szinte mindig ugyanott tartunk, mint az elején.
Szerencsére a korábbi, engem nem érintő tapasztalatok sem voltak mások, s erre fel is hívták a figyelmem, úgyhogy nem aggódok emiatt.

Mindenestre így, hogy jövő hónapban megürül a házunk és költözünk, ez a munka is meg fog szűnni. Egyelőre csak férjemnek van kilátásban új, immár castlebar-i melója, én elképzelhető, hogy egy darabig háztartásbeli leszek. Hasonló pozíciót biztosan nem csípek majd meg, de azért reméljük, valami majd akad. Ha nem, az sem izgatna annyira máskülönben, de most az eléggé kiürült pénztárcám miatt egy kicsit kevésbé érzem magam komfortosan. De igazából nem lesz gond, csak szeretek picit túlbiztosítani mindent.

Khm...
Amikor felmerült az ideköltözés gondolata, a legnagyobb ellenérzést a várható klíma váltotta ki belőlem. Lelki szemeim előtt felsejlettek a londoni látogatásaim emlékei, az az undorító, taknyos idő a széllel és az esővel, s ha belegondoltam abba, hogy életvitelszerűen ennek leszek kitéve, hát az a legenyhébb kifejezés, hogy nem voltam boldog.

A fordulat aztán a szigeten ért. Tagadhatatlanul esik. Tagadhatatlan, hogy elég gyenge hőmérsékleti adatok vannak, így nyáron kb. átlag 18 fok. Viszont meglepő módon nincs az a nyomorult szél, s ha süt a nap, a fénye alatt sütkérezve még meleg is tud lenni. Ja, és még fűtenek is napi néhány órát, szóval a lakásban nincs rossz idő, ami kulcsfontosságú.

Néhány hete Galwayben, az ország negyedik legnagyobb, mintegy nyolcvanezer fős településén járva aztán rájöttem, hogy az emlékeim mégsem voltak olyan pontatlanok, mert ebben a tengerparti kikötővárosban ugyanolyan ocsmány idő (borzalmas szél) volt, mint amiket kifogtam annak idején az angoloknál. Szóval kiderült, hogy a relatív komfortomat csak annak köszönhetem, hogy a sziget belsejében vagyunk, s erre tényleg egészen kellemes.

Bár azt hittem, a meleghez szokott szervezetemet megviseli majd, furcsa mód bírom az itteni időjárást. Már feltéve, ha nem a tengerparton élvezhetem, az elég borzalmas. Tekintve, hogy télen meg elviekben enyhébb lesz, mint otthon, valószínűleg azzal sem lesz bajom. Nem hittem volna, de szeretek itt. Hallva a kontinentális hőségriadókról meg még szerencsésnek is éreztem magam.

Amúgy még nincs vége. Mintegy utolsó fellángolásként a héten még ígérnek egy-két meleg, huszonegypár fokos napot is. Ittlétem alatt volt már 25 is egyszer, s állítólag mértek már 30 feletti értéket is. Ezzel együtt is megmosolyogtató kissé ez a cikk, nem?

(Ez most rövidebb lesz, mint terveztem, ugyanis egyszer már megírtam, de valamiért cseszett elmenteni és nincs kedvem újra ugyanolyan részletesen. Bocs.)

Szóval, immár két hónapja vagyok itt, s egy kicsi, alig néhány ezer fős kisvárosban élünk, amit otthon a méretei alapján inkább neveznénk falunak. Mivel jóval több városias jelleggel bír, mint amire számítanánk (bevásárlóközpont, bank, gyorsétterem, pubok, emeletes főutcai házak kb. 50 utcafronti üzlettel, stb.), így annyira nem vitatom el a címét. Ezzel együtt nincs nagy élet itt, főleg nem nyugdíjas írekből van komoly hiány. Helyettük kelet-európaiak vannak nagy számban, főleg, hogy 2-3 üzem is akad a településen.
Hogy mi itt kötöttünk ki, annak az az oka, hogy itt találtunk munkát férjemnek, s hogy maga a hely nincs messze a leendő tanulmányaim színhelyétől.  Munkát lehet persze helyben is keresni, de azért ez jár némi nehézségekkel. Az első mindjárt az, hogy az itteni élethez kell egy azonosító, az ún. PPS-szám. Ez úgy kb. majdnem mindenhez kell, ha az ember itt él. A munkavállalásnak nem feltétele elvileg, s a munkaadónak kötelessége ennek hiányában is felvennie és a szám beszerzésében segítenie, nem hivatalosan viszont nem szívesen vesznek fel embereket enélkül. A gyakorlatban tehát munka nem nagyon akad PPS nélkül, PPS-t viszont nyomós ok hiányában nem állít ki az erre jogosult hivatal. Ugyancsak probléma a lakhatás. Munka nélkül nem nagyon adnak ki lakást, lakcím nélkül viszont nincs se PPS, se bankszámla.

Szóval egyszerűbbnek tűnt, ha először keresünk egy fix helyet, ahol férjem alkalmazzák, s ahol sikeresen beszerez minden, az életkezdéshez szükséges nyavaját. Szerencsére lakhatást is intéztek neki.
Miután ő sikeresen abszolválta a fentieket, jöttem én, s hála a kelet-európai munkaerőnek, meg hogy az írek számára határozottan nem populáris ez a desztináció, nekem is lett munkám, s így minden szükséges papírmunkát meg tudtunk velem kapcsolatban is oldani. Nekem is van PPS-számom, közös bankszámlánk, s egyikünk sem fizet már emergency tax-et.*

Miután végeztünk a kezdeti intézkedésekkel, ideje volt, hogy az irányt Castlebar felé vegyük. Ez egy kb. tízezres település, megyeszékhely, s az ottani felsőoktatás hallgatója leszek majd, ha minden igaz. Mivel az elkövetkezendő öt évet ott fogjuk eltölteni, így jobbnak láttam, ha nem fizetünk albérletet, különösen, hogy egy itteni ingatlan beruházásnak sem olyan rossz. Mint az előző bejegyzésből ez kiderült, sikerült is találni egy kedvemre való házikót, s ma egy kisebb vagyon kifizetése révén immár meg is valósult a vásárlás.


Egyelőre ennyi, élünk, s úgy néz ki, haladunk is a terveknek megfelelően.

______________________________________________________________________________

* Kezdetben automatikusan a legmagasabb adókulcs alapján vonnak, amíg a munkavállaló nem igazolja, hogy valójában közel sem éri el a jövedelme az ehhez szükséges szintet. Hogy ezt megtehesse, először is szükség van a PPS-számra, majd az adóhatóságnál való online bejelentésre, amihez az első jelszót postán kézbesítik. Miután benyújtja az ember az adatokat, a különbözetet visszakapja, s immár egy barátságos adósávba kerül.

Hát, kedves olvasóim, ez a nap is eljött, pedig nagyon igyekeztem elkerülni már 20 éve. Gyerekkoromban egyáltalán nem voltunk elkapatva anyagilag - bár nem panaszkodom, nélkülözni sosem kellett, de szüleimnek azért erősen be kellett osztani a pénzt, s időnként nagymamámtól kölcsönkérni is.

Szóval a kezdetek után nagyon erősen élt bennem a szándék, hogy mindig legyen tartalékom, s az évek során ennek eredménye is lett, s magyar viszonylatban egy elég megnyerő számlaegyenlegem alakult ki, szökőévente egy-egy hónap kivételével folyamatosan növekvő tendencia mellett.

Egészen a mai napig. Ugyanis most kb. 2000 euró az összes vagyonom. Ja, és ez a valami a képen.

Szeptemberben költözünk. Az árát inkább ne akarjátok tudni, nem normális embernek való. 

Megjárta a világ- és a hazai sajtót is a hír, a kereskedelmi háborúját vezető Donald Trump többek közt a Huawei nevű kínai óriáscéget is kinézte, s elnöki rendelettel eltiltotta az amerikai cégekkel való együttműködéstől, technológiájuk használatától. A bejelentést követően villámgyorsan fel is függesztették a tilalmat 90 napra, majd a legújabb fejlemények már arról szólnak, hogy a kedves elnök úr az egész rendeletét kukázza, s újra szabad a pálya.

Ennyi a sztori dióhéjban, de miről is szól valójában, s a Trump imidzsébe jól illő szeszélyek mellett mi áll a látszólag össze-vissza döntések mögött?

A Huawei egy gyaníthatóan erős állami hátszelet élvező kínai nagyvállalat, felhasználói szinten elsősorban a mobiltelefonjai kapcsán ismert, de az igazán kiemelkedő teljesítményt a hálózatépítés, hálózati eszközök fejlesztése és üzemeltetése terén érte el, ezen a piacon jelenleg világvezetőnek számít, s egyúttal úttörőnek is. A (Kínában) várva várt, csúcstechnológiai forradalom emblematikus zászlóshajója, aminek növekedése Trump kavarása előtt megállíthatatlannak tűnt. A mobilpiacon lesöpörte az Apple-t a második helyről, s még a szankciók belengetése előtt minden elemző azt jósolta, hogy év végére a mostani listavezető Samsung is mögé kerül - a friss fordulatok után ez még meg is történhet. A hálózatok, s a készülő 5G-technológia terén az előnye már most is letaglózó, s bár az amerikai (és részben, bár nem maradéktalanul a vele szövetséges) piacokon eddig is következetesen kizárták a tendereken a nemzetbiztonsági kockázatra való hivatkozással, a világ fejlődő országaiban ilyen hátrány nem érte őket.

A nemzetbiztonsági kockázat

Amerikai oldalról az a vád éri a Huaweit, hogy kémkedik a kínai kormánynak. Noha minden erőt bevetve próbálkoztak ezt bizonyítani, egyelőre nem sikerült megtalálni azt a backdoor hozzáférést, ami ezt lehetővé tenné. Ugyanakkor az állami hátszél miatt a nem létező fenyegetést is fenyegetésként értékelik, arra hivatkozva, hogy ha most még épp nem is teszi a fentebb írt dolgokat, bármikor kaphat ilyen megkeresést, s akkor viszont minden eszköze adott lesz hozzá.

Jelen sorok írója abban nem tud állást foglalni, hogy a Huawei jelen pillanatban rosszalkodik-e, de azt nem tartja lehetetlennek, hogy szükség esetén igénybe vennék a szolgálatait. Ugyanakkor nagyon meglepődne, ha ez unikális kínai sajátosság lenne, s példa okáért az amerikai vezetés nem használná fel a saját cégeit hasonló célokra.

A Huawei-ügy elsősorban nem a Huaweiről szól. Kína utolsó negyven évben elért drámai felemelkedése sokáig nem okozott zavart nyugaton, sőt, egyenesen megegyeztek az érdekek. Kína olcsó munkaerőt adott, a nyugati cégek hatalmas költségmegtakarításokat és profitot értek el, a fogyasztók pedig töredékáron jutottak a javak sosem látott bőségéhez. Kína az óriási exportból tetemes tartalékokat halmozott fel, az ország modernizálódott, az életszínvonal rengeteget javult.
A helyzet azóta kezdett el feszültséget generálni, mióta Kína eljutott fejlődése egy olyan szakaszába, amely már nem csak a nyugati biorobotos gyártósorok létét veszélyezteti, de egyértelmű konkurenciát, komoly kihívást ad a magasabb hozzáadott értéket képviselő iparágak és a csúcstechnológiai cégek számára is. A gyártósori betanított munkakörök ugyan lassan egyre inkább elhagyják Kínát, de nem a fejlett világba mennek vissza, hanem Délkelet-Ázsiába, s újabban részben Afrikába is. Ha Kína sikeresen veszi az akadályt, s márpedig erre akadnak jelek, az komoly érvágást jelent a nyugati cégek, s a nyugati gazdaságok számára. Trump és tanácsadói a jelek szerint nagyjából az utolsó lehetőséget látják Kína felemelkedésének megakadályozására, bár a józanabb elemzők szerint ezzel már elkéstek, s legfeljebb lassítani képesek a folyamatot, de a kereskedelmi háború erőltetése az amerikai gazdaságnak sem fog jólesni.

És mi van a Huawei-jel? Nos, Trump személyes motivációit talán csak egyedül ő képes megítélni. Miután nem szoktunk haverkodni, csak merőben spekulatívan merem kijelenteni, hogy gyanúm szerint egy kicsit konok emberről lehet szó, aki megy a saját feje után, nem okvetlenül átgondolva, vagy legalábbis hozzáértő szakértőkkel egyeztetve a lépéseit. Bennem ezt a képzetet erősíti gyönyörű hajkoronája, de különösképp a bőrétől élesen elütő narancssárga sminkje, ami következetesen elkerüli a szemgödrét és a fülét. Még egy kezdő sminkes sem rakna fel ilyet, de Trumpnak valószínűleg nem érdemes ellentmondani.

Akármi is volt az oka, a Huawei blokkolása után a Google képviselői jelezték, hogy az Android piacának nagyjából egynegyedét ezek a készülékek jelentik. Néhány marginális szereplőtől* eltekintve ma a cikkben szereplő cégen, az Apple-en és a Samsungon kívül még három kínai gyártó (Xiaomi, oppo, vivo) képviseli a létező mobilpiacot. A kínaiakon kívül Androidot csak a Samsung használ. Miután kínai részről is belebegtették egy ellenlépés lehetőségét, amely szerint csak külön kormányzati engedély birtokában engednék meg a külföldi technológia használatát, lehetővé tették, hogy a letiltott Huawei mellett az összességében hasonló eladásokat képviselő másik három gyártót is leválasszák a Google rendszeréről, megfosztva utóbbit az androidos piaca 60%-ától. Ráadásul, ha a kínai operációs rendszerek nem buknak meg, s egységes kínai áruház szolgálja ki őket, úgy az a Kína hatalmas piacán már eddig is vezető appoknak egy óriási globális versenyelőnyt is biztosítana, ami könnyen megingathatná a mai vezető, amerikai techcégeket is.

A józanabb hangok mindenesetre jelenleg megadásra szólították fel Trumpot, de az teljesen nyilvánvaló, hogy mind a Huawei, mind az összes, ma még külföldi, különösképpen amerikai technológiának kiszolgáltatott cég rohamos fejlesztésbe (s ne legyünk naívak, durván felpörgetett ipari kémkedésbe is) kezd, hogy függetlenítsék magukat a jövőben egy hasonló helyzettől. Az is elég sanszos, hogy a Huawei (s ha bejön, jó eséllyel a többi kínai gyártó is) váltani fog a saját rendszerére, most már úgy néz ki, lesz idejük tökéletesíteni, s rendesen felkészülni.

A világ vásárlóerő-paritáson számolt legnagyobb, s még a Kína számára legpesszimistább becslések szerint is egy évtizeden belül nominálisan is vezető gazdasága olyan kihívás, amit az USA-nak meg kell tanulnia kezelni. Hogy milyen sikerrel tanulnak bele, azt majd az elkövetkező évek mutatják meg.

________________________________________________________

* A mobiltelefon-piac mintegy 23%-át adják az egyéb gyártók, rendkívül alacsony, erősen felaprózott, s jellemzően egyre kisebb részesedéssel. Ráadásul még ezek jelentős hányada is kínai gyártó. A piac koncentrációja egyre nagyobb mértékű, egy éve még 36% volt az arányuk.

Kedves olvasók!

A Szecsuánblog még mindig él, bár kétségtelenül erősen tetszhalott üzemmódban töltötte az elmúlt hónapokat. Ennek azonban most egy időre ismét vége, bár a teljes feltámadás egy kicsit még várat magára, úgy picivel több, mint öt évet. Valami azért lesz addig is, csak nem a megszokott formában.

De kezdjük az elején...

Jelen sorok írója, az olvasók számára valószínűleg nem meglepő módon, imád Kínában élni. A jelenlegi szabályozás azonban nem igazán segíti elő vágyaim megvalósítását. Most épp megoldható, hogy nem natív állampolgárként is oktathassam a Mennyei Birodalom (elsősorban) ifjonc állampolgárait, s ehhez még törvényes keretek is rendelkezésre állnak, azonban a helyzet a jövőre nézve merőben kiszámíthatatlan, ráadásul elég jól be is határolják a megcélozható intézmények körét. Így jócskán a harmadik x felett járva nekem ennél már egy fokkal jobban tervezhető életpálya kell, nem akarok minden második évben, az aktuális szigorítások függvényében újraszabni mindent.
Na jó, ez mind szép és jó és persze külső szemlélő számára irreleváns nyekergés, de mégis mit lehet tenni?


Hánytam, vetettem, osztottam, szoroztam, s végül már hazajövetelünk előtt megszületett a megváltó terv vázlata, de akkor még csak, mint egyik lehetséges opció. Ez végül, némi további kutatómunka után a befutó lett, s jelenleg már a kivitelezési fázisban tart. Na de miről is hablatyolok éppen?


Kezdjük ott, hogy minden probléma forrása alapvetően a jelenlegi magyar állampolgárságom. Ezzel nem számítok natív, anyanyelvi angolt beszélő egyednek, hanem mint nem-natív tudok elcsípni esetleg ezt-azt. Natívként sokkal jobbak a lehetőségek, s lényegesen magasabb a fizetés is, s ez az a kategória, akiket nem is érintenek az aktuális törvényi, rendeleti szívózások.
A felsoroltak miatt elkezdtem utánanézni, milyen úton-módon kerülhetném meg ezt a rám nézve előnytelen szabályozást, s végül a procedúra relatív egyszerűségére, időtartamának viszonylagos rövidségére való tekintettel Írország tűnt a legjobb alternatívának. Öt itt töltött év után, némi, normál körülmények között default feltételnek eleget téve lehetőség nyílik teljes értékű helyi lakossá válni, s így az általam hőn áhított natív útlevelet megszerezni. Igen, ez az öt év (+ kb. fél év várakozás) elég hosszú, alapból nekem sem annyira fűlt hozzá a fogam, de még mindig ez tűnik a legértelmesebb megoldásnak, ráadásul a várható emelt juttatások miatt anyagilag is megéri kivárni, s csak utána Kínába menni. A tervek szerint ezalatt én elvégzek még egy helyi felsőoktatási képzést is, hogy egyrészt taníthassak szakmai tárgyakat is odakinn, másrészt mert még ez lehet az utolsó potenciális dolog, amibe bele tudnak kötni (hogy nem natív országban szereztem meg a diplomám). Férjem lesz ezalatt a családfenntartó.

A dolog, mint említettem, már zajlik. Életem párja már lassan két hónapja itt van, én múlt héten érkeztem. Egy nyugat-ír kisvárosban élünk, meglehetősen kellemes környezetben, kristálytiszta levegő mellett. Mivel én a sulimat csak jövő ősszel kezdem el, így addig én sem csak itthon fogok kallódni, a jövő héttől ugyanis, némiképp röhejes módon, a helyi iskolában fogok migránsokat oktatni. Bár ehhez elvileg kellene az ír Teaching Council licence, már olyan régóta nem találtak helyi tanárt, hogy beérik velem, mint erre papírok alapján teljesen alkalmatlan személlyel is. Őszintén szólva erre nem igazán számítottam, de egyértelműen nincs ellenemre a dolog.


Mivel a Szecsuánblog most még messzebbre sodródott az ázsiai óriásországtól, így jelenleg nem nagyon tudok mindennapi kínai dolgokkal szolgálni, az ír életet pedig számos blog lefedi, ráadásul azért ez nem is annyira üt el a hazaitól, mint egy másik kontinens világa. Ettől függetlenül idővel igyekszem számot adni a történésekről, s Kína-tematikájú posztok is lesznek, most pl. írni fogok egyet a Huawei-ügyről.

Köszönöm, ha velem tartotok továbbra is!

Talán mert kicsiny légitársaság, s abszolút értékben egész biztosan kevesebb a panaszos levél is, egészen gyorsan ki is vizsgálták az ügyünket.
A reptéren vásárolt apróságok és a ki nem használt, de kifizetett budapesti szállás árának visszatérítésén túl fejenként további hatszáz euró üti a markunkat, a cég felelősségének hangsúlyozott el nem ismerése mellett.

Remélhetően a tranzakció is hamar létrejön, s akkor még egy egész picit nyertünk is az ügyön. Malackák nélkül néhányszor (ha muszáj, egyhuzamban is) még megismételném. Így miattuk azért elég para volt.