Közkívánatra, s erős tépelődés után. Nem voltam és vagyok benne teljesen biztos, hogy debilitásom ilyen mértékű felfedése nem jár-e megítélésem jelentékeny romlásával, de végül úgy döntöttem, vállalom a kockázatot.

Szóval, a történet ott kezdődik, hogy férjem meglehetősen édesszájú. Miután megjött, s mialatt én még otthon vártam, hogy megteremtse itteni életünk alapjait, nekiállt feltérképezni a helyi áruházak kínálatát. Mivel elég spúr népek vagyunk, így eleinte ez javarészt úgy zajlott, hogy fél órán keresztül sorolta messengeren, mi mennyibe kerül, én kalkuláltam, aztán reagáltam, hogy nagyjából mi az, amit megengedhetünk magunknak. Azóta egy kicsit felengedtem ezen a téren, s valamivel bátrabban költök, de kellett némi akklimatizációs időszak, amíg nagyjából sikerült leszoknom arról, hogy ne az otthoni árakhoz, hanem az itteni bérekhez kalkuláljak, de akkor majdnem mindent cefetül drágának találtam. Nem úgy az alapvető édességeket.
Van ugyanis 5-6 különféle rágcsa/keksz/csokis valami, melyek cirka 30-70 cent körüli összegbe kerülnek, s minden lánc tart belőlük sajátmárkás verziót, teljesen megegyező áron. Jaffa cakes nevű narancsos piskóta, bourbon cream, malted milk vagy épp ginger nuts nevű kekszek, na és egy bizonyos chocolate digestive biscuit. Némi kreatív és elvonatkoztatott fordítással érve ebből lett nálunk a címben szereplő fosókeksz, bár egyébként nevével ellentétben nem tapasztaltuk, hogy bármiféle hatást gyakorolna az emésztésre.

A fosókeksz tartósan 40 cent mindenütt, férjem a Supervalu nevű lánc termékére esküszik, szerintem a Tesco-ban jobb, s az Aldié meg a kettő közt van. Engem annyira nem érdekel, hetekig itt lehet mellettem anélkül, hogy egyek belőle, bezzeg ha valami sós rágcsa lenne...
A keksz egyik felét csoki borítja (de van csokimentes és étcsokis is, azokkal nem élünk), teljesen hétköznapi termék, de amúgy tényleg finom. Borzalmasan sok cukor van benne, valószínűleg ez a titka. A wikipedia szerint a néhai brit megszállóknak köszönhetjük az itteni meghonosítást, ők pedig két skót orvosnak, akik a 19. században az emésztés elősegítésére fejlesztették ki.

A sajátmárkás fosókekszek nem néznek ki ennyire puccosan.

Ha az itteni szigetvilág felé sodor benneteket a szél, s amúgy kedvelitek a vércukor hirtelen egekbe szökését, úgy mindenképp javaslom ezt a pénztárcabarát nassolnivalót.

Ez most szerencsére nem engem érint közvetlenül, de azért kellően hülye szitu, hogy írjak róla.

Még egy korábbi bejegyzésben említettem, hogy nekünk elég flottul mentek a kezdeti ügyintézéseink, érkezés után kb. két héten belül (lehet, hogy ezzel sokat mondok) meglett a bankszámlánk és a PPS-számunk is, a kártyákat és a bankos PIN-t is kiküldték. A revenue-s (helyi NAV) online hozzáféréshez járó első jelszóra valamivel tovább kellett várni, de az is egy hónapon belül lezajlott. No de nem mindenki ilyen szerencsés.

Szóltam róla, hogy eleve akadhatnak kezdeti bonyodalmak amiatt, hogy PPS nélkül nem vesznek fel, PPS-t viszont nem nagyon adnak munka nélkül - valami ürügyet lehet találni, amiért mégis hajlandóak kiállítani, de csak úgy nem. Sokan arra hivatkozva kérik, hogy jogsit szeretnének, a tanfolyamra való beiratkozáshoz meg kell ez a szám. Állítólag működni szokott, bár annyi abszurditás még ebben is akad, hogy "igazolásként" kérik a tanfolyamhoz kitöltendő űrlap egy példányának benyújtását. Hogy ezzel mit csinálnak, s hogy eleve az egésznek mi értelme, azt nem tudni, de ha az ember ezek után még tényleg szeretne is jogsit, akkor tölthet ki egy új papírt hozzá, mert ezt nem adják vissza.

De most nem erről akarok írni, hanem a bankolásról. Egész pontosan a számlanyitásról. Nekünk könnyű dolgunk volt, mert a munkaadó írt egy levelet, hogy kéne account, s ez a módszer, bár merőben informális, sok helyen működik. Akinek viszont nincs ilyen opciója, annak rendszerint ott bukik meg a dolog, hogy kell egy proof of address, vagyis bizonyíték a lakcímről. Erre nem jó ám egy bérleti szerződés, hiába igazolja akár közjegyző is azt. Nem, nekik ehhez más kell, többnyire egy közüzemi számla, a bérlő nevére szóló. Figyelembe véve, hogy kevés kivételtől eltekintve a kiérkezők jobbára szobát tudnak bérelni (ami nem a migránsok fikázása, anyagiaktól függetlenül nem fog kiadni nekik lakást senki, itt a bérlőknek kell elbűvölni a tulajt, ami referenciák, tartós munka, leellenőrizhető háttér nélkül nem túl esélyes), nagyjából nulla közeli a valószínűsége, hogy rájuk íratják az áramot. Ha mégis, minimum a második számla kell, s ezek gyakorta csak kéthavonta jönnek. Van még pár lehetőség, valamiféle hatósággal folytatott levelezés is megfelel, ha kellően jól csengő a feladó hivatal neve. A PPS-számos kártyát tartalmazó levél valaha elég volt, már nem fogadják el...

Hogy ebből poszt lett, az annak köszönhető, hogy a napokban voltam az AIB nevű bankban férjem ismerősével, ugyanis ő nem beszél teljesen kifogástalanul az itt elvárt nyelvek valamelyikén. Ő és férje szerettek volna közös számlát, a pasinak már van saját egy másik banknál. Nekünk adja magát a kérdés, hogy miért nem a már meglévő számlára vezetik fel, mint tulajt, de itt ez nem járható út, egyéni számlából nem lesz közös, mert nem és kész. Jó.
Kiderült, hogy a közös számlához személyesen be kell menni mindenkinek, míg az egyénihez az azonosítás elvégezhető online. Mivel a férj a nyitvatartási időben nem ért volna be, így azt javasolták, nyisson online egy egyéni számlát, majd ezután már anélkül nyithatnak joint accountot, hogy megjelenne, mivel már ellenőrzött ügyfél. Utána meg az egyénit szüntesse meg. Jó.

Ezzel nincs vége, ugyanis ott voltak az iratokkal kapcsolatos problémák. Nincs a nevükön közmű, hivatali levél sincs, így proof of address nem okés. De nem baj, mert ha online nyitják a számlát, úgy kiküldenek postán egy kódot, s ezzel igazolják a lakcímet. De ez csak online lehetséges. Oké, akkor legyen online a csajnak is. De ott is van bibi. A bankfiókban megfelel az ő cseh személyije, de online csak az útlevél lenne jó, ami épp lejárt.

Tehát, összefoglalva: személyesen jó a személyi, de legyen a neveden az áram. Online nem kell, hogy a tulaj rádírassa a vonalas telefont, elég, ha megkapod postán a kódot, de akkor készülj útlevéllel. Valamint: egyéni számlát nyithatsz anélkül is, hogy a lábad betennéd a bankba, de ha közöset akarsz, úgy ez nem opció. Kivéve, ha nyitsz egy egyénit online, majd úgy már elhiszik, hogy tényleg az vagy, aki...

A folyamat egy pontján megjegyeztem, hogy "oh, it's so complicated", teljesen kedvesen, jólnevelten. A bankos asszonyság erre azonnal elkezdte védeni a mundér becsületét, hogy nem, ez nagyon egyszerű. Mellesleg, ha ő akarna Csehországban bankolni, akkor ő is ennek lenne kitéve. Hát, biztos.
Azért nem hittem volna, hogy ezzel a lelkébe gázolok. Óje.

Egy kicsit elhúzódott a dolog, de úgy látszik, hogy nekünk azért sikerül kifogni néhány kevéssé gördülékeny folyamatot is, csak hogy érezzük a törődést. Itt megjegyezném, hogy az eddigi csekély tapasztalatok alapján az ír hivatalnokok, ügyintézők nem tűnnek egy cseppet sem kompetensebbeknek a magyarországiaknál, sőt, ellenben az tényleg áll, hogy igyekeznek működésük során ügyfélközpontú viselkedést tanúsítani.

Szóval, a házban eddig internetet adó szolgáltató ajánlata nem tűnt megnyerőnek. Nem elég, hogy rohadt drága, ahhoz képest még a sebesség sem túl meggyőző. A drágaság sajnos másokra is áll, kisebb-nagyobb eltérések mentén elmondható, hogy nagyjából havi 50 euró környékén mérik a kábeles netet, ami otthon nem igazán lenne versenyképes díjazás, s nem mellesleg, a hálózat is jobban kiépítettnek tűnik Magyarországon. Ez áll a mobilnetre is. No, de mindegy, a bérek is mások, meg amúgy is ez van, ezt kell szeretni.

Mi egy másik cégtől szerettünk volna internetet, akik egyértelműen jelen vannak az utcában, több szomszédos házban is ők szolgáltatnak. Ehhez képest a rendszerük nem találta a mi címünket, az nem szerepel benne. Ezt azután tudtam meg, miután telefonon sikerült beszélnem egy sales-es emberrel. Mindenesetre udvariasan közölte, hogy hozzáadják a címet,  s majd utána, kb. egy héttel később hív. Erre végül nem került sor, én meg szívesebben kommunikálok írásban, így chaten kerestem meg őket, hogy megtudjam, mégis mi van.

Ez utóbbit kiszervezték Indiába, a nevekből ítélve, így aztán még annyira sem voltak képben semmivel, mint a telefonos írek, akik mondjuk szintén vajmi kevés rálátással bírtak a tényleges helyzetre. Az indiánok mindenesetre kb. ugyanazt mondták el, s valóban, néhány nappal később már szerepelt a cím az adatbázisban. Igaz, azt írta az oldal, hogy a címen nem érhető el a szélessáv. Na mindegy, még egy kört próbáltam a madraszi kollégákkal, de eredménytelenül, így aztán most hétvégén bementünk a cég castlebári üzletébe személyesen.

A benn dolgozó hölgy üdítő jelenség volt, mert sikerült neki kb. öt perc alatt megrendelni a bekötést, azt azonban nem tudta megmondani, hogy vajon lesz-e internet. Az általa képviselt elmélet szerint holnap kijönnek a szerelők, bekötik a kábelt, majd ezután lesz két hetem megnézni, jönnek-e rajta a bitek, ha nem, akkor ennyi és fizetni sem kell. És nagyon szorít, hogy legyen net.

Mivel a szakemberek csak holnap jönnek, egyelőre ténylegesen nem tudom megcáfolni, hogy valóban ez lesz a menetrend, de azért vannak fenntartásaim. Sanszosabbnak érzem, hogy barkácsolás helyett előbb inkább megvizsgálják, van-e hová bekötni a kábeleket, de lehet, hogy a végén én lepődök meg, ha holnap itt hagynak egy semmibe vezető zsinórral. Mindenesetre reméljük a legjobbakat.

A helyi magyarokat is emlegető irományom után nem sokkal üzenetet kaptam, amiből kiderült, hogy itt, Castlebarban él egy párocska, akikről elmondható, hogy:

1. a hölgyet Verának/Veronikának hívják,
2. az elmúlt években Kínában éltek, angoltanárként,
3. nagyjából fél éve vannak a szigeten,
4. kb. 1-2 hónapja költöztek Castlebarba,
5. valószínűleg tanulni is fognak itt,
5. és magyarok.

Annyi még kiderült, hogy nem ők feszegették bele a százast az öltözőszekrénybe, s hogy bő tíz évvel fiatalabbak nálam. A bejegyzés megírásához hozzájárultak amúgy.

Az külön pozitív, hogy bár a hasonlóságok miatt írásra vetemedtek, pusztán az azonos kibocsátó ország okán még nem akarnak szocializálódni.

Mik vannak!

Legalábbis erősen sanszos.

Mióta munka nélkül vagyok, már kb. két hete napi szinten járok a helyi Leisure Centerbe, különös tekintettel arra, hogy nehezen visszanyert alakomat a cigi lerakása óta nem egyszerű megőrizni, muszáj mozogni. Az eredmények bíztatóak, s fura módon még a kondis részt is egészen megszerettem (nem emelek súlyokat, csak bicikli meg evezés, taposás), az úszást meg mindig is csíptem. Így a napi programom általában abból áll, hogy előkészítem a kaját, ha épp elfogyott (két-három napra főzök), teszek-veszek a ház körül, majd elsétálok az emlegetett műintézménybe, ami szintén hasznos, mert oda-vissza kb. 5 km. Ott durván egy óra hasznos időt töltök a gépek között (ez húsz percről indult, de egyre többet bírok), aztán lemegyek az uszodába egy kilométert csapkodni a vizet (ez ment elsőre is, azóta igyekszem a tempót növelni). Az úszás előtt, majd után pedig az élvezeti faktor jön, a gőz és a szauna, amiket nagyon imádok.

Az emeleten lévő edzőtermi részhez eleinte nem fűlt a fogam, de igazából egészen jólesik mozogni. Azért az uszoda sokkal kellemesebb, így a kettő párosítása kifejezetten hasznos, előbb túlesek a legkevésbé élményt jelentő részen, utána pedig jön a kényeztetés. Ki lehet bírni. Hazafelé még beugrok boltba, ha kell valami, aztán utána már férjem is megjön.
Egy-két nap kimaradt, mert azért az izomláz is elért párszor, de úgy tűnik, ezen már sikeresen túljutottam.

Ja igen, a magyarok. A centerben az öltözőszekrények egyeurós érmékkel működnek: behelyezi az ember a nyílásba, majd ezután el tudja fordítani a zárat. Nyitáskor a pénz visszajön.
Van jónéhány szekrény, amiket eddig használtam közülük, mind hibátlanul működött. Legutóbb azonban sikerült találnom egyet, amibe valaki megpróbált egy százforintost beletömködni. Mivel magától nem nyelte el a szerkezet, így alkalmazott némi erőszakot, aminek hatására az érme se ki, se be nem mozog, a szekrény meg nem zárható. Persze nem kizárható, hogy nem magyar volt az elkövető, de azért legalábbis a gyanú megalapozottnak tűnik...

A potenciális magyar jelenlét mellett akadnak feltűnőbb jelenségek is. Nincs tömegnyomor egyáltalán, de a megjelentek úgy egyötöde Down-szindrómás vagy valami más, látható problémával küzd. A szaunában legutóbb bejött mellém egy fiatalember, aki először csak halkan dünnyögött valamit, majd valami csapdába esett állatra emlékeztető hangokat produkált, mielőtt elhagyta a helyszínt.
Hogy a jelenség mögött az áll-e, hogy a némiképp egysíkúbb génkészlet és a beltenyészet valamelyest ront az utódok minőségén, vagy szimplán az elfogadás miatt jobban szem előtt vannak, azt nem tudom, de az egyértelműen kijelenthető, hogy a Leisure Center némiképp nappali melegedőként szolgál számukra, feltehetően a nekik járó csökkentett árú belépő miatt is. Sok vizet nem zavarnak, elférünk együtt, csak szokatlan.

No, most viszont szedem a sátorfámat, mert a mai mozgás még hátravan.  

A blog szerzője és kedves ura immár szerencsésen elköltöztek és berendezkedtek új otthonukban, hurrá. Ez nagyon jó, mert a korábbi lakhely már kezdett egy kicsit idegesíteni, de szerencsére vége az áldatlan állapotoknak. Volt egy kis csúszás is, mivel a lakók maguk is költöztek egy másik házba, így előbb az ő távozásukat kellett megvárni. Ezért becsülettel fizették is a lakbérünket, s láthatóan sajnálták a kellemetlenségeket. Kibírtuk, megoldódott, fátylat reá.

A költözés mellett időmet a kisregényírási hobbim is elvette, ebben most tartottam egy csekély szünetet, de nemsokára folytatódik majd a dolog, csak végre mindent intézzünk el. Az internetet ugyanis még nem kötötték be. Volt, de elvitték magukkal az itteniek, az újat, ami ráadásul másik szolgáltatótól lesz, pedig még nem sikerült bekötniük a jóembereknek. Remélhetően azért majd csak összekapják magukat.

Castlebárba költözésünk amiatt is fontos volt, mert már jó előre kinéztem magamnak a helyi Leisure Centert, ahol végre kedvemre úszkálhatok, némi szaunával összekötve. Ráadásul kifejezetten barátságos áron is mérik a bérletet.

Ja, és mielőtt kimarad. Beérett Írország krumpli és savanyú alma melletti legfontosabb földművelési terménye is. A képen látható. Némi Leisure Centerrel fűszerezve.

Hamarosan jövök majd egy szokásos metrós bejegyzéssel, mert ahogy ahhoz már hozzászokhattunk, Kínában azóta sem állt meg az élet ezen a téren.

Az aktualitásokat csekkolva lettem rá figyelmes, hogy a már így is rengeteg késést elszenvedő hanoi-i projekt első vonala még mindig nem nyílt meg. Eredetileg 2013-ra kellett volna elkészülnie, de tavaly már minden jel azt mutatta, hogy év végére tényleg átadják. Hát nem.

Először áprilisig halasztották a tervezett debütálást, majd további konkrétumok nélkül, de a közeljövőre tolták a megnyitót. Állítólag év közepén már csak 1%-nyi kivitelezés és némi engedélyezetés hibádzott. És mostanra már állítólag a leendő személyzetet is kiképezték, egyenesen Pekingben, ha már a technológia kínai.

Felmerültek olyan hírek is, hogy 2021-ig tart a késés, de ezt végül cáfolták. Azért várjuk ki a végét, különösen, hogy ilyen rohamtempóban történnek ott a dolgok, mint azt a projekt hivatalos twitterje az épülő másik fővárosi vonal munkálataival kapcsolatban büszkén említi.

Mint korábban írtam már, a tervek szerint az itt töltött időt én arra is használom majd, hogy elvégezzek egy ír sulit. Ez elsősorban azért lényeges, mert ha Kínában esetleg még kavarnak egyet a dolgokon, akkor az ezzel lehet kapcsolatos. Amikor néhány éve egy időre elvágták az utat a nem natív tanerő elől, akkor állítólag ideiglenesen a natívok azon része is szívott, aki szerencsétlenségére egy nem angol anyanyelvű országban végezte felsőfokú tanulmányait. Hogy ez mennyiben volt egyedi eset, mennyire következett az akkor épp szigorúbb szabályozásból, vagy épp csak a rendeletek sajátos helyi értelmezése okozta félreértés volt, azt nem tudhatom, mindenesetre jobb ilyen téren is bebiztosítania magát az embernek.

Szóval, ha sikerrel abszolválom a felvételit (ami, élemedett koromra való tekintettel nem a normál mederben zajlik, hanem könnyített pályán - az ír rendszer majdnem minden szakon fenntart helyeket a matúr diákoknak), akkor jövő szeptemberben Castlebarban kezdem meg a sulit, a helyi, meglehetősen alacsony nívójú intézményben. Ilyen téren Írország sem üt el a fősodortól: a diákok értelemszerűen inkább jelentkeznekk valamelyik nagyobb, rangosabb egyetemre, ha megtehetik, s egy vidéki, tízezres városba szinte kizárólag a helyiek elmenni nem tudó maradéka jut. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy nem itt kell a legtöbbet fizetni, s nem is itt a legmagasabbak a ponthatárok, sőt. Szóval nagyon úgy néz ki, hogy bekerülök.

Bár a helyi diploma elsődleges célja miatt nem annyira fontos, hogy mit tanulok, azért igyekeztem aszerint választani a helyszínt, hogy valami relatíve hozzám közelebb álló területet tudjak becélozni. Történelem-földrajz szakon múlatom majd az időt a tervek szerint, ami ugyan nem tanárképes, de egy viszonylag egyszerű (és rövid!) utólagos képzéssel azzá tehető. A jelek szerint majd nyelvet is kell tanulnom: a német, francia és spanyol mellett még az ír is a választék között foglal helyet, de tartok tőle, hogy én azon ír állampolgárok sorát fogom gyarapítani, aki egy kukkot sem fog érteni ebből az amúgy meglehetősen khm... ocsmány kevéssé szépen csengő kommunikációs formából.

No, de ez majd csak jövőre esedékes, s a februári jelentkezésig még valószínűleg le kell tennem egy IELTS-t is, s utána meg bízni benne, hogy tényleg könnyedén bekerülök. Nem gondoltam volna, hogy harmincas éveim vége felé még ilyenekre vetemedem. Ja, itt pár kép a suliról.

A képek egy része nem tudom, miért fordult el a feltöltés után, de most nem szeretnék ezzel bajlódni, így nézzétek el nekem.

Többé-kevésbé kreatív embernek tartom magam, de mindamellett lustának is. Az alkotási vágy általában rohamokban tör rám, amikor viszont elkap, olyankor sokáig nem is enged el.

Kreativitásom többnyire írás vagy térképkészítés formájában jelentkezik. Mindkettő gyermekkori eredetű beütés, hosszú múltra tekint vissza. Kezdetben meglehetősen alacsony nívójú, életkoromnak megfelelő térképek jöttek létre fantáziám nyomán, később azonban ez sokat javult, miután hozzáfértem néhány szuper számítógépes programhoz, melyek már teljesen vállalható végeredmények megszületését tették lehetővé. Amikor rámjön egy-egy ilyen roham, olyankor hetekig rajzolgatok valamit, többnyire teljesen nonszensz, a saját szórakozatásomat szolgáló fiktív dolgokat: metrórendszereket tervezek, határrevíziókat eszközölök, és így tovább. Ritkábban, ha épp ahhoz van kedvem, teljesen reális anyagokat is szoktam készíteni, de ez nem gyakori. Ja, és leggyakrabban az a történet vége, hogy félbehagyom a projekteket.

Az írás is részben hasonlóképp működik. A blogolást nem sorolnám ide, mert ez egy meglehetősen megkérdőjelezhető színvonalú, kevés vagy nulla agyalást követően megszülető bejegyzésekből idehányt halom. Biztosan lehet profibban is csinálni, olykor látni is erre példákat, de belőlem legalábbis, az instant közlés ezt hozza ki. Ezzel remélem, hogy nem gázoltam bele az olvasóim lelkébe, ez a műfaj szerintem így működik.
Szoktam azonban, bár meglehetősen hektikusan, némiképp jobban is írni. Ez persze relatív. Nem gondolom, hogy túlságosan nagy tehetséggel áldott volna meg a sors, s akkor még finoman fogalmaztam, de kellő mennyiségű energiabefektetés mellett időnként azért képes vagyok olvasható novellákat, regényeket létrehozni. Zömében bűnügyi, néha tudományos-fantasztikus írások ezek, s közös jellemzőjük, hogy ritkán fejezem be őket. Azért olykor akadt rá példa, bár főleg a novellák között.

Bő tíz éve kezdtem bele egy regénykezdeménybe, de menetközben elsikkadt a dolog. Most pár hete azonban, feltehetően a jelentős mennyiségű észak-koreai tematikájú olvasmányom miatt, újra eszembe jutott. Mivel soha nem tettem le teljesen az ötlet megvalósításáról, így némi nyomozás után sikerült előkotornom az otthoni gépből néhai munkásságom eredményét. Átírtam, kijavítgattam a már megírt részeket, s pár napja pedig már a folytatást pötyögöm rendületlenül. Ki tudja, talán egy újabb évtizeden belül még el is készül. Az első észak-koreai tematikájú bűnügyi regény, legalábbis amiről tudok. Ettől még persze ez sem fog a világirodalom nagyjai közé emelni, különös tekintettel arra, hogy a saját szórakoztatásomat szolgálja, de azt nagyon is.

Amúgy azt el is felejtettem, hogy képes megfájdulni a fejem a sok gondolkodástól. Vagy csak elszoktam az agymunkától? Akárhogy is, nem is akkora baj, hogy felsőoktatási tanulmányaim kezdetére kicsit rozsdátlanítom a tekervényeket, mert aztán a végén még szégyenszemre elhasalok a vizsgákon.  

Már csak két hét és megürül az otthonunk és beköltözünk. Szerencsére az állag kifejezetten jó, így nem kell semmi felújításba kezdenünk, simán cuccolhatunk.

Eleinte még üres lesz egy kissé, mivel a mostani berendezés zöme megy a lakókkal együtt, de annyi cucc marad, hogy azonnal nem kell beruháznunk ilyenekre az életben maradáshoz.

A ház két szintes, de az emelet nem teljes értékű, tetőtér. Nem mintha rászorulnánk az alapterület duplikálására, kettőnknek így is bőségesen felesleges a méret. Amúgy annyira azért nem hatalmas, Vietnámban nagyobb volt.

A ház mellett szólt az is, hogy be van kötve a gáz, ami errefelé nem magától értetődő, még elterjedtebb, hogy olajjal fűtenek. Amellett, hogy ez a módszer nekem egy fokkal szimpatikusabb is (kisebb a karbonkibocsátás és eleve az sem tetszik, hogy egy olajtartály van a kertben), még valamivel olcsóbb is. A melléképületben található a kazán, s radiátorokon keresztül jut a meleg a házba. Nem elhanyagolható módon a tűzhely is gázzal megy, ami nekem lényegesen jobban bejön, mint bármiféle egyéb megoldás.

A konyha és a nappali nincs különválasztva, s még a földszinten van két háló, egy dolgozó és egy fürdőszoba, míg az emeleten egy fürdő és két háló. Mi a földszinti nagy hálóban alszunk majd, míg a pont jó helyen, bal hátsó sarokban lévő szoba lesz a malacoké.

A házzal kapcsolatos tennivalók velük állnak kapcsolatban, mivel egyúttal egy külső, udvari életterük is tervben van, különösen, hogy egészen meggyőző méretű hátsó kertünk van szép fűvel. Fák szerencsére nincsenek, csak a telekhatáron bokrok, így azokkal nem lesz gond.

A tengerimalacok apró, nagyjából kilónyi zsákmányállatok, akik nem tudják megvédeni magukat, s zárt helyen a gyárilag beépített túlélő mechanizmusuk, a menekülés sem vezet eredményre - ez utóbbi képességük hatékonyságának egyébként sem tett jót az a néhány, domesztikációval teli évezred.

Így jobb híján nekünk kell gondoskodni a biztonságról, ami egy fokkal komplexebb feladat, mint elsőre gondolná az ember. Amellett, hogy oldalt el lesznek szeparálva masszív és sűrű hálós kerítéssel a külvilágtól, szükség van a "falak" alatt a földben betonozni is, elkerülendő, hogy valami beásson hozzájuk.

A mászni vagy röpülni képes veszélyforrások miatt szükséges a hely tetejét is hálóval fedni, s egyúttal remélni, hogy a lombfúvó kellően hatékony fegyver a rárakódó akármik eltávolítására. Merthogy nem kicsike hely lesz (kb. 10x10 méter), így kellően magasnak is kell lennie, hogy mi is kényelmesen beférjünk, s így hozzáférjünk az állatokhoz meg a berendezéshez. Plusz mivel ez a konstrukció nagyjából teljesen elfoglalja a kertet, így egyúttal a mi esetleges kerti tevékenységeinket is az ő élőhelyükön kell majd végezni.

Egyúttal a szabadságot is meg akarom nekik adni, így tervben van egy átjáró (egy relatíve nagyobb átmérőjű, zárható cső segítségével) a benti szobájuk és a kinti élőhelyük között, így rájuk lesz bízva, hogy merre mulatják az idejüket. Bár elég macerásnak tűnhet ez az egész elképzelés, hosszabb távon (márpedig öt év eléggé az) sok előnnyel is jár. Ha a kalkulációim nem tévednek (ami nem teljesen biztos, mert tengerimalacokra vonatkozó számokat nem találtam, így csak következtetni tudok más legelő állatok adataiból), akkor figyelembe véve az átlagos írországi fűhozamokat, az udvar elvileg ellátja a jószágokat egész évben.

Télen és éjjelente nem maradnak kinn, így meg pláne elégnek kell lennie arra az időre, amit ott töltenek. Ez így egyúttal azt is jelenti, hogy az év jó részében önkiszolgáló üzemmódban működhetnek, ami csökkenti az ellátásukkal kapcsolatos terheket. Plusz eleve azt gondolom, hogy sokkal nagyobb boldogság lesz ez így nekik.

Ami a kivitelezést illeti, attól még azért erősen tartok. Bár férjem egészen ügyes és egy jó részét képes megcsinálni (miközben még örül is neki - van baja), azért tartok tőle, hogy az idei szezonban már nem valósul meg a malacok számára is élvezhető formában, tekintve hogy valószínűleg hamarosan hidegebb lesz annál, mintsem ki lehessen őket engedni. De ha nem idén, majd jövőre.