Dabao és Anping között lőttem el ezt az apró videót. Sajnos a jármű rázkódott, s a telefon sem a legjobb, na meg mindig akkor volt a legszebb a táj, amikor nem videóztam. Azért egynek megteszi.

Ma hajóra szálltam. Nem akartam ismét Mingchun szülőfalujába menni, mivel ott egyszer már jártam, így aztán egy random, épp induló járművet néztem ki, s azzal, a Jangce habjait szelve indultunk meg folyásiránnyal szemben, Yuanyang irányába.

Ez utóbbi már a szomszédos járás központja, úgyhogy odáig nem, csak a közeli, még Fengjieben lévő Anpingba mentünk. Hogy pontosítsunk, még csak nem is oda, hanem ez utóbbi mikrovároska egy falusias jellegű tartozékába, Dabaoba.

Még a hajón összeismerkedtünk egy dabaoi leánnyal, aki nagyon fellelkesült a waiguoren láttán. Vidéken a szokásosnál is vendégszeretőbbek a népek, így aztán kikötéskor ki is fizette helyettünk a viteldíjat, mindenfajta tiltakozás ellenére. Invitált a házukba is, így aztán oda is bekukkantottunk. Mire elértünk odáig, már előkerült pár ismerőse is, így 4-5 fiatallal együtt caplattunk a hegyen felfelé.

A táj errefelé sem adhat okot a panaszra. Hegyek, víz, növényzet, ami csak kellhet. Na és persze a narancs. Fengjie híres narancstermelő vidék, a falvakban mindenhol rengeteg cserje van, itt sem volt ez másképp. A termés késő őszre, kora télre érik be, s szubjektív véleményem szerint akkor sem túl finom (nem elég édes), így most még csak kis zöld bogyók voltak az ágakon.

Errefelé nincs könnyű dolguk a földműveseknek, de becsületükre szóljon, igazán találékonyak. Vannak teraszok is sok felé, ahol meg nem, ott a meredek hegyoldalon kukoricát ültetnek. Igazi öröm lehet gyomlálni.

A házba érve ebéddel is el akartak látni, s tudom, hogy szívesen is adták volna, de udvariasan kibújtam alóla, nem akartam a terhükre lenni. Ellenben kapacitáltak, hogy nézzem meg a helyi általános iskolát. El is mentünk oda, de sajnos a picik épp az ebéd után szunyókálásukat végezték, így csak üresen szemlélhettem meg az amúgy nem túl nagy műintézményt.

Visszafelé felajánlották, hogy levisznek minket motorral a hajóig, amivel éltünk is, ám a hajó csak nem akart jönni, így újfent igénybe lett véve a dabaoiak jóindulata. Kerítettek egy mikrobuszt, s azzal bevittek minket Anpingba, ahonnan már jártak buszok Fengjiebe.

A fotózkodások sem maradtak persze el, mindenkivel kellett pózolni. Nagyon kedvemre való a vidék, imádom Kína ezen szegletét. 

Képek ismét. Sok.

Miután hajnali fél 5 magasságában beért a busz Fengjie általam eddig még nem használt, Gangkou nevű autóbuszállomására (van még egy buszállomás, egymástól minimális távolságra), elsőként nem is vettem észre, hogy megérkeztünk.

Pihenőre gyanakodtam, meg épp csak felriadtam a szunyókálásból. Mindenesetre szépen leszálltam dohányozni, s próbáltam a látvány, meg az esetleges feliratok alapján kideríteni, merre vagyok. A szomszédos házak ugyan ismerősnek tűntek, de leginkább az volt megtévesztő, hogy nagyon nem sietett senki semerre. Néhányan még a buszban aludtak, de akik leszálltak, ők is a busz mellett álldogáltak. 

Néhány perc alatt azért tudatosult bennem a helyzet, úgyhogy összeszedtem a cókmókomat és elindultam az út felé, majd taxival elvitettem magam Mingchunékhoz. Lassan meg is ébredt szegény pára, aztán némi beszélgetés, sétálgatás után nekiálltunk szállást keresni.

Eddigre már felkelt a nap, előkeveredtek az emberek is, s Fengjie olyan volt, mint régen, s igazán jól esett itt lenni.

A második hotelben volt is wifi, aránylag elfogadható küllemű szoba, s mindössze 60 yuanes szobaár. Az messziről lerítt róla, hogy külföldiként nem szállhatnék meg itt, de Fengjieben annyira nincsenek külföldiek, hogy a hotel tulaja sem látott még, ennek megfelelően az efféle rendszabályokkal sincsenek igazán tisztában.

Miután az ujgur terrortámadások miatt manapság mindent szigorúbban vesznek, így még itt Fengjieben is volt pár hete egy fejtágítás a helyi szállásadók számára, miszerint mindenféle gyanús egyedet jelenteniük kell a rendőrségen, különösen a már említett kisebbség tagjait.

Én ugyan sejtettem, hogy mi lesz a folyamat vége, de nem volt kedvem vitatkozni, A rendőrségen aztán kiderült, hogy én természetesen nem szállhatok meg az adott műintézményben, hivatalosan biztonsági (mármint az én biztonságom) okokból. 

A karhatalom ettől függetlenül nagyon kedves és érdeklődő volt, mint errefelé általában mindenki, ha ilyen fura szerzetet lát. Mingchun vázolta nekik, hogy itt dolgoztam egy évet, s most visszajöttem látogatóba, ők meg hallgatták majdnem szájtátva. Kicsit vicces is volt.

Az egyik rendőr - valami fejes, a járművéből ítélve - aztán elvitt minket egy nekem való szálláshelyre, de kiderült, hogy ezeknek sincs erre megfelelő engedélye, viszont akkor már dolgozott az adrenalin, s a törvény őre intézkedett személyesen, hogy márpedig engem itt el kell szállásolniuk, nincs mese. Szegény waiguoren nem akar drága helyre menni, úgyhogy ez van.

Az új, amúgy az előzőnél lényegesen színvonalasabb helyen 80 yuanért kaptam szobát, ami még így sem hatalmas érvágás. A szobában még számítógép is van, de sajnálatosan wifi nincs.
Sajnos a kábel lapiba plántálása még nem oldja meg a problémát, mivel a rendszer kiépítői az itt lévő gépek hálókártyáihoz rendelték hozzá a nethozzáférést.

Miután kedvesen szóvá tettem bánatom, elküldtek egy rendszergazda emberért, aki először nézett okosan, majd később hülyén, de aztán inkább hívott valakit, akinek fogalma is volt a helyzetről.

Utóbbi vágta a szitut, s elmagyarázta a helyzetet, amire magamtól is rájöttem, miután első lépésként átnéztem a hálózat beállításait. Mindenesetre konstruktív volt, mert elment, majd visszajött egy frissiben beszerzett usb-s wifiporttal, s most azon keresztül sugárzik hozzám az internet. S mindezt ingyen, ráadásul a kütyüt is megtarthatom. Jó, azért egy fotót készített rólam.

Délután összefutottam Mengsivel, majd felugrottam hozzájuk. Finom vacsi várt, köztük a nekem való krumpli is, amit imádtam ittlétem alatt is. Állítólag rám való tekintettel készült, hogy igaz-e, azt nem tudom, de volt bőségesen belőle.

Készült pár kép is, a régi olvasóknak nem lesz annyira ismeretlen a város. Én még mindig imádom.

A menetrend nem igazán volt pontosnak mondható. A kilenc óra helyett 12 és fél kellett, hogy megérkezzünk Fengjiebe, igaz, négyszer megálltunk útközben, s egy ízben vagy háromnegyed órás volt a pihenő.

Ennek ellenére ez egyáltalán nem volt baj. Egyrészt, sikerült elkerülni, hogy az éjszaka közepén érjek a városba, másrészt alvósbuszt kaptunk, így aztán egyáltalán nem is volt kényelmetlen.

Kétségtelen, hogy ezeken a járműveken nincsenek nagy helyek. Nem európai piacra készültek, így aztán a helyiek testmagassága van bekalkulálva, de a középső sori felső fekhely nekem is elég hosszú volt. Szélesnek nem nevezhető ugyanakkor. Ez nem is azért baj, mert lefolyok róla, inkább hosszában mint széltében nőttem, hanem mert a zötykölődés közben könnyen le lehet róla pottyanni. Mármint felülről, merthogy két szinten húzódnak az ágyikók.

A helyiek valószínűleg tartanak is ettől, így aztán aki csak teheti, lenn foglal helyet, s ha fentre is kényszerül, akkor sem a középső sort választja, hiszen onnan mindkét irányban lehet gurulni.

A helyzetet kezelendő van azért némi apró korlát, na meg biztonsági öv, amivel deréktájékon oda lehet kötöznie magát az embernek az ágyhoz.

Az alvósbuszok előfordulása elég kiszámíthatatlan, a nagy távolság sem garancia. A pihenőhelyen belefutottunk egy Zhumadian-Chengdu járatba, ami a hagyományos (az otthoninál azért kényelmesebb) távolsági busz volt, de nem irigyeltem őket.

Végül képek. Katt a galéria megnyitásához!

Eljott ez a nap is, Fengjiebol irok megint. Sajnos ekezetek nelkul, mert a hotelben levo gepet vagyok egyelore kenytelen hasznalni, de talan idovel meg megjavul a helyzet, a szakit igerik egy ideje.

Jo hosszu, de aranylag kenyelmes, alvobuszos ut utan ma Mingchun (meg idovel a helyi karhatalom, de ezt majd kifejtem kenyelmes billentyuzetrol) segitsegevel talaltam szallast, egesz kellemest.

Fengjie meg mindig kedvemre valo, nagyon szeretem. Holnap elvileg megyunk falura Mingchunnal. Irnek sokmindenrol, vegre megint van tema, de igy kinszenvedes errol a geprol. Legyetek turelemmel, s majd jelentkezem, amint tudok.

Wuhanban ulok egy wangbaban, vagyis internetes kavezoban. Kulfoldikent nem mindig egyszeru bejutni, mert elvileg a kormanyzat szigoru regisztraciohoz koti az ilyen publikus helyek latogatasat. Nekem viszont nincs kinai szemelyim, a rendszer meg nem kepes utlevelszammal dolgozni, igy aztan gyakran megprobaljak elhajtani az embert.

Nem itt. Keszen mindenre elokapartak par szemelyit, kerestek egy holgyet, akivel 1 kmrol ossze lehetne teveszteni, majd annak neve ala jegyeztek be.

Ez mar csak igy megy.

Megy a busz is mindjart, meg fel ora, s elindulok Fengjie fele, hacsak nincs keses.

Holnap delelott majd jelentkezem, addig tovabbi szepeket nektek.

Miután nagy nehezen sikerült kinyomozni a pontos indulási helyszínt, s a menetrendet, holnap délután buszra szállok, s elindulok Fengjiebe.

Hála a valamelyest javuló útvonalaknak, a menetrend szerint előreláthatóan csak 9 órát fog igénybe venni az út, amely amúgy kb. 700 km-es.

Bár hajnalban érkezem majd, amikor Fengjie még javában kihalt, Mingchun lesz olyan rendes és felkel, aztán segít nekem hotelt foglalni. Mint arról írtam már korábban, a külföldieknek ez nem annyira egyszerű. Annyiban legalábbis, hogy nem mindenhol szállhatunk meg hivatalosan.
A hotelek azért olykor hajlamosak félrenézni, s más, kínai rezidens neve alatt elszállásolni az embert. Ez esetben Mingchun személyijével jó eséllyel kapok majd szobát valami kedvező árú, 100 yuan alatti szálláshelyen is, s nem kell az impozáns Fengjie Hotelt igénybe vennem. 

Kiderült, hogy a többi évfolyamnál is szünet zajlik éppen, 10 napos, szombattal bezáróan (erre mondjuk gondolhattam volna, tavaly ezalatt kukkantottam át ide, Xianningbe), így Mengsi is ráér addig.

Jó lesz újra Fengjieben. Veve ismét Szecsuánba kerül.

Volt már szó a blogon erről sokszor, de nem lehet megunni. A kínai egyszerűen nem tejes nemzet, ami túlságosan nem is meglepő. Sok a nép, európai fogyasztást lehetővé tevő mennyiségű marha, na meg a takarmány eleve nem fér el.
Az sem segít, hogy minimum 90%-uk kinőve a gyermekkorból híján van a tejbontó képességnek.

Közel másfélmilliárd ember mellett azért a piac nem mehet el szó nélkül, így aztán mindent megragadnak az erre szakosodott cégek, hogy valamilyen úton-módon vonzóvá varázsolják a nem megszokott termékeiket. Az ízesített tejek hatalmas választékban elérhetőek, de a sajtokat eladni még nehezebb.

Nem csoda, hogy befutnak ilyen megoldások is. Hát, nekem bizarr, de döntsétek el ti. Megkóstolnátok?

Csütörtökön, Zhao Sheng irodájából hazafelé tartva egy sereg korábbi másodéves diákomra lettem figyelmes a szomszédos lépcsőház előtt. Szokásomhoz híven csak néztem ki a fejemből, így csak amiatt tűntek fel, hogy a nevemet kiabálták.

Kiderült, Javierhez hivatalosak főzőcskére. Miután Javier is felbukkant, mindannyian invitáltak engem is, így aztán csatlakoztam a csapathoz.
Az ilyen események előnyösek mindkét félnek. Javier kajához jut, a diákok meg főzhetnek, amit a kollégiumban nem tehetnek meg, mivel nincs konyha, s amúgy is vackok az elektromos vezetékek.

Azt nem állítom, hogy mesterszakácsokhoz lett volna szerencsénk, de azért ehető étkeket rittyentettek össze. 

Kis galéria a vacsiról a képre kattintva.

Csütörtökön lezajlott az utolsó adag vizsgáztatás is, így aztán ezzel egyúttal az utolsó aktív munkanapom is véget ért.
Az angoltanári osztályban ezúttal sem kellett csalódni, szinte majdnem mindenki 90 pont felett végzett, szépen teljesítettek.
A már említett szorgalmas, de múltkor nagyon izguló diáklányomat visszahívtam csütörtökre, s némi nyugtatás hatására neki is sikerült másodszorra elfogadható, 88 pontos eredménnyel zárni az évet.

Az óra utolsó felében még maradt benn néhány tanulóm, a segítségükkel gyorsan kitöltöttem a vizsgaíveket is, aztán még hirtelenjében be is dobtam őket Zhao Shenghez. Minden letudva.

Eredetileg hétfőn akartam Fengjiebe menni, de még nem tudom, mikor kerül rá sor. Munka ugyan már nincs, de még mindig nem sikerült kideríteni, hogy melyik buszállomásról jár a napi egy fengjiei busz Wuhanból. Internet alapján a segéderők eddig már három különböző helyet és időpontot bogarásztak ki, úgyhogy végül Mingchunnak írtam, hogy hívja fel Fengjieben a buszállomást, aztán próbálja meg onnan kideríteni.

Ha holnap későn szól ide, akkor már csak kedden kerül sor a nagy útra. Fengjie még mindig nincs földrajzilag túl messze, de a vasút kerül, a busz meg elég vacak utakon jár, így még ez utóbbi is több mint 10 órát vesz igénybe.
Valamikor a délután indul, s reggelre ér be Fengjiebe, s talán ha nagyon nagy mázlim van, akkor sikerül alvóbuszt kifogni, de erre sajnos semmi garancia. Azért jó lenne.

Ma az asszisztensemmel ültünk be egy cukrászdába, beszélgettünk mindenfélékről, s többek közt ez a kis kiruccanásom is szóba került. Miután csupa szépet meséltem tavalyi állomáshelyemről (na meg szép képeket is mutattam neki), így ő is egészen kedvet kapott hozzá. Szerdától már ő is ráér, így elképzelhető, hogy 1-2 nap késéssel ő is nekiindul, s aztán majd együtt jövünk vissza. Nem volna rossz ez az opció sem.