Nem sokkal a második, Kínában tanárként eltöltött évem megkezdése után már írtam egy rövid összegzést a két, jelentősen eltérő helyszínnel kapcsolatos összehasonlító benyomásaimról. Az akkori ígéretemhez híven, immár több tapasztalattal felvértezve, ismételten megpróbálkozom vele.

Igazságot tenni nem feltétlenül lehet, mivel a két tanév két, gyökeresen eltérő élethelyzetben talált meg. Ahogy lecsapódott bennem a két település, az mindenképp szubjektív, de azért igyekszem a lehető legnagyobb mértékben az objektivitásra törekedni.

Az ítéletet kihirdetésével nem húznám az időt, s biztos vagyok benne, hogy a törzsolvasókat nem is lepem meg a választásommal. Fengjie magasan nyert. Lássuk inkább a részleteket.

Fengjie (fenn), Xianning (lenn)

Fengjiei ottlétem során elbűvölt a járás természeti környezete. Nem volt nehéz, hiszen Kína egyik leggyönyörűbb, hegyes-völgyes-szurdokos tája. Ez a legelementálisabb indok, de annyira átütő, hogy emellett nagyon kevés más hely rúghatott volna labdába az országban.
Az már ízlés dolga - bár nekem ez is a pozitívumok sorába írandó -, hogy Fengjie valóban velejéig, vegytisztán Kína. Bár az urbanizáció kormányzatilag is szorgalmazott növekedése a mai napig intenzíven zajlik, egyelőre még mindig az ehhez hasonló kisvárosokban vagy még apróbb településeken él a kínaiak zöme. Shenzhen és Shanghai is érdekes, sőt, sok szempontból elképesztő, de a szegény, vidéki országrészek sokkal közelebb állnak a szívemhez. Xianning sem óriás, de Fengjiehez képest mindenképp nagyváros, s ezzel sokat el is veszt a varázsából.

Fengjie elzárt fekvése miatt a személyem körüli felhajtás is különböző volt. Xianningben sem számít gyakorinak a waiguoren, de valamivel kisebb megütközéssel járt. A különlegességet akkoriban nem feltétlenül éltem meg jól minden értelemben, de annyiban iszonyat élveztem, hogy esélyem sem volt más külföldiekkel szocializálódni.
Xianningben ez már másképp alakult, s bár nem panaszkodhatom Javier vagy Richard társaságára sem, azért elsősorban kínai relációkra vágytam, ha már Kínában voltam. 

Ugyancsak erősen ízlés kérdése a táplálkozás. Jómagam nagyon díjazom a fűszeres étkeket, így a szecsuani konyhát sokkal jobban szerettem, mint a hubeiit. Fengjie ráadásul el is ütött Szecsuan magterületeitől, hiszen a domborzati viszonyok miatt rizs nem nagyon terem, s emiatt hagyományosan divatos a krumpli felhasználása - mindazzal együtt, hogy a mai, árucserével és kereskedelemmel gazdagított viszonyok közt már a rizs beszerzése sem akadály.

Sokkal jobban a szívemhez nőtt a fengjiei helyi dialektus is. Egészen felüdítő élmény volt 10 hónap után ismét ezt használni. Wuhanban az alvóbuszra felszállva azonnal megcsapott valami nosztalgia, amint meghallottam, hogy végre megint "normálisan" beszélnek a népek. Hubeiben a helyi nyelvjárás nem szép, nagyon nem is forszíroztam, hogy ismerkedjek vele.

Hogy ne legyen teljesen egyoldalú a kép, azért meg kell jegyezni, hogy egy aspektust tekintve Xianning mindenképp megverte Fengjiet. Ez ugyan nem írható a városok számlájára, de kétségtelen, hogy a xianningi munkámat sokkal jobban élveztem. Túl azon, hogy értelme is sokkal több volt, könnyebben is zajlott a duplaóráknak és az alacsonyabb óraszámnak köszönhetően. A diákokkal is jobban működött a tanítás - más egy értelmes méretű osztályban, angolul legalább minimálisan értő kölyköknek magyarázni, mint a csivitelő, nagyon nehezen fegyelmezhető, olykor nyolcvan fős, az angolt akkor tanulni kezdő piciknek.

Fengjie-Xianning: 1:0.

Két Kínában eltöltött év után hazatérni és visszailleszkedni nem annyira egyszerű. Két év ahhoz rövid azért, hogy teljesen elszokjak Magyarországtól, de elég hosszú, hogy összehasonlításokat lehessen tenni. Nézzük hát, hogy miképp csapódik le mindez másfél héttel az érkezést követően.

Kína zsúfolt. Rengeteg az ember, nagy a beépítettség, egyértelműen kevesebb a tér. Ehhez képest itthon lenni felüdülés. A levegő sokkal tisztább, rengeteg a zöld, s nem kell úton-útfélen népeket kerülgetni.

Itthon nagyjából megállt az idő. Kína pár hét alatt többet változik, mint kis hazánk egy évben. Míg odakinn folyamatosan építkeznek, fejlesztenek, addig itt évtizedek után is nehéz lenne eltévedni. Ez nem egyöntetűen negatív vagy pozitív dolog, de mindenképp más.

Mások az emberek is. Sokat panaszkodunk amiatt, hogy mennyire kihalt a szolidaritás, az egymásra figyelés. Ennek ellenére - főleg az eltérő kulturális hatások miatt - Magyarországon kevésbé zavaró a többi itt lakó. A kínaiak ritkán vannak tekintettel egymásra: képesek az éjszaka közepén zenét hallgatni, kopácsolni, a közlekedésben minden egyéb résztvevőt teljesen figyelmen kívül hagyni. Problémás alakok mindenütt akadnak, de nálunk valóban sokkal kevesebb a zavaró tényező. Ezért tényleg nem lehet a kínaiakat hibáztatni, ebben szocializálódtak. A saját értékrendjük szerint ők is viselkednek, de nyugatiként ez meglehetősen nehezen tolerálható lehet.

Az emberek milyensége tekintetében azért nem egyértelműen hazánk nyeri az összehasonlítást. A kínaiak - minden esetlenségük, s európai mérce szerinti furcsaságuk ellenére - általában kellemesebb társaságot nyújtanak egy random magyarnál. Míg idehaza a politika és a mértéktelen panaszkodás mindent átsző, Kínában rendszerint életvidámabb a légkör. A politika különösen súlyosan fertőz az itthon élők körében, ami teljes egészében akkor tűnik csak fel igazán, ha egy időre mentesül a hatása alól az ember.

Két év után most komoly bajban vagyok az árak tekintetében is. Miután most ősszel nem megyek vissza, így az átszámolósdinak már nem látom értelmét, s valahogy automatikusan nem is áll rá az agyam. A gond leginkább az, hogy a viszonyítás tekintetében teljesen tanácstalan lettem, fogalmam sincs, hogy egy vétel mennyire nevezhető kedvezőnek. Persze, tudom, hogy e tekintetben rövid időn belül visszaállok a rendes kerékvágásba, inkább csak meglepett, hogy ennyire nem vagyok képben. Erre nem számítottam.

Számítottam viszont a hazai ízekre, s ebben nem is kellett csalódnom. Magam is meglepődtem, de ezúttal még fogytam is 1-2 kilót a kínai tartózkodás alatt. Hogy ezt ne szedném vissza rövidesen, azt erősen kétlem. Kínában valóban nagyon jókat lehet enni, de már rettenetesen hiányzott az itthoni konyha.

S hogy összességben, jelenleg örülök-e annak, hogy itt vagyok, s itt is maradok egy időre? Ez még mindig egy nagyon fogas kérdés. Minden fogyatékossága ellenére imádom Kínát, s rendkívül elememben érzem magam, amikor ott vagyok. Honvágyam Magyarország iránt nem volt, ellenben a szeretteket már nagyon hiányoltam.
Az anyagi és munkahelyi kilátások is lényegesen egyszerűbbek és jobbak voltak odakinn, e tekintetben még magam sem tudom pontosan, hogy mi vár majd rám itthon.

Felemás választ tudok csak adni. Az ideális, sajnos nem megvalósítható világomban Kínában lennék, de körülvéve a számomra fontos itthoni személyekkel. Miután ez nem kivitelezhető, így marad a fonák helyzet: hol Kínát kell hiányoljam, hol az otthont. Most mindenesetre Kínának kell várni, két év róla szólt. Ideje a másik oldallal foglalkozni.

Ma szokatlanul nyitott és eddig nem jellemző dologról fogok írni. Túl azon, hogy a személyemet, magánéletemet mindig is igyekeztem távol tartani a blogtól, kellett egy kis idő is, hogy nyíltan tudjak róla beszélni.

Kínába - vagy a glóbusz más távoli szegletébe - utazni ennyire hosszú időre mindig kockázatos vállalkozás, ha a kitántorgó maga mögött hagy valakit. Kétségtelenül sokat tud segíteni a modern korral járó minden egyes újítás, ennek ellenére kivételesen erős és kitartó partner kell ahhoz, hogy végig lehessen csinálni.

Két éve egy már nagyon hosszú párkapcsolattal a hátam mögött érkeztem meg Fengjiebe, sajnos, ahogy azt alapból sejteni lehet, okozott is problémákat a távollétem. Mire újra itthagytam az óhazát, s Xianningbe indultam, az itthon hagyott férfi személye is megváltozott, s a rendkívül rövid ismerettség, s az ezzel járó hatalmas lángolás miatt ezt a második évet mindketten rendkívül meg is szenvedtük.

Nem egészséges ennyi időn át külön lenni, s nem is egyszerű. Hogy ez utóbbi esetben mi lett a történet vége, azt majd talán egy év múlva privátban megírom annak, akit nagyon érdekel, addigra feltehetően én is többet tudok majd.

Egy valami biztos: ennyi időre soha többé nem utazom el a párom nélkül, s ha valamelyikőtök ilyenre készül, nagyon komolyan ajánlom, hogy gondolja át a dolgot. A legjobb esetben is erősen kockázatos kísérlet, amely nem biztos, hogy megéri.

Ha nem fapadossal repked az ember, az magával hordozza a fedélközi, repjegy árába foglalt ellátást is. Ami az étkeket illeti, ebben ritkán van nagy köszönet. Disznót szinte sehol nem kínálnak, tekintettel a világ lakóinak azon terjedelmes részére, akik esetében tabut jelent az amúgy kifejezetten ízletes lábasjószág fogyasztása. Így aztán, rendkívül ritkán fordul elő, hogy ne a standard választási lehetőséget kínálják fel: csirke vagy hal.

Az Aeroflot Shanghai-Moszkva járatán kifejezetten kellemesnek nevezhető élelmet kaptunk, mint arról írtam már a blog hasábjain korábban. Ez nem gyakori, úgyhogy meg is lepődtem.

Képek a három járatról a galériában.

Kína legnagyobb városa, a tartományi jogokkal rendelkező Shanghai. Bár a britek megjelenéséig nem tett szert túl nagy jelentőségre, azóta a nyugati, bűnös befolyás központi helyszíne az országban.
A kommunisták egy időben igyekeztek is büntetni a várost, amely még a Népköztársaság kikiáltásakor is a kínai adóbevételek több mint felét produkálta. Kihasználva azt a tényt, hogy Shanghai eleve termelékenyebb és gazdagabb volt, a nyolcvanas évekig alig történt érdemi fejlesztés a városban, így az infrastruktúra terén nemcsak behozták, de gyakran le is körözték a sokkal kevésbé jelentős, s lényegesen kisebb tartományszékhelyek is.

Érdemi változás a reform beindulásával következett be. Miután Dél-Kínában a különleges gazdasági övezetek meghozták a sikert, Shanghai is visszakaphatta jól megérdemelt helyét az államóriáson belül.

Shanghai ma is kiemelkedik Kínából. Nyüzsgő, kozmopolita hely, shanghaii hukout szerezni (kvázi teljes értékű shanghaii rezidenssé válni, a hukouról majd részletesen az új blogban) meg maga a Kánaán a kínaiak szemében.

A hazaúton én is érintettem Shanghait, igaz, csak futólag. Pudong, a semmiből a 90-es évek elején kinőtt új városrész mára Kína és a kínai gazdasági fejlődés megkérdőjelezhetetlen szimbóluma.  A régi, koloniális stílusú belváros, az ún. Bund és a Huangpu túlpartján fekvő Pudong kontrasztja jól jelképezi a régit és az újat, s a két világ összhangja remek turistacélpontként is funkcionál.

Rendes fényképezőgéppel az enyémeknél nagyságrendekkel szebb képek készíthetőek, a késői óráknak köszönhetően tőlem jobb nem tellett. Azért ízelítőnek talán ezek is jók.

Bund (fenn), Pudong (lenn)

Xianning Wuhan közelében, Hubei tartományban fekszik. A város magterületén pár százezer ember él, így sem túl nagy, se nem túl kicsi, ennek minden előnyével és hátrányával együtt.

Kevés kivételtől eltekintve a kínai városok nem túl szépek, ez könnyedén kijelenthető. A kivitelezések erősen chabuduo módon zajlanak, így még a leggusztusosabb építmények is elég hamar lerohadnak, ráadásul a kínaiaknak mintha lenne egy különleges, hetedik érzéke ahhoz, hogy elcsúfítsanak mindent. A legmodernebb házakon is sokat ront, ha beköltöznek, s aztán a maguk ízlésére formálják.
Xianning nem különbözik az átlagtól, nem igazán szép hely. A város határában lévő Qianshan hegyet leszámítva a táj sík, természeti szépségekben nem bővelkedik.

Ez a csúcs, amit Xianning esztétika terén nyújtani tud

A kínai viszonylatban kicsi méret miatt nagyjából könnyen áttekinthető és bejárható, s a forgalom is elviselhető, dugók ritkán fordulnak elő. Wuhanhoz képest a levegő is üde, s növényzetben sincs hiány.
Waiguorenként ahhoz elég apró, hogy importáru terén silány legyen a választék, de ezen sokat orvosol, hogy Wuhan egy órányira van csak, így ha muszáj, a nagyvárosból minden akad.

Nem különösebben szerettem meg Xianninget. Ez talán lejött az évközi írásaimból is. Kétségtelen, hogy amíg Fengjiebe bármikor visszamennék, addig Xianningből ez az egy év bőven több volt, mint elég.

A város nevezetességét - bár ez nagyon viszonylagos, Hubei határain túl elvétve hallott róla bárki is - a hőforrások adják Jópár hotel, spa, s a város ezen részén gazdag, erre építő idegenforgalmi infrastruktúra épült fel/ki, s ez a szektor rejtheti Xianning jövőjét is.

Az étellel sem voltam igazán kibékülve. Fengjie után az itteni ízek erős visszaeséssel értek fel, bár azok számára megváltást is jelenthetnek, akik nem bírják az erős kajákat. Hubei gasztronómiája sem vészesen rossz - én leginkább átlagosnak nevezném. A déli, délkeleti part édeskés konyhájához képest mindenképp nagyságrendekkel jobb, de Szecsuán vagy Hunan markáns ízeivel nem ér fel.

Ahhoz elég nagy a város, hogy szórakozásra legyen lehetőség. A tipikus kínai KTV mellett, amit szerintem talán még az egészen miniatűr településeken is találni, Xianningben akad több európai értelemben vett bár, iszogatós-táncolós hely, s még sztriptízbár is. A nappali időszakra számtalan kávézó, ilyen-olyan beülős hely épült, egyik-másik teljesen hangulatos, s megüt bármilyen európai nívót.

Xianning földrajzilag egyáltalán nincs rossz helyen. Termőterületekben gazdag, környezeti katasztrófáktól védett, s hála a nagysebességű vonalaknak, minden fontosabb kínai terület rövid időn belül elérhető. Tektonikailag sem aktív Xianning környéke, ennek hála a város alá tartozó egyik déli járáson épül Kína eddig legnagyobb atomerőműve.

Ha a környéken jártok, nem feltétlenül javaslom a xianningi látogatást, mert tényleg nincs igazán semmi, ami miatt érdemes lenne felkeresni - hacsak valaki nem kimondottan van oda a föld alól bugyogó meleg vízért, bár ez utóbbi céljára is vannak sokkal látványosabb helyszínek a Mennyei Birodalomban.

Xianningi tíz hónapom azért nem nevezhető rossznak, de azt el kell ismernem, hogy ehhez igazán nem sokban járult hozzá maga a városka, mi több, ez utóbbi inkább egyike volt a negatív faktoroknak. Oké, ha nagyon őszint akarok lenni, Fengjie után esélytelen volt. Első kínai helyszínnek valószínűleg kiválóan megfelel, a kötelező egzotikumot hozza.
Ezzel együtt, Xianningben nem hiszem, hogy valaha még egyszer megfordulok majd.

Egy valamire való légitársaság már rég nem repül multimédiás szórakoztató cuccok nélkül. A nagy gépek rendre fel vannak szerelve velük, az utasok pedig a hosszú szállingózás alatt kedvükre nézegethetnek filmeket, játszadozhatnak vagy épp hallgathatnak zenét.

Az Aeorflot Shanghai-Moszkva járata sem volt ez alól kivétel, a sztyuik kiosztották a karfához csatlakoztatható füleseket, onnantól meg már ki-ki ízlésére van bízva, hogy mivel múlatja az időt.

Egy Veve sem lehet meg anélkül, hogy kilenc óra repülés során ne nézegetne valamit, így végig is mustráltam a kínálatot. Közönségfilmeket elvétve nézek, nem az én műfajom, a repülőkön sorozatokból meg elvétve akad valami használható, ezért általában a dokumentumfilmek között szoktam elsőként keresgélni.
Minthogy orosz felségjel alatt közlekedtünk, a lehetőségek között is gyakran fordultak elő orosz produkciók. Egyikük, egy szibériai tigrisről szóló filmecske nyomban fel is keltette az érdeklődésemet, hamar végig is néztem.

A részletekkel nem nagyon akarok untatni senkit: a szokásos szomorú tényeket lehetett hallani. Miután a hagyományos kínai gyógyászat mindenféle kiváló hatást tulajdonít a tigrisek minden egyes porcikájának, így előszeretettel ejtik el őket, majd csempészik az alkotóelemeket Kínába. Mutatott a film orvvadásznak tűnő egyedeket, vadőröket, s a narrátor is ecsetelte az óriási nagymacskák bizonytalan sorsát.

A néző csak néz, látszólag minden rendben, standard dokufilm megy, s fel sem merül, hogy a bolygó egy sajátságos berendezkedésű országának légterében haladunk épp. Csakhogy hirtelen jön Putyin, s az addig teljesen konvencionális természetfilm egy pillanat alatt átalakul propagandává.

Merthogy Putyin nem akárki, azt tudjuk jól. Felbukkanhat ő az orosz vadkelet bármelyik falvacskájában, segít a kisembereken, átússza a folyókat, spontán felvételeken lovagol, ment embert és vadat egyaránt.
Az addig a tigrisek lényegében kilátástalan helyzetén lamentáló filmecske reményt csillant meg. Putyin pár éve egyszer csak szólt népéhez, hogy márpedig azért tigrist lőni nem annyira szép dolog, szóval inkább talán kéretik mellőzni.
Az addig lelkes vadorzók körében is széles népszerűséget tudhat magáénak, hiszen a dokumentumfilmes következő mondata szerint a bejelentést követően hirtelen drámaian csökkent a tigrisek pusztítására tett erőfeszítés. Putyinnak csak egy szavába került.
Feltűnt az elnök kis tigriskölykök dögönyözése közben is, ugyanis kapott ajándékba belőlük valahonnan. Egy ilyen nagyszerű ember természetesen nem a hátsó kertben tartotta őket háziállatként, hanem felelősségteljesen lepasszolta a piciket egy állatkertnek, de azóta is sűrűn gondol rájuk.

A feltehetően kötelező Putyinos kör után aztán - némiképp ellentmondásosan - megint orvvadászokat meg kesergő vadőröket vonultat fel a film, úgyhogy azért a nagy tigrisbarátok még ne lélegezzenek fel megkönnyebbülten.  A nagymacseknak sajnos valószínűleg annyi a vadonban előbb-utóbb. Talán ha Putyin gyakrabban hozza szóba őket, még van remény...

Túl szépen ment minden Moszkváig, így aztán valaminek történnie kellett, hogy azért ne legyen teljesen zökkenőmentes az út.

Szerencsére nagy baj nem lett, kb. egy óra késéssel szálltunk fel Moszkvában, de ennyi még bőven belefér.

Ha kicsit akklimatizálódtam, jönnek majd a bejegyzések még egy fél hónapon át.

Időben megérkeztem Moszkvába is, s szerencsére még wifi is van Seremetyevón. Az utazás zökkenőmentes volt idáig, remélem, most már a budapesti géppel sem lesz semmi gond, s elindul időben.

A légitársaságokat és úgy önmagában a repülést többnyire nem a gasztronómia miatt szeretjük, de el kell ismerjem, hogy az oroszok által elénk öntött tápanyag már csaknem finomnak volt nevezhető. Valami tejszínes csirke, tésztával, szinte otthoni ízek. Elégedett vagyok az Aeroflottal eddig. Maradéktalanul.

Az utasok is nyugton voltak. Valamikor vacsi után egy kisded ugyan üvöltött egy fél órán át, de ez volt az összes kellemetlenség. Dajdajozó utastársak nem voltak, de erről mondjuk igyekeztek is tenni. Míg másutt rendszerint megelégszenek azzal, hogy a dohányzást tiltják, itt alkoholizálni is tilos volt a fedélzeten. Nem csak ők nem adtak, de más forrásból származó szeszt sem szabad fogyasztani. Úgy hiszem, voltak kevésbé kellemesebb tapasztalataik, amiért bevezették ezt a szabályozást.

Még cirka három órám van az indulásig, addig pöfékelek, meg gyötröm az internetet. Néha ez is kell. A dohányzó szobát mondjuk nem volt egyszerű megtalálni, jelzés sehol, csak kérdezősködésssel sikerült.

Legközelebb már otthonról. 

Shanghai Pudong repterén használom az ingyenwifit, s kukkantok egy kicsit be a blogra is. Eddig minden menetrendszerűen halad, s fél óra múlva indulunk is Moszkva irányába.

Miután ott is lesz némi időm vacakolni, majd igyekszem onnan is jelentkezni. Ha Oroszország Anyácska is bőkezűen szórja a reptéri népeknek az internetet.

Hamarosan elhagyom a kínai szárazföldet, s néhány órán belül a légteret is. Ez az év Kína itt ér véget.