Sanya varázsa sokak viselkedését megváltoztatja. Egy távoli, idegen hely, de mégis barátságos s meleg. Ez utóbbi jelző nem véletlen.

Kínában a homoszexualitás kezelése sokat javult az évek során. Ahogy a nyitás mellé valamelyest nőtt a társadalmi liberalizáció is, úgy erősödtek a dekriminalizáció melletti érvek. 1997-től nem büntetendő, s végül 2001-ben a nemzetközi ajánlásoknak is eleget téve leszedték a betegségek listájáról.

Ez azt jelenti, hogy hivatalosan nem érhet ma hátrány senkit sem azért Kínában, ha meleg. Nem lesz letartóztatva, kényszerkezelve, stb. Nyugodtan, zaklatás nélkül élheti az életét.

A helyzet azért nem ennyire egyszerű. Sanyaban a meleg párok nem is nagyon ügyelnek rá, hogy ne tűnjenek fel (nem kell semmi fizikálisra gondolni, de az egymás közti testbeszéd és közelség könnyen szemet szúr - a fizikalitás a heteroszexuális közegben sem jellemző nyilvánosan), mitöbb, kérdésre minden további nélkül el is ismerték a tényállást. Történetesen amikor kocsmázni voltunk a tetőn, játszottunk egy igaz-bátor szerű játékot, s az egyik résztvevőnk feladata volt a sarokban ülő párocska nemi identitását feltérképezni. Nem jöttek zavarba.

Sanya világa ugyanakkor nem a realitás. Nincsenek ismerősök, s az ember könnyedén ellazul a pálmafák alatt. Ezzel szemben a valóság az, hogy a legtöbb meleg kénytelen hazugságban élni. A nagyobb városok lakói lényegesen nagyvilágibbak, toleránsabbak, s ennek megfelelően ezekben az élet homoszexuálisként nagyságrendekkel könnyebb.
Vidéken vagy a külföld elől jobban elzárt nagyvárosokban az emberi gondolkodásnak még sokat változnia. A kínaiak jellemzően másképp fejezik ki a nemtetszésüket, mint odahaza, így a helyi melegeknek attól épp nem kell tartaniuk, hogy összevernék őket, ellenben egy nyilvánosan felvállalt élet könnyen lehet egy végletesen pária életvitel is.

A Chongqingból származó lányok, akikkel megismerkedtem, a második napon egy nagyon jó chongqingi barátjukkal tűntek fel. Ő volt Songning. Számomra teljesen megdöbbentő nyiltsággal mondták is azonnal, hogy a fiúkat szereti. A magam részéről ebben nem látok semmi kivetnivalót, a szerelem és a vonzalom nem nemekhez kötött fogalmak. Bizonyára még a blogom olvasói közt is vannak olyanok, akik számára nehézséget jelent a másság elfogadása, mindezt úgy, hogy a miénk a kínaihoz mérten egy roppant nyitott társadalom.

Songningot igyekeztem nem nagyon faggatni, bár kíváncsi voltam. Idővel nem is volt annyira nehéz visszafogni magam, mert a saját neme iránt érzett vonzalma hamar az egyik legkevésbé szignifikáns dologgá vált vele kapcsolatban. Nagyon jó fej srácnak bizonyult, kellemes személyiség.

Pár közösen töltött nap után aztán már kevésbé tűnt tolakodónak, ha olykor felmerült egy-egy kérdés. Chongqing is elég nyitott nagyvárosnak tekinthető, több meleg szórakozóhellyel, s relatíve szabad gondolkozású lakossággal. Így lehet, hogy a lányok például régóta ismerik Songning identitását, ugyanakkor a szüleinek ő sem számolt még be a helyzetről. A nővére tud róla mindent.

Hazatérve Mengsinek mutogattam a kirándulás képeit, s amikor eljutottunk az új ismerősökig, mondtam, hogy ki kicsoda, s a mai bejegyzés alapjául szolgáló témát sem hallgattam el. Mengsi nagyon naív és kedves teremtés, s láthatóan próbálta feldolgozni a hallottakat, de nem nagyon sikerült neki. A zsigeri elutasítás belőle is épp úgy áradt, mint ahogy ez valószínűleg a lakosság nagy részében is jelen van. Beszélgettünk egy jó félórát erről a témáról, mire a végére úgy-ahogy kezdett mutatni némi toleranciát. Ez amúgy bíztató, de amíg a közgondolkodás élesen nem változik e téren, addig a meleg helyzet továbbra sem lesz túl rózsás Kínában.

A hatósági hozzáállás javulását azért mutatja, hogy 2009-ben Shanghaiban lezajlott az első Pride.

Ha már magyar híreket nem olvasok, úgy gondoltam, ma a Xinhuaval nyitom a napot.

Az újév zajlik tovább, s az eddigi adatok alapján ez komolyan igénybe is veszi az ország amúgy rohamléptekkel fejlődő közlekedési infrastruktúráját. Vasárnap a szokásos négyezer mellé még 109 ideiglenes járatot iktattak be, s hétfőre ezt további 123-mal toldották meg.

A családtagok felkeresésén túl egyre többen vágnak neki az országnak (vagy épp a nagyvilágnak, Thaiföld különösen népszerű), a belföldi turizmus tavaly ilyenkorhoz képest mintegy 20%-kal erősödött.

Mindeközben Qinghai tartományban földrengés volt, Richter-skála szerint 5.1-es. Qinghai Tibet után Kína második legalacsonyabb népsűrűségű tartománya, az epicentrum környéke lakatlan, így kár nem keletkezett. (Qinghaiba egyszer szeretnék eljutni, de valami jobb időben...)

Végül hogy a Jangce se maradjon ki, volt egy kisebb hajós ütközés a folyón lejjebb, Hunanban, Yueyangnál, pár fickó meghalt. A teherforgalom elég tetemes, még itt Fengjieben is sorban járnak különféle dolgokkal megrakott masinák a folyón.

A mai bejegyzés Flecsi barátom kedvéért készült. Szegény felettébb kifogásolja, hogy odahaza mennyire silány választék áll rendelkezésre a különböző ízű tejitalokból.

A kínai helyzet ezzel szöges ellentétben áll. Az itteniek hagyományosan nem nagy tejtermék-fogyasztók, így aztán minden trükkre szükség van, hogy az árucikkeket el lehessen adni. Ennek eredménye többek közt a csokis meg ilyen-olyan édes sajt vagy épp a legkülönbözőbb aromájú tejek.

Az epres vagy a csokis még nem tűnik furcsának, ellenben a narancsos vagy zöldalmás már némiképp meghökkentőbb. Az elsőre kissé szokatlan kombinációk teljesen jól harmonizálnak, finomak. Áfonyás, mindenféle bogyós, mangós, diós, kaktuszos (erre nem veszek mérget, de a képen kaktuszszerűség van), barackos vagy épp banános-sütőtökös-kukoricás verzió is fellelhető. Az árak másfél yuantől indulnak.

Még Kínába röppenésem előtt komolyan aggasztott, hogy mennyire lesz ez a lokáció kompatibilis az általam beszélt kínai köznyelvvel.

Mint arról akkoriban is írtam, az országban élő majdnem másfélmilliárd ember tekintélyes részének nem a pekingi vagy mandarin nyelvjárás az anyanyelve. Ugyanakkor Kína kínaiak lakta törzsterületének úgy 2/3-án szerencsére a pekingivel nagyon rokon nyelvjárások képezik a beszélt nyelvet. Így van ez Szecsuánban is.

Ahhoz már meg kellett érkeznem, hogy pontosan észlelni tudjam, mégis mekkora eltérésről beszélhetünk. A legnagyobb szerencsémre minden különösebb előképzettség nélkül nagyjából érthető a helyiek beszéde is. Pár hét akklimatizáció mindenképp kellett, amire feltűntek a legnagyobb különbségek, ilyen például, hogy az itteniek elég mérsékelten észlelik az l és n hangok közti különbségeket, s előszeretettel fel is cserélgetik őket. 

Ezzel olykor tovább is lépnek.
A la (erős, csípős) szócska itt ná, a nanhai (fiú) pedig lánháj. Ez idáig még könnyen követhető. Ahhoz viszont már komolyabban kellett küzdenie a fogaskerekeimnek, hogy kapcsoljak, a liura (hat) gondolnak, amikor nyú-t mondanak, ahhoz meg pláne, amikor a lüyouból (utazás) nyújó lesz.

Annak idején, kiskamaszként olyan kínaiaktól tanultam el a nyelvet, akik maguk sem voltak pekingiek. Részben Liaoningból, részben délről származtak, ennek megfelelően számos hangot sikerült az ő akcentusuknak megfelelően reprodukálnom. 
Egyetemistaként nagyjából megszabadultam ezektől a vonásoktól, s ha odafigyeltem, sikerült is szabványosan beszélnem. (Bár ez csak a kínaiul tudó olvasóimnak mond valamit, de a 这个 standard pekingi kiejtésére azóta se áll rá a szám, komolyan erőszakot kell vegyek magamon hozzá. Érdekes módon a 这是-vel semmi gondom.) Később, ha tolmácsolási munkám volt, ez a nem standard előképzettség inkább jól jött, mert a vidékiek által beszélt putonghua esetén lényegesen kevesebbet kellett agyalnom.

Szóval, a lényeg: huszas éveim közepére nagyjából kikupálódtam rendesen, de most ez a fél év Szecsuán megint jócskán betesz. Nemcsak azt vettem észre, hogy a putonghua-m hangzói kezdenek átalakulni újra (ez amúgy jólesik, kevésbé mesterkélt), de még azt is, hogy felszedtem egy csomót a helyi köznyelvből. Sanyaban komolyan agyalnom kellett, hogy mi az, amit meg fognak érteni, s mi az, amit csak felénk beszélnek.

Nehéz lesz visszaállni a kiművelt beszédre, ha egyszer kikerülök innen, annyi szent.

Sanya nem olyan apró város, mintegy 700000 ember él a teljes közigazgatási területen. A tényleges városi lakosság valahol 300 ezer körül lehet.

A két szám közti különbözetet az adja, hogy Kínában a városok irányítása alá tartozik egy jelentős, nem urbánus terület is. Mintha mondjuk Debrecen része lenne fél Hajdú-Bihar megye is.
Az ilyeneknek köszönhető, hogy Fengjieben is él közel egymillió ember, miközben a városias részen még százezer sem.

A lényeg, hogy nem annyira kicsiny település, ennek megfelelően a tengerpart sem olyan rövid. Öt jelentősebb öböl vize is mossa a sanyai homokot. Ezek egyike Dadonghai, ahol többek közt én is megszálltam. A blogon eddig publikált parti képek is itt készültek.

Kicsit nyugatabbra található Xiaodonghai, amely egy egész más világ. Lényegesen felkapottabb, szebb és elitebb. Elvileg nyilvános strandok sincsenek, az összes part le van zárva, s csak a környező hotelek lakói számára látogathatóak.

Minket ez annyira nem zavart, úgyhogy gond nélkül bementünk, s kizárólag a nyugágyhasználat idején kerültünk némi összetűzésbe a helyi személyzettel. Mindenképp akartak szállodai kulcskártyát cserében, de végül azzal oldottuk meg a dolgot, hogy nagyon szar kiejtéssel, angol szavakkal keverve elmagyaráztam, hogy a férjemnél van a kártya, a keresztkérdésekre meg értetlenkedtem. Végül feladták, s elfoglalhattuk a helyünket.

Két alkalommal is voltunk itt, első ízben strandröplabdáztunk (a világ egyik legjobbjaként számon tartott kínai nemzeti válogatott is itt, Sanyaban edz), másodszorra fürödtünk. A többiek képeit még mindig nem kaptam meg, de másodjára már nálam volt a gépem.

Nem csak a part gyönyörű, a teljes környék nagyon színvonalas, s kellőképpen exkluzív, a tehetős réteg pénztárcájához szabott.

Megérkezett az új esztendő, az állatjegyek 12 évente ismétlődő ciklusában ezúttal a kígyó kerül sorra.
A hagyományosan 15 napig tartó tavaszünnep (chun jie), melynek első napja az újév, idén február 10-én köszöntött be.
A pontos dátum évről-évre változik, mivel errefelé hagyományosan a hold járása alapján számolták az időt, ami nem igazán követi pontosan a napéveket. Annyi azonban tény, hogy mindig újholdra esik, s valamikor január 21. és február 21. között ünneplik meg.

Ez a legnagyobb ünnep Kínában s az egész Távol-Keleten. Ilyenkor összegyűlik a család, s a világ legnagyobb migrációja is kezdetét veszi, hogy mindenki hazaérjen. Szó szerint százmilliók árasztják el a tömegközlekedési eszközöket, alapos kihívás elé állítva az infrastruktúrát.

Az ünnepet megelőző este és az újév első három napja a leglényegesebb. Ekkor az egész család együtt van, rendszerint a nagyszülői házban vagy olykor naponta cserélgetve a helyszínt a familía tagjainak otthonai közt. A Kígyó Évét is hatalmas tüzijáték és petárdaáradat fogadta, mint az szokás. A nyilvánvalón kívül ennek oka az is, hogy a zaj elűzi a rossz szellemeket a környékről. Étkezések idején bőséges és ki-ki lehetőségeinek megfelelően kiemelten jóféle tápokat szolgálnak fel, s hagyományosan a menü része a húsostáska, a jiaozi is. A tévénézés is fontos családi program, a CCTV ilyenkor színvonalas gálaműsorral szórakoztatja a nagyérdeműt, úgy tudom, idén Pekingben még Celine Dion is énekelt egyet a jeles alkalomra való tekintettel.

A gyerekek számára is ez a legfőbb ünnep. Amellett, hogy egy hónapig nem kell iskolába járniuk, ilyenkor kapják a legnagyobb ajándékot is. Kis vörös (ez az ünnepi szín Kínában, teljesen véletlen, bár a vezetés számára szerencsés egybeesés, hogy szinkronizál a kommunizmus színárnyalatával) borítékokban pénzt ajándékoznak nekik a szülők, a nagyszülők, nagynénik és nagybácsik. Természetesen páros összeget, amelyben nincs benn a négyes szám sem, a páratlan nem lenne szerencsés az új esztendőre nézve. A négyes meg pláne.

Az ünnep alatt erősen takaréklángon pezseg az élet. Az utcánkban a boltok nagy része bezárt, s a kifőzdések is felszívódtak. A bankok teljesen randomnak tűnő módon értelmezik a szabadnapot: a Bank of China és az ABC bezárt, a Chongqing Rural üzemel. A nagyboltok is nyitva vannak szerencsére.

A legtöbb dolgozó durván egy hetet tölt otthon, aztán megy minden a régi kerékvágásban. (Idén épp) Február 25-én, az újév 15. napján a lampionünneppel zárul az egész móka, aztán remélhetően addigra a tavasz is megjön. Most hétvégére már 16 fokokat jósolnak.

Az ünnepre való tekintettel a fákat feldíszítették égőkkel, Chongqing belvárosa így fest.

Most már fél éve, hogy itt vagyok Kínában idegenként. Mindig is szerettem ezt az országot, s imádok itt lenni. Az otthon egy érdekes kérdés.
Azok közé tartoztam egész életemben, akik úgy vannak vele, hogy bár Magyarország nem a világ közepe, de mégiscsak a haza, s mint ilyen mellett kitartunk mindörökre. A magam részéről ez nem egy fajta nemzetieskedő passzió volt, sőt, nagyon is távol áll tőlem a nacionalizmus, de valahogy úgy éreztem, ha már egyszer oda születettem, ott is a helyem. Kicsi, nem mindig a legélhetőbb, de ez van.

Egzisztenciális okok nem késztettek az idejövetelre, otthon is megvoltunk jól. Az országban uralkodó légkör olykor valóban nem nagyon tetszett, de már túl vagyok azon a ponton, hogy bosszankodjak miatta.

Most fél év Kína után egyáltalán nem hiányzik az otthonom. Hiányzik a családom, a barátom, hiányzik olykor a hazai íz, de ez minden. Korábban rendszeresen faltam a híreket, de arra ma döbbentem rá, hogy már jó egy hónapja fogalmam sincs, mi zajlik odahaza. Valahogy az egész olyan távoli és érdektelen. S ez bizonyos értelemben üdítő érzés, megkönnyebbülés. 
Nem tudom, hogy most épp mit barmol szét a kormány vagy épp mik a legfőbb események, s fura módon így is lehet élni. Tisztában vagyok vele, hogy ugyanezt teszik milliónyian anélkül, hogy elhagynák az országot, de ez a fajta tudatlanság számomra rémisztőnek tűnt. Most viszont tájékozatlan vagyok és élvezem!

Ha hazatérek (mert ettől függetlenül egyszer haza kell mennem) lehet hogy megőrzöm ezt a jó szokásom, s ignorálom a médiát. Talán sikerül. 

Ezt a derék jószágot Sanyaban faltam be. Emlékeim szerint otthon is kapni, bár annyira nem érdemes megvenni.

Az íze leginkább az alma és a citrusfélék ötvözete (ezt a wikipediáról szedtem, magam nem tudtam szavakba önteni, de valóban, ez tűnik a legkorrektebb leírásnak), szóval nem olyan nagy szám.
Nem is én vettem, hanem az egyik csajszi, csak nálam maradt. A kínai neve amúgy yangtao.

Sanya nagyon nagy élmény, ajánlom mindenkinek. De az igazat megvallva a sziget belseje nagyságrendekkel gyönyörűbb. Bármennyire is igyekeztem, felvételen egyen sem sikerült visszaadni a látványt, ami a vonat ablakából tárult elém.

Azért egy kis ízelítő itt van, a valóságban úgy szorozzátok fel százzal.

Némi üdítő változatosságként ma még a vonatokról írok. Mint az blogom olvasói számára ismeretes, volt szerencsém az elmúlt két hét folyamán cirka 2-2 napot eltölteni az ország szerelvényein.

Kicsit sok is volt a jóból, főleg a végére, de amúgy maguk a járművek nem adhatnak okot panaszra.

Chongqing és Haikou közt odafele keményüléses, vagyis másodosztályú ülőhelyes vonaton töltöttem el közel 36 órát. A nevével ellentétben az ülés puha és még kényelmes is lenne, ha épp nem rajtuk kellene aludni. Ülve kicsit nehézkes, s európai testmagassággal kell legalább három hely, hogy el lehessen feküdni rajtuk.

Miután ezek a járatok elég hosszú utat járnak be, így nem feltétlenül végállomástól végállomásig utazik mindenki. Aki mégis, s teheti, az is igyekszik inkább fekvőhelyes jegyet szerezni, de erről a cikk második felében.
A lényeg, hogy szerencsére olykor szabadultak fel üres helyek, s az én egyéni szerencsémre az én kétüléses részemen egész úton nem volt utastársam. A második nap délutánján egy keveset aludni is tudtam, amikor valahol Guangxiban zakatolva egészen kiürültünk, s átvackolhattam magam egy háromüléses részhez, ahol pihenhettem kényelmesen, leszámítva hogy egy kissé spicces vagy bolond kínai is arra járt, s a szemközti ülésekre feküdt, de közben állandó jelleggel csapkodta az egyik karjával az asztalt, meg olykor rugdosott is. Sajnos ez az idilli kapcsolat nem tartott sokáig, mert aztán jöttek új utasok.

Hainanon, a sziget két végpontja, Haikou és Sanya közt aztán egy más jellegű vonattal közlekedtem. Itt ugyanis sikerült kiépülniük egy gyorsvasutat, modern járműparkkal, s átlag 200 km/h-s sebességgel. Az aktuális gyorsaságot amúgy a kijelző is folyamatosan mutatta, illetve a belső és külső hőmérsékletet is. Tényleg jó kis cucc, színvonalas, tiszta. Első és másodosztályú ülőjegyek, illetve ha ezek elfogynak, a másodosztályú árán helyjegy nélküli biléták vásárolhatóak rá. Visszafele sajnos ez volt a helyzet.

Haikouból Chongqing felé aztán hard sleeperen, kemény fekvőhelyes szerelvényen jöttem. Ezzel sem volt semmi gond, s való igaz, a WC-k is tiszták voltak, ellenben a keményülésessel, ahol az összeset nagyon hamar összeszarták, aztán ezt nem is pucolta le senki az út végéig.

Az összes járatra igaz ugyanakkor, hogy van ivóvíz (forró, de ez egy ilyen kultúra), s ennek köszönhetően pillanatok alatt lehet zacskós vagy épp vödrös tésztákat falni. Emellett lehet venni normális kaját is, egy-egy ebéd vagy vacsora 20 yuant kóstál, párszor végigkocsikáznak velük. Ugyan nem vettem belőlük, de egész jónak tűntek.
Ugyancsak végiggurgatnak időnként nassolni és innivalót, s gyümölcsöket is, illetve - némiképp idegesítő módon - a keményüléses verzió esetén párszor előkerült a személyzet is, akik rendre mindenféle bóvlit kívántak rásózni az utazóközönségre. Fogkefét, játékhelikoptert, cipőpasztát, tiszta telesop érzés.

A személyzetre amúgy nincs panasz. Sokan vannak, s ügyelnek rá, hogy a dolgok rendben menjenek. Takarítanak is időnként, bár a WC esetében ez nem látszik, ellenben az utasteret többször felsöpörték, felmosták.

Az alvóhelyek esetén a jegyet beszálláskor elveszik, s egy plasztikkártyát adnak helyette az ágy számával. A dolog lényege abban rejlik, hogy így a vasutas pontosan tudja, meddig utazik az ember, s leszállás előtt időben felkelt. Ekkor a jegyet is visszaadja.

Ezt amúgy muszáj is neki, mert a vonatokon már nincs ellenőrzés. Kétszer csekkolnak le, egyszer amikor kiengednek a peronra (van-e jegy), egyszer pedig amikor elhagyod azt (nem utaztál-e tovább). Ezt beléptető/kiléptető kapukkal oldják meg, eleve csak a vonat indulása előtt jutnak ki az épületből az utasok.

A biztonságot is elvileg komolyan veszik. Az összes vasút- és autóbuszállomáson csak úgy engedik be a csomagokat, hogy előtte átvilágítják azokat, mitöbb az utasoknak is át kell menni a csipogós kapun, s gyakran még a kézi kütyüvel is végigpittyegtetnek.

Bár Kína ujgurok lakta xinjiangi részét leszámítva nem fordul elő terrorizmus (szerencsére még itt is meglehetősen ritkán), igyekeznek elejét is venni. Ennek ellenére a késem vagy tízszer ment át gond nélkül, ahogy az öngyújtóimat is sikerült bejuttatni mindenhová. Ez utóbbira valamiért nagyon fújnak, Pekingig gond nélkül eljutottak a kézipoggyásszal velem, de ott a reptéren kiszúrták, s elkobozták az összeset. Szerencsére itt sem drágák.