Nemrég hívott Zhao Sheng, hogy itt a másik waijiao is. Hogy ez most konkrétan hogy befolyásolja majd az órarendem, azt egyelőre még nem tudom, órám elvileg kevesebb lesz így. (Nem mintha eddig akadt volna akár csak egy olyan hét is, amikor az összeset meg kellett volna tartanom...)

Az ő szállása itt van felettem valahol, de szerintem nem ugyanazon az oldalon, mert a lakása képei alapján az elrendezés nem pontosan egyezik.

Remélem, nem lesz túl kellemetlen személyiség. Mint arról már írtam egyszer korábban, nem nagyon szeretem az ilyen helyzeteket. Most erősen adott, hogy valamilyen szinten szocializálódjunk, miután csak mi ketten vagyunk itt külföldiek. Ezzel még úgy alapjáraton nem is lenne baj, mert más normális emberekhez hasonlóan (még ha én nem is teljesen vagyok az) engem sem zavar, ha megismerkedem szimpatikus alakokkal. Itt a helyzet buktatóját abban látom, hogy a kolléga simán lehet debil is, vagy rendelkezhet olyan tulajdonságokkal, amelyek miatt alapesetben olyan messze elkerülném, amennyire csak lehet. Itt viszont tulajdonképpen össze vagyunk zárva, s ő ráadásul kommunikálni sem tud a helyiekkel, így kizárásos alapon nincs nagyon kihez fordulnia.

A jópofizás nagyon nem kenyerem, s huzamosabb időn keresztül nem is bírom cérnával, így csak reméljük a legjobbakat. Aztán persze az sem kizárt, hogy életem egyik legjobb barátságának nézek elébe, de akaratlanul is pesszimista vagyok e téren.
Majd elválik.

Dél-Kínában járva az európaitól gyökeresen eltérő éghajlattal találkozik az ember. Megteremnek a déligyümölcsök, nincs hó, se téli fagyok.

Xianning még ugyan az ország közepén van, de hála a közelségnek, mindenféle melegövi dologból bőséges az ellátmány. A bevásárlóközpontok roskadásig vannak a trópusi termésekkel, s kimondottan olcsón. Most épp a pomeló szezonja van, kilója 100 forintnyi yuan körül mozog.

Pomelót ugyanakkor - ha nem is ennyiért, de - otthon is kapni, a cukornád viszont nem igazán hozzáférhető. Kína melegebb felén hatalmas területeket borít, s a standard, ipari felhasználási mód mellett kedvelt csemege feldolgozatlanul is.

Az árusoknál jó félméteres darabokat látni. Ha az ember kiválasztja a neki szimpatikus rudat, fogják, s szépen levágják róla a héját.

A fogyasztással csínján kell bánni, mert roppant tömény, tele van mézédes, szirupos lével. A növény életkorától meg a szerencsétől függően változhat az állaga. Ha sikerül jót kifogni, a rostok még nem fásak, s az egészet meg lehet enni. Ha már kicsit vénebb, úgy rágás (s ezúttal az édes lé kinyerése) után egyszerűen ki kell köpdösni a szálakat.

A mai példányom többé-kevésbé zsenge volt, úgy a kétharmada ropogós, ehető anyag. Egy-egy szár 2 yuanbe, vagyis mintegy 70 forintba kerül. Hazaérkezés előtt már belecsócsáltam, ami a képen is látható. 
Érdemes kipróbálni!

Közben kicsit jobban utánakérdeztem, s a kvázi állatkert nem igazán tűnt érdekesnek, így aztán ezt ki is hagytam az életemből.

Helyette mászkáltam erre-arra a városban, s itt-ott lőttem pár képet is. Hogy Xianning nem különösebben szép város, azt eddig is sejtettem, de a kis túra is erre erősített rá. Kétségtelen, hogy mostanra sem láttam még belőle túl sokat, de amit igen, attól még nem kaptam nagy kedvet itt letelepedni.

Képek, feliratokkal:

A kampusz melletti nagyobb út, ezen közlekedik a 6-os busz (fenn),
a busz város másik oldalán lévő végállomása, itt nagyban építkeznek valamit (lenn)

Új épület üzletekkel (fenn), lakóházak (lenn)

A wenquani távolsági autóbuszállomás, van egy sima xianningi is, a város másik felén (fenn),
parkocska kicsit arrébb (lenn)

Ma végre sikerült beszereznem csipogós kártyát, így immár én is kedvezménnyel használhatom a helyi tömegközlekedést.

Xianningben a buszok viteldíja normál körülmények, készpénzes fizetés esetén másfél yuanbe fáj, azonban ha a chipkártyával pittyegtetünk, úgy csak 1,3-ba. Miután pénzbe kerül a kártya is (konkrétan 20 yuanbe, de újratölthető), s meglehetősen ritkán buszozom, így egyáltalán nem biztos, hogy a kedvezményből bármit is érezni fogok. 100 db utazást követően leszek a pénzemnél, s afölött nyerészkedek csak, így ha az eddigi aktivitásomat vesszük alapul, akkor ez jó eséllyel nem történik meg.
Ellenben annyi haszna mindenképp lesz, hogy nem kell az apróval bíbelődnöm.

A chipkártyával felszerelkezve pattantam ma buszra, s mentem be a belvárosba. A buszból lőttem ezt a nem rövid, s nem is feltétlenül túl izgalmas videót. Aki fogékony az ilyesmire, azért nézegesse bátran.

Úgy látszik, azért a szerencse nem kerül el. Ma útnak indultam tanítani, aztán a teremhez érve meglepő módon nem találtam senkit. Kicsit hamarabb érkeztem, úgyhogy vártam, meg közben próbáltam elérni Zhao Shenget is, nem sok sikerrel.

Végül a sokadik hívást felvette, s némi utánjárást követően visszahívott. Valamiféle sportesemény zajlik, így aztán a mai órámat elkaszálták, s hogy ennyivel még ne érjen véget a széria, a holnapit sem kell megtartani.

Nem bántam volna ugyan, ha még azelőtt megkapom az infót, mielőtt felkészülök, meg a mai hirtelen támadt nagy melegben feltrappolok a hatodikra, de azért így sem bánom. A kitalált anyag jó lesz egy hét múlva is, a mozgás meg nem árt meg néha.

Hétvégén, ha nem lesz kánikula, terveim közt szerepel elnézni a helyi állatkertbe, bár szerintem inkább valami cirkuszszerűségről lehet szó, mint nyugati értelemben vett létesítményről. A hőforrásokat is meg akarom nézni, bár az lehet nem ezen a hétvégén kerül megvalósításra.

Kis színesként a végére: fengjiei diákjaimtól ért a hír, hogy az idei waijiao, aki amúgy egy hondurasi nő volt, lelépett pár hét után. A kölykök nem élték meg rosszul az eseményt, Mengsi szerint határozottan undok perszóna volt. Egymás közt csak tigrisasszonynak hívták, mivel minden apróságért harapott, s módszere szerint valamiért körbe-körbe futkároztatta a tanulókat az osztályban. Mindenesetre nem bírta a gyűrődést. Engem azóta is hiányolnak, s ezt nem tudom nem dicséretnek venni. 

Írtam már róla, hogy az angolos épületünk eléggé lepusztult. Hogy mikor épülhetett, azt elég nehéz megsaccolni, mert ideát - részben a chabuduo kivitelezések, részben a nemtörődöm kezelés és karbantartás miatt - az állagromlás elég hamar bekövetkezik.

Fénykorában nem lehetett rossz, az osztálytermekben van klíma és kiépített multimédiás rendszer, minden padban monitorokkal. Sajnálatos módon ez utóbbiak általában már nem működnek, pedig jelentős papírozást lehetne megspórolni, ha elég lenne digitálisan mutatni az anyagot.

Ennek ellenére mind a dolgozók, mind a diákok körében közkedvelt az épület. A miértre a választ az épület balkonszerű folyosóin tömegesen költő fecskék adják meg, amelyek, ha a nyílászárók nincsenek bezárva, olykor még be is röpdösnek a termekbe.

A világ ezen távoli pontján ez a jószerencse jele, így aztán mindenki boldog, a madarak zavartalanul élhetik az életüket (és szarhatják össze kedvükre a külső folyosót), mialatt az emberek is elégedettek a helyzettel.

Persze azért ez a babona ma már nem ennyire véresen komoly, kb. annyi jelentősége van, mint annak, hogy mi meg jellemzően nem öljük meg a pókokat. Ez utóbbit még én sem teszem, pedig máskülönben teljesen hidegen hagy minden ilyen. 

Az ilyen népi hiedelmek egy másik válfaja a számokkal kapcsolatos. Amíg a nyolcas is szerencsét hoz, addig a négyes határozottan nem. Az általánosan javuló képzettségi mutatók mellett ezt is egyre kevesebben veszik komolyan, de sokszor komoly cégek vagy befolyásos üzletemberek is képesek ebből ügyet csinálni, s akár borsos pénzekért megfelelő telefonszámokat beszerezni. 

Rengeteg babona kötődik a házassághoz, a születéshez vagy a halálhoz is. Az elhunytat vagy ravatalát a tükörből megpillantani például közeli hozzátartozó halálával kecsegtet, míg a szétálló fülű újszülöttekre sikeres élet vár.

Nyári hazautazásom előtt esett szó metrókról utoljára, de talán nem meglepő módon azóta is történtek fejlemények e téren. A földalattival ellátott kínai városok listája is kibővült, miután szeptember 26-án az észak-kínai Ha'erbinban átadták az első vonalat. Ez Kína eddigi legészakabban fekvő hálózatának első darabja, s hacsak Heilongjiang (melynek székhelye Ha'erbin) második számú városa, Qiqiha'er nem fúr a jövőben városi alagutakat, az égtáj szerinti címét minden bizonnyal tartani is fogja.

Aránylag sok huzavona kísérte az építést, kétszer is félbeszakadt, de végül célt ért. Két további vonalat is át terveznek adni öt éven belül, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a jelenlegi 17 kilométernyi metró közel 90 kilométeresre bővül majd.

Az egykori császárváros Xi'an is avatott új vonalat a múlt hónapban, de itt ez már a második volt, s a már elkészült kettes vonal után az egyes számra hallgató - mintegy 25 km-en.
A metróval egyre keszekuszábban átszőtt Shanghai sem maradt ki a jóból, itt a 11-es vonal déli szakaszával búcsúztatták az augusztust, Tianjinben pedig a 2-es vonalat toldották meg ugyanebben a hónapban.

Végül egy térkép a metróval vagy metrószerű képződményekkel ellátott kínai településekkel. A fejlődés érzékeltetéséhez csak annyit, hogy a kilencvenes évek elején mindössze három nagyvárosban volt valamiféle (a jelenlegi vonalhosszhoz mérten eltörpülő) hálózatkezdemény.

Ígérem, többet nem adok bejegyzésnek ilyen hosszú címet, de nem tudtam dönteni. Mindkét része igaz, s attól függ, honnan nézzük. De inkább belevágok a közepébe.

Bizonyára mindannyiunknak megvan a maga hülyesége, nekem jutott több is. Ezek egy része inkább maradjon az én titkom, de azt nehezen is tudnám elrejteni, hogy bolondulok az amerikai üdítőipari óriás barna löttyéért. Józanul szemlélve magam is tisztában vagyok vele, hogy jobb lenne vele leállnom, de a függőség nagy úr. Plusz idén már krisztusi korba lépek, ha eddig nem változtam, akkor most már maradok is hülye.

Tény, ami tény, különösen a nyári melegben ipari mennyiségben öntöm le a torkomon kedvelt üdítőmet. Olyankor képes vagyok akár négy literrel is végezni, míg a hűvösebb téli napokon beérem kettővel is.
Valamikor régen még a hagyományosat ittam, illetve hosszú időn át a cseresznyéset, de miután egy korábbi jelentős testsúlygyarapodással leszámoltam, kólában is átálltam a cukormentesre. A light-ot meg a maxos pepsit nem nagyon bírom, ellenben a zérós koka kedvemre való.
A váltásnak most lesz idén talán nyolcadik éve, mostanra a cukrozottat egyáltalán nem bírom meginni.

Ez a kólás mizéria persze egyéni szocprobléma, ami miatt a blog hasábjaira kívánkozik az az, hogy Kínában elég nehézkes a diétás üdítőkhöz hozzáférni. Vidéken legalábbis. Ez feltehetően összefügg azzal is, hogy nincs igazán nagy piaca. A kínaiak körében még mindig kevesen kövérek (a nagyvárosok más kérdés), így nem is érdekli őket, hogy mennyi kalóriát öntenek magukba. 

Wuhanban vagy Chongqingban, s a többi fejlettebb vagy nagyobb településen persze kapni sűrűbben cukormentes löttyöt is, de Fengjieben és itt Xianningben sem elterjedt. Xianningben két nagyobb bevásárlóközpont van: a suliközeli Zhongshang és a belvárosi Zhongbai áruházak. Utóbbiban egyáltalán nem tartanak, az előbbiből meg már elhordtam az idők során nyakukon maradt készlet összes darabját.

A kampusz keleti kapuján túl húzódó kisebb boltok egyikében rákérdeztem a múlt héten. Ugyan még sosem hallottak erről a termékről, de utánanéztek. Három napja szóltak, hogy Xianningből nem tudnak rendelni, de találtak Wuhanban és onnan kérnek nekem. Ma arra jártam, s tényleg, hoztak is. A nagy tételre, s leendő folyamatos vásárlásra való tekintettel még engedtek is az árból, s biztosítottak róla, hogy lesz folyamatosan a kért mennyiségben.

Még mindig jó itt ügyfélnek lenni. Nem felejtették el, ki van kiért.

Ha az ember Hubeiben van, kikerülhetetlen a találkozás Wuhan leghíresebb tésztaféléjével, a reganmiannel.

Neve fordításban forró, száraz tésztát jelent, a száraz annyiban valóban áll, hogy nem leves, csupán a kifőtt tésztára locsolgatott szószok szolgáltatnak némi nedvességet. Valami egészen minimális lajiaot (erőspaprika) adnak hozzá, ha az embernek nincs ellenére (ezt rendszerint megkérdik), de annyira elenyésző mennyiséget, hogy egyáltalán nem érezni.

Mást viszont annál inkább. Az ízlés talán a legszubjektívabb dolog a világon, így csak a magam nevében beszélhetek, de a tésztára öntött, állagra és színre leginkább forró csokihoz hasonló sötét szezámszószt annak ellenére nem szeretem, hogy ezt a hatást felnövésem óta eddig szinte semminek nem sikerült előidéznie nálam.

Kicsit édeskés, de leginkább semmilyen, viszont a reganmian ízéért elsősorban ez a termék a felelős.
Azért, aki Wuhanban jár, kóstolja meg. Egyszer-kétszer meg lehet enni.

Bármennyire is kellemes itthon dögleni, sajnos be kell látnom, hogy nem ezért alkalmaznak ideát. Ma véget ér a szünet, majd holnaptól meg is indul a robot.

Miután itt félévente csak egyszer vizsgáznak, a szemeszterek végén, így afféle potyaszünetekre, mint Fengjieben szinte minden hónapban, nem igazán számíthatok. A legközelebbi hivatalos vakáció, pár nap erejéig, a nyugati újév idején lesz majd. No, de nem panaszkodni akarok, így sem nevezhetem magam túlterheltnek szerencsére, noha a jót könnyű megszokni.

A variálgatások természetesen sosem szűnnek meg, nem is Kínában lennénk, ha így lenne. A legfrisebb infómorzsák szerint az átmeneti időszakban 14 órát kell tartsak egy héten. Hétfőn és szerdán két, a másik három hétköznapon pedig egy-egy duplaóra. A másodéves leendő angoltanárokat leszámítva minden osztályom újonc, akadnak mindhárom szakirányról, az angoltanári képzésben részesülők mellett vannak üzleti és turisztikai angol szakosok is. Miután a módosítgatások miatt már nem nagyon látom át, melyik időpontban melyik osztállyal leszek, így azt sem igazán tudom, melyiküknél voltam már órán a másodéveseimet leszámítva. Így aztán most készülhetek két programmal. Ha első találkozás lesz, akkor maradunk a bemutatkozásnál, ha második, akkor meg konkrétan tanulunk is valamit.

A másodévesekkel jó együtt dolgozni. Lehet velük aktív programokat csinálni, kész feladatokat megoldatni, mert a megértéssel nincs problémájuk. A gólyák lényegesen problematikusabbnak tűnnek, ott egyszerűbb dolgokat leszek kénytelen bevetni. A színvonalbeli eltérés nem véletlen. A pedagógusnak készülő diákoknak két kivétellel minden órájuk az angolról szól, tehát durván heti 20+ óraszámban csak a nyelvet tanulják. Ez azért még a kínai képzés sajátosságai mellett is sokat ragaszt rájuk.

Az elhangzott instrukciók alapján az elsősökkel a kiejtés gyakoroltatására kell nagyon rámennem. Az előképzettségüket elnézve valószínűleg ez egyben a leghasznosabb is, amit tehetek. Majd másodévre kicsit összevakarják őket a kollégák, s akkor már lehet őket jobban szoktatni az összefüggő kommunikációra is, most inkább a stabil alapok lerakása a lényeg.

Az amcsi ember hiányában jelenleg összevont osztályokkal zajlanak az órák, de még így is max. 50-en vannak, így egy duplaóra alatt jut idő mindenkire. A csoportos feladatokat nehezíti, hogy az összes pad rögzítve van, nem tudom őket egy kupacba terelni, de a főnökség még örült is neki, amikor rákérdeztem, hogy kivihetem-e őket az osztályból. Az angolos épület előtt van egy nagy tér, padokkal, ahol jobban adottak a lehetőségek a csapatmunkához. A vezetés nyitott az innovációra, csak mindent előre jelezni kell, hogy szükség esetén ránk találjanak.

Az mindenesetre üdítő, hogy lényegesen több értelme van itt a munkámnak, mint Fengjieben volt. Ha előkerül a kolléga is, akkor egy osztállyal heti két duplaórám lesz, az meg már elég idő ahhoz, hogy érdemi fejlődésre nyíljon lehetőség.