Xinjiang, dacára annak, hogy területének túlnyomó része terméketlen, mezőgazdaságilag nem elhanyagolható vidék. Északi, csapadékosabb dzsungáriai felén, s a peremvidékek hegyvidékein dús legelők sarjadnak, ami jó alapokat teremt az őslakos népek hagyományos állattartó gazdálkodásához. A legkülönbözőbb patások: marhák, lovak, szamarak, kecskék és különösen birkák nagy számban fordulnak elő.

Van azonban a xinjiangi mezőgazdaságnak egy szintén ősi, ettől elütő része is. A történelmi idők óta fontos tranzitútvonalnak számító területen oázisok sora húzódik, amelyekben évezredes múltra tekint vissza az öntözésen alapuló növénytermesztés. A többnyire városállamként működő oázisok a hódítók kedvelt célpontjai voltak. Első nagyobb exodusukhoz a mongolok tündöklése vezetett, sokukra azóta is csak romok emlékeztetnek.
Az iszlám térhódítása Xinjiangban is megjelent, s a helyi népek kevés kivétellel áttértek Allah hitére.

Nem mindenütt voltak azonban természetes vízforrások. A népek leleményessége és munkabírása azonban már ekkoriban is megmutatkozott, létrehozták ugyanis az egészen egyedülálló alagútrendszert, az ún. karézeket. Jelentőségét nem alulbecsülve a nagyjából kétezer éves múltra visszatekintő karéz-rendszert ma Kínában a három nagy ősi építészeti vívmány egyikeként tartják számon.
A mára zömmel csak Hami és Turfán (Tulufan, régebben olykor Tu'erpan) környékére szorítkozó rendszer fénykorában csaknem tízezer kilométernyi alagutat jelentett, amelyet emberi erővel vájtak a talajban annak érdekében, hogy a hegyek gleccsereinek olvadó vízét elvezethessék a megművelendő földekig. Az igencsak munkaigényes folyamat eredményeképp a párolgási veszteség minimálisra csökkent, s állandó friss víz látta el az amúgy csontszáraz vidékeket. Az öntözést és az egyes földek közötti vízmegosztást is éjszaka végezték, tovább csökkentve a kincsnek számító édesvíz pazarlását.

Bár mára a karéz-rendszer sokat vesztett jelentőségéből, s jobbára a már említett két prefektúra területére szorult vissza, valaha karézek szőtték tele Akszut és Xinjiang déli részét is. Ezekből mostanra nem sok maradt. A klímaváltozás és a növekvő vízigények is a karézek által nyújtott víz hozamának csökkenését eredményezték, megőrzésük jelenleg kiemelt projekt.
Már nem működő darabjaik egy része idegenforgalmi látványosságként felkereshető.

A leleményességnek, s az állandó nyári napsütésnek hála Xinjiang hosszú ideje híres gyümölcseiről. A korlai (Ku'erle) és akszui körte, a Hamiban termelt dinnye (ennek neve is erre utal: hamigua, vagyis hami dinnye) és a turfáni szőlő és mazsola Kína-szerte kurrens áruk. Ezeket nagy mennyiségben termelik és jut belőlük mindenfelé Kína belsejében is.

Korlai körte (fenn), hamigua (lenn)

Turfáni szőlők, a vidék méltán híres termékei

Kevésbé híres, de szembeötlő a helyben termelt többi zöldség és gyümölcs is. A bevásárlóközpontokban itt is kapni messziről jött terményeket, ahogy a mindenütt kapható mangó és banán sem xinjiangi, de a szállítás ront a versenyképességen, s majd mindenből bőven van helyi konkurencia. Üdítő érzés paradicsomízű, kicsit esetlenebb, nem tökéletes megjelenésű paradicsomot enni, amit éretten szednek le, nem pedig etilénnel érlelik esetenként hosszú utaztatás után. A helyi görögdinnye is bármikor felveszi a versenyt a magyarral, kiváló, édes és olcsó. Utoljára gyerekkoromban ettem ennyire finom kajszit is, amit szintén fillérekért vesztegetnek a helyi piacokon. Cseresznye is van dögivel.

Az egyik kampuszon lévő piac (fenn), még kietlenebb útszakaszokon is árulnak Ala'erben (lenn)

A szezonális zöldség- és gyümölcskínálat olcsó, s még tényleg van ízük, nem egyenfajtájú termékek. Piacok mindenfelé akadnak, itt a kampuszon is van több is, de az utak mentén is találni kofákat. A városokon kívül az öntözött földek mellett nagy számban látni fóliasátrakat is.

Friss, finom, háztáji terményeket enni Xinjiang egészen kiváló hely.

A Szecsuánblogon a trollok kiszűrésére előmoderáció után jelennek meg a kommentek. Ha új vagy a blogon, az első (a moderáción nem fent akadó, normális) hozzászólásod után felkerülsz a blogos whitelist-re, s így a jövőben a hozzászólásaid azonnal megjelennek majd. Megértésedet köszönöm!

Ifjabb koromban, a lakótelepek őszinte szerelmeseként sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen király lenne már, ha egy-egy község nem túl tekintélyes mennyiségű lakosságát beleraknánk egy panelházba. El tudom képzelni, hogy mindez mennyire tűnik értelmes ötletnek a többség számára, s felnőtt fejjel már én is látom az koncepció mögötti nihilt.

Szintén felnőttként olvastam már az észak-koreai viszonyokról, ahol bár a fenti elképzelést nem lépték meg, de a hagyományos falusi struktúrát felszámolták. A régi házakat elbontották, s ugyan sorház formájában, de egybeépítették a parasztok lakhelyét. A terv azt a célt szolgálta, hogy megszüntessék a családi házas léttel együtt járó, túl erősnek ítélt privát szférát, hisz' az új viszonyok között már mindannyiuk élete egymás szeme (és füle) előtt zajlott. A kontroll pedig a koreai rendszer egyik sarokköve.

--------

Hogy felhoztam ezt a témát, az annak köszönhető, hogy a napokban olvastam egy kínai oldalon egy új kezdeményezésről. Egyelőre terv formájában létezik, s egyáltalán nem biztos, hogy lesz is belőle valami.

Az talán nem olyan meglepő tény, hogy a kínai termőterület nagysága, különösen a népesség arányában rendkívül szerény. Az ország méreteihez képest nagyon kevés a megművelhető föld, a harmadakkora Indiában például lényegesen több van abszolút mértékben is.
Ez a helyzet azt eredményezte, hogy a kínai parasztságnak a kezdetektől fogva roppant találékonynak kellett lennie. Nem jókedvükből faragták teraszosra a hegyeket, s ültettek be gyakorlatilag minden, arra alkalmas földet.

A kínai rendszer a nyolcvanas évek elejéig képtelen volt megfelelően ellátni a lakosságát élelemmel, gyakoriak voltak az éhínségek, különösen, ha a természeti adottságok ötvöződtek a politikai dilettanizmussal. Amint azonban lehetőséget kaptak a gyarapodásra, a szektort addig gúzsba kötő kommunákból való kilépéssel együtt, a parasztok alig néhány év alatt megduplázták a gabonatermelés volumenét, s az éhezés réme mint olyan, megszűnt.

A mezőgazdasági reform után az ipari jött, s ennek eredménye is elég közismert, ma már Kína a világ egyik vezető hatalma. A hatalmas fejlődés mellékhatásaként azonban az amúgy is szűkös termőföldterület tovább zsugorodott. A városok mérete megnőtt, rengeteg ipari létesítmény és lakóház épült, ezek mind-mind egykori mezőgazdasági területek helyén készültek el. Ezzel párhuzamosan valamilyen színvonalú jólét is kialakult, s így az emberek többet, jobban táplálkoznak. 
Mindez azt eredményezte, hogy a nyolcvanas évekkel beköszöntő önellátás időszaka elég hamar le is zárult. Gabonából még csak-csak jut elég, de a hús- és takarmányimport hatalmas, s folyamatosan növekszik. Bár egyelőre a külkereskedelmi mérleg nagyon durván pozitív, soha sehol nem vezetett még igazán jóra, ha kajára kellett költeni a devizát (lásd egykori Szovjetunió).

-

Egy festői kínai falu. A látkép azért nem biztos, hogy jó irányban változna.

----

A fonák helyzetet enyhítené a címben is szereplő terv. A sok-sok falusi házikó is rengeteg helyet foglal, így gyakorlati szempontból teljesen logikusnak tűnő lépés lenne helyettük egy-két magasházat felhúzni. A felszabaduló parcellákat is művelésbe lehetne fogni, s ha ez tömeges méretekben valósulna meg, az már igencsak jelentős, mérhető eredménnyel is járna.

A teljes önellátásra talán önmagában még nem gyógyír (mivel jellemzően hagyományosan is elég takarékosan építkeztek, ha volt lehetőség, a terméketlenebb területekre, hegyoldalakra), de kissé utópisztikus elképzelésnek kifejezetten érdekes.
S mivel Kínáról beszélünk, még az sem kizárt, hogy nem is marad meg utópia szintjén.