Végül aránylag mégis csak szórakoztatóra sikerült ez a mai közös program, bár a lefejelést elkerültem volna. No, de kezdjük az elején.

Az eseményre a tornacsarnokunk földszintjén került sor, s nem annyira mulatozós volt, mint inkább játékos. Történt ugyanis, hogy valamiért a hálaadást és a dísztököt körítették egymással - ugyan nem vagyok nagyon otthon az amerikai ünnepekben, de szerintem az csak a Haloween kelléke -, s tökgurgatós versenyt rendeztek a suli különböző tanszékein tanuló diákok illetve a külföldi tanárok csapatai között.

Az igencsak miniatűr terméseket egy kiskanál segítségével kellett két vonal között a lehető leghamarabb végiggurgatni, kizárólag a kanál használatával, s szigorúan a vonalakon belül maradva. Minket beosztottak a külföldi tanaras csapatba, meg kaptunk még egy helyi kollégát is segéderőnek, hogy kijöjjön a létszám. A mieink közül ugyanis csak mi ketten, Travis, a fekete csajszi és az ötvenes szőkített pasas (róla később) vett részt a versenyen, a többiek nem tudni, hogy merre jártak.

Férjem kifejezetten ügyesnek bizonyult, s én sem vallottam volna szégyent, ha történetesen nem kerül át a sávomba szemből egy ellenfél és nem fejel le. Túléltem, de utána kissé morcosabb voltam a szokásoknál.
Végül azért nyertünk, s ennek örömére ajándékokat is kaptunk, mint hazaérvén kiderült, néhány kanalat, süteményes villát, meg egy hozzájuk tartozó, hattyút formázó kis evőeszköztartót. Mi kettőt is, miután ketten vagyunk.

A szőke emberre még térjünk vissza. Wallace névre hallgat, s chichagói amcsi hapsi, s kissé késve, s enyhén dülöngélve érkezett. Még az amúgy roppant udvarias kínaiak is megjegyezték mellettünk, hogy bűzlik a piától. Ez aztán a gurgatás közben mutatkozott meg igazán, ahol helyenként már egy kínai hölgyemény támogatta, hogy megálljon a lábán.

Állapotát, s az eseményt pedig az alábbi produkció koronázta meg. Önként jelentkezett, hogy énekelne. 

Ma délután 4-kor összefutottam a már említett nyelvsulis pasival. A lakásból kialakított kis tanoda aránylag új, csak szeptemberben nyitottak.

A hapsi kedves és segítőkész, a suli pedig elég barátságos, bár a tanítási módszereik kissé furák, de én nem értek ehhez. Abból, ami kiderült, nagyon kis létszámú csoportokkal, néhány fővel dolgoznak egyszerre, ennek ellenére nagyon lassan haladnak.

A mai órán, amibe belekukkantottam, s ahol egy egész kisfiúból állt a tanítandók köre, a másfél órára annyi volt betervezve, hogy az egész órákat gyakorolják. Szám+o'clock. Kis képeken órarajz, tanár felolvassa, hogy 8 o'clock, kisfiú ismétli, esetleg táblán az óramutatókat lerajzolja.

No, nekem aztán végülis mindegy. Megnyugtattak, hogy igény esetén felkeszítenek óra előtt, hogy mit csináljak, amire szükség is lesz szerintem.

Merthogy elvállaltam a munkát. Kezdésként alkalmanként 200 pénzzel honorálnak, s itt van a szomszédban a hely. Azt mondjuk inkább nem gondolom tovább, hogy a szülőknek ez mibe fáj, de ha éppen nincs jobb ötletük a pénz elköltésére, akkor szórják csak erre.

Más. Holnap újabb összeröffenés várható a sulis angoltanárok számára, méghozzá hálaadás apropóján. Majd beszámolok, hogy mi volt, de sejthetitek, hogy mennyire várom.

A végére pedig egy kis ízelítő a blog jövőbeni tematikus kínálatából. Már egy ideje motoszkál a fejemben egy sorozat Kína tartományairól, s most kedvet is kaptam belevágni. A szokásos posztok mellett úgy heti szinten írok majd egy-egy informatívabb bejegyzést ebben a témában. Majd tartsatok velem, ha felkeltettem az érdeklődést.