Végül aránylag mégis csak szórakoztatóra sikerült ez a mai közös program, bár a lefejelést elkerültem volna. No, de kezdjük az elején.

Az eseményre a tornacsarnokunk földszintjén került sor, s nem annyira mulatozós volt, mint inkább játékos. Történt ugyanis, hogy valamiért a hálaadást és a dísztököt körítették egymással - ugyan nem vagyok nagyon otthon az amerikai ünnepekben, de szerintem az csak a Haloween kelléke -, s tökgurgatós versenyt rendeztek a suli különböző tanszékein tanuló diákok illetve a külföldi tanárok csapatai között.

Az igencsak miniatűr terméseket egy kiskanál segítségével kellett két vonal között a lehető leghamarabb végiggurgatni, kizárólag a kanál használatával, s szigorúan a vonalakon belül maradva. Minket beosztottak a külföldi tanaras csapatba, meg kaptunk még egy helyi kollégát is segéderőnek, hogy kijöjjön a létszám. A mieink közül ugyanis csak mi ketten, Travis, a fekete csajszi és az ötvenes szőkített pasas (róla később) vett részt a versenyen, a többiek nem tudni, hogy merre jártak.

Férjem kifejezetten ügyesnek bizonyult, s én sem vallottam volna szégyent, ha történetesen nem kerül át a sávomba szemből egy ellenfél és nem fejel le. Túléltem, de utána kissé morcosabb voltam a szokásoknál.
Végül azért nyertünk, s ennek örömére ajándékokat is kaptunk, mint hazaérvén kiderült, néhány kanalat, süteményes villát, meg egy hozzájuk tartozó, hattyút formázó kis evőeszköztartót. Mi kettőt is, miután ketten vagyunk.

A szőke emberre még térjünk vissza. Wallace névre hallgat, s chichagói amcsi hapsi, s kissé késve, s enyhén dülöngélve érkezett. Még az amúgy roppant udvarias kínaiak is megjegyezték mellettünk, hogy bűzlik a piától. Ez aztán a gurgatás közben mutatkozott meg igazán, ahol helyenként már egy kínai hölgyemény támogatta, hogy megálljon a lábán.

Állapotát, s az eseményt pedig az alábbi produkció koronázta meg. Önként jelentkezett, hogy énekelne.