Végül aránylag mégis csak szórakoztatóra sikerült ez a mai közös program, bár a lefejelést elkerültem volna. No, de kezdjük az elején.

Az eseményre a tornacsarnokunk földszintjén került sor, s nem annyira mulatozós volt, mint inkább játékos. Történt ugyanis, hogy valamiért a hálaadást és a dísztököt körítették egymással - ugyan nem vagyok nagyon otthon az amerikai ünnepekben, de szerintem az csak a Haloween kelléke -, s tökgurgatós versenyt rendeztek a suli különböző tanszékein tanuló diákok illetve a külföldi tanárok csapatai között.

Az igencsak miniatűr terméseket egy kiskanál segítségével kellett két vonal között a lehető leghamarabb végiggurgatni, kizárólag a kanál használatával, s szigorúan a vonalakon belül maradva. Minket beosztottak a külföldi tanaras csapatba, meg kaptunk még egy helyi kollégát is segéderőnek, hogy kijöjjön a létszám. A mieink közül ugyanis csak mi ketten, Travis, a fekete csajszi és az ötvenes szőkített pasas (róla később) vett részt a versenyen, a többiek nem tudni, hogy merre jártak.

Férjem kifejezetten ügyesnek bizonyult, s én sem vallottam volna szégyent, ha történetesen nem kerül át a sávomba szemből egy ellenfél és nem fejel le. Túléltem, de utána kissé morcosabb voltam a szokásoknál.
Végül azért nyertünk, s ennek örömére ajándékokat is kaptunk, mint hazaérvén kiderült, néhány kanalat, süteményes villát, meg egy hozzájuk tartozó, hattyút formázó kis evőeszköztartót. Mi kettőt is, miután ketten vagyunk.

A szőke emberre még térjünk vissza. Wallace névre hallgat, s chichagói amcsi hapsi, s kissé késve, s enyhén dülöngélve érkezett. Még az amúgy roppant udvarias kínaiak is megjegyezték mellettünk, hogy bűzlik a piától. Ez aztán a gurgatás közben mutatkozott meg igazán, ahol helyenként már egy kínai hölgyemény támogatta, hogy megálljon a lábán.

Állapotát, s az eseményt pedig az alábbi produkció koronázta meg. Önként jelentkezett, hogy énekelne. 

Már nagyjából egy hete, hogy elkezdtem az osztályaimmal átvenni a vizsgatételeket.
Ez most a gyakorlatban úgy működik, hogy kapnak kettőt, amikre fel kellene készülniük a soron következő órára. A felkészülés alatt pedig azt kell érteni, hogy kis papírra szépen kidolgoznak valamit. Hogy még kevésbé legyen nehéz, előző órán megbeszéljük, nagyjából mégis mi fér bele az adott témába, milyen dolgokról lehetne írni.

Már a második olyan osztállyal találkoztam ma (az elsővel még múlt héten), ahol lényegében senki nem vette a fáradtságot arra, hogy valamit produkáljon. A reakcióm is hasonló volt, mint az előzőeknél: szépen elmondtam, hogy akkor ezen az órán már nincs mit csinálnunk, nem hallgatom meg őket és nem véleményezem a produktumaikat, miután nincs mit. Egyúttal jeleztem, hogy az aktuális tételekről a továbbiakban nem ejtünk szót, s oldják meg a felkészülésüket rá maguktól, ahogy sikerül. Végül kiadtam a következő óra programját, s szépen elbúcsúztunk mára.

Hogy a mainak lesz-e eredménye azt nem tudom, de a múlt hetiek a következő órára már készültek, mint a kisangyalok. Remélhetően ezek is alakítanak valamit. Amúgy is a legproblematikusabb osztályról van szó, meglepődnék, ha nem bukna senki.

Azért még viszonylag odébb vannak, de annyira már nincsenek messze, hogy lassan elkezdjem kiosztani a tételeket és egyúttal el is kezdjük a felkészülést.

Néhány osztállyal még van 1-2 függőben lévő óránk, amiken előbb túl kell esni, de az egyik végzőseimmel már holnap nekikezdünk. Velük minden héten két órám van, s mivel a létszám is alacsony, így szétbontani sem kellett őket, ergó velük van messze a legtöbb időm.

Az esedékes topikok ezúttal azért túlmutatnak a korábbi, meglehetősen gyermeteg témákon, amikkel Xianningben dolgoztam, de ez egy jobb suli, jobbak a nebulók is, így az elvárásaim is indokoltan magasabbak.
Mind a tíz tétel a turizmus és vendéglátás vonalán mozog, s nem is feltétlenül könnyűek. Annyira legalábbis nem, hogy pusztán remek angoltudással abszolválni lehessen őket, mindenképp kell hozzá felkészülés, utánajárás.

Bár a kínai diákok szorgalmáról ódákat szokás zengeni, a gyakorlatban ez nem feltétlenül állja meg a helyét, különösen nem a felsőoktatásban. A középsuliban tényleg muszáj keményen hajtaniuk, de mivel minden erre ösztönzi őket, s gyakorlatilag egyáltalán nincs szabadidejük, órájuk annál több, így ezt nem is igazán tudják kikerülni.

Az egyetem már egy másik dolog. Itt lényegesen kisebb kontroll alatt vannak, a légkör lényegében nem sokban különbözik a nyugaton megszokottól, így aztán azt csinálnak, amit akarnak, s a szabadságuk áll a tanulás tekintetében is. Ez jól megmutatkozik a vizsgákon is: kényszer nélkül nem nagyon veszik a fáradtságot a rendes felkészülésre.

Xianningben is ez volt. Egyik-másik osztályomból többen buktak, mint ahányan átmentek, s abban is biztos vagyok, hogy itt is elég sokan el fognak vérezni, de ezen könnyű szívvel túlteszem magam, mert - ahogy azt már kifejtettem korábban - a vizsga teljesíthető, ha készülnek rá, még gyenge nyelvi képességek mellett is.

A kiadott tételekből egyet-egyet átnézünk majd minden órán, s lehetőségük lesz egyelőre tét nélkül ki is próbálni magukat. Miután erős a gyanúm, hogy a próbálkozók zöme nem fogja megütni a mércét, s ezt közölni is fogom velük, talán ennek hatására összekapják magukat, s az igazi vizsgán már jobban szerepelnek. 

Vagy nem, de akkor majd legfeljebb megpróbálják jövőre is.

Idén az órákon egy-egy témát járunk körbe, s ezek egyike a család, házasság, gyermekvállalás háromszöge által lefedett topik volt. Miután a beszélgetés, különösen, ha együttműködőek, kötetlen, így az is szóba került, hogy nekem nincs utódom, s egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy valaha is lesz.

A történtek után 1-2 héttel egyszer csak odajött hozzám óra után az egyik leány, s teljesen kétségbeesett, totálisan értetlen fejjel megkérdezte, hogy miért nem akarok gyereket. Kínában ez ugyanis elképzelhetetlen. 

Korábbi kínai éveim alatt, ha szembesültek az életkorommal, rendszerint a házasság hiányán problémáztak (egy késő huszonéves helyi fehérnép esetében már erősen aggasztó, ha nincs férjnél, harmincasként meg már nagyon nagy bibinek kell fennállnia ehhez), most, hogy bekötötték a fejem, immár a gyerek hiánya van soron.

Házasságon kívül szülni nem trendi errefelé. Az is kellően megbotránkoztató, ha két fiatal együtt él papírok nélkül, s nem is elterjedt, de ha mégis, ott is rendszerint már eljegyzési szakaszban van a kapcsolat.
A zabigyerekek keletkezésének elkerülésére az állam is szabályoz: Kínában - elsősorban a családszabályozás követhetősége érdekében - a gyermekvállalás engedélyköteles tevékenység. Ha a párocska utódot szeretne, a megfelelő hivatalban be kell jelenteni a szándékot. Bár az engedélyeztetés gyakorlatilag automatikusan történik, nincs elbírálás, feltétele a házasság.
Ha valaki mégis erre vetemedne, problémák sorának nézhet elébe. Engedélyeztetés nélkül a gyerek nem kaphat iratokat, azok híján pedig nem vehet igénybe semmiféle állami szolgáltatást.

Kínában mindenki akar gyereket. Vagy ha annyira nincs is bennük késztetés, akkor is összehoznak egyet, mert ez így van rendjén. A gyerek, különösen a fiúgyerek produkálása a szülők legfőbb célja.

A gyerek iránti igény annyira erős, hogy az itteni melegek esetében sem az a szüleik legnagyobb gondja, hogy melegek (már, ha előjönnek ezzel, mert többnyire még a titokban tartás dívik), hanem hogy hogy lesz így unoka.

A gyermek iránti igény nem teljesen önzetlen. Egyrészt, ha van fiúgyermek, azzal biztosítva van a család vonalának folytatása, ami - különösen vidéken és az idősebb lakosság körében - nagyon fontos szempont. Ugyancsak lényeges, hogy hagyományosan a (fiú)gyermek gondoskodik a felmenőiről, amikor azok megöregszenek. Normálisan kiépített társadalombiztosítás híján ez ma is így van.
Nyugdíj döntően csak az állami alkalmazottaknak jár, a többi foglalkoztatott esetében a vállalaton és az egyénen múlik, hogy fizetnek-e nyugdíjbiztosítást, falun élő parasztok esetében pedig teljességgel kizárt a nyugdíj, mivel sosem volt munkahelyük. Esetenként kapnak párszáz yuant az államtól, de ez nem elég sokmindenre.

Miután komoly állami családszabályozás van már több mint harminc éve, a fiúgyermek nem mindenkinek adatik meg. Kellően balszerencsés fogantatások mellett keményen a pénztárcába kell nyúlni, ha a család kitartóan próbálkozna. Néha így is tesznek, így falun olykor nem ritka, hogy akad 4-5 lány a hőn áhított fiúcska előtt.
A kvóta felett vállalt gyerekek elég költségesek lehetnek. A bírság nagyban függ a család jövedelmétől, de manapság egy-egy extra utódért minimum 10-20 ezer yuant ki kell pengetni.
Ez nem megy mindenkinek, emiatt sok helyütt nincs fiú, csak egy-két lány. A lánygyermekek tradicionálisan a férjük családjának válnak a tagjaivá a házasság után, így nagyon szigorúan nézve, a család fiúgyermek hiányában kihal.
Ez a mostani fiatalokat már jellemzően hidegen hagyja, de a szüleik esetében még fontos szempont lehet.
Szerencsére akadnak trükkök. Nem ritka ilyenkor, hogy az egyik unoka az anya családnevét viszi tovább, s így egy kis kiskapu kihasználásával továbbél a vonal.

A gyerek tehát elsősorban befektetés. Garancia arra nézve, hogy időskorára gondoskodik valaki az emberről. Miután Kínában ez a teljesen általános, nem is tudják felfogni, hogy ne így kelljen történnie minden esetben. Itt a gyerek szükséges. Ha tetszik, ha nem.

Jövő hét csütörtökön (meg pénteken, de aznap amúgy sincs órám) sportnapot tartanak, s emiatt elmarad a tanítás.

Egyelőre nem kaptunk híreket az órák későbbi, esetleges pótlásával kapcsolatban, de reméljük a legjobbakat.

Miután ennek hála hosszú hétvége lesz a következő, reális esélyét látom annak, hogy a tartományunkon belül elkóválygunk valamerre, de ez még elég képlékeny. Ha megyünk, arról majd úgy is beszámolok.

Nagy a suli, így aztán sok a külföldi oktató is. A Taiwanról, a szeparatista szigetországból alkalmazott szaktanároktól eltekintve nyugatról szám szerint nyolcan vagyunk. 

Mindenkibe belefutottam már a kampuszon kb. 1-2 ízben, illetve ott voltak a könyvtári kávézós összejövetelen is. Két alkalommal ügyintézni szállítottak minket központilag, elsőként az orvosi vizsgálatokhoz, másodjára a tartózkodási engedélyt megigényelni, s ekkor is velünk volt két illetve három közülük. A gépjárműbe többen nem fértünk volna el, így két részletben hurcibáltak minket, plusz gondolom így tudták a legoptimálisabban kivitelezni azt is, hogy lehetőség szerint minél kevesebbünknek maradjon el a procedúra miatt órája.

Akik régebb óta olvasnak már, tudhatják, hogy nem kimondottan erős bennem az érzés, hogy vegyüljek a helyi expatokkal, így erre nem is került sor idén. Fengjieben az egész járás területén én voltam az egyedüli külföldi, így ott esély sem volt rá, Xianningben pedig ketten voltunk a suliban, így ott kikerülhetetlen volt, bár Javier kellemes alak volt, szóval ezzel nem is volt gond.

Itt, mivel nagy területen vagyunk, nem kell egymást kerülgetnünk, plusz elegen vagyunk ahhoz is, hogy személyem érintettsége nélkül külföldi társasághoz juthassanak a többiek. Kapóra jön a családos mivoltom is, így senki nem is nagyon szorgalmazza a kontaktust, különösen, hogy férjem szinte egyáltalán nem beszél angolul. Ők meg valszeg németül nem.

A kollégák amúgy tanítani vannak itt, amit jól jelez, hogy egy kínai amerikai és egy fekete nő is van köztük. A fennmaradó rész europid jellegeket mutat, s amennyire tudom, rajtam kívül mindenki amerikai.
Az orvosi vizsgálatra szállításkor Travis, az egyik srác (egyedül az ő nevét tudom), az afroamerikai hölgy és a kínai lány volt velünk. Az előző kettővel nincs gond, mint kiderült, egy suliba jártak, bár korábban nem ismerték egymást. A kollegina angolja tipikusan déli, s minden második mondata "yeah, whatever", ami kicsit vicces volt egy idő után.

Travis és az afroamerikai földije a tartózkodási engedély igénylése idején

A kínai hölgyike viszont a nagyon idegesítőek közé tartozik. Elsőre azt hittem, itteni tanár, bár az furcsa volt, hogy nincs akcentusa. Szerencsére hamar csatlakoztak hozzánk a többiek, mert a hölgy legfőbb ismérve, hogy be nem áll a szája. Durván végigpofázta az egész utat, aztán a kórházban, miután kissé szétszóródtunk (több vizsgálat volt, különböző szobákban, s ezek sorrendje tetszőleges volt, a sorok függvényében, ennek köszönhetően az utolsó, tüdőszűréses sorba eltérő helyekre álltunk be), a sorban mellette álló, legkülönbözőbb vadidegen figurákat szórakoztatta a szövegeivel. Ha külföldiek voltak, angolul, ha ezek udvariasan elkoptak mellőle, a helyi kínaiakat kínaiul. Egy ponton nekiállt rendezkedni is, mert valami nem tetszett neki a sorokkal kapcsolatban, meg emlegetett valamit, hogy valahol ezt nem így csinálták. A harsány, szófoshatnékos hölgyet szerencsére ekkor láttam először és utoljára is.

Rajtuk kívül van még egy legalább 120 kg-ot nyomó leány, egy szőkített ötven fölötti pasas és még két fiatalabb legény. A testesebb, amúgy egy kiadós fogyást követően feltehetően vonzóvá varázsolható, mert szép arcú hölggyel kapcsolatban volt egy diákomnak egy története. Még az első, bemutatkozó órán mesélte, hogy amikor megtudta, külföldi tanárt kaptak idén, azt gondolta, biztosan a kövér amerikai csajszi jut majd nekik és nem volt túl lelkes, aztán megjelentem én és most öröm és boldogság. Csak valamivel viccesebben és kevésbé polkorrekten megfogalmazva.

Kollégáim közül csak egyikük, a festett pasi lakik itt a lakóparkban. Hogy pontosan hol, azt nem tudom, de neki szintén itt a családja állítólag, de őket sem láttam még.
A többiek, amennyire a két közös szállítás közben elcsípett szavaikból felfogtam, valamelyik kollégiumban laknak, erre vonatkozó infómorzsa volt például, hogy éjjelre felgyorsul a net náluk, miután a diákok leszállnak a wifiről. Nálunk nincs ilyen gond, saját vonalunk van.

Szóval idén becsben vagyok tartva. Érdemes volt férjhez menni. 

A munka egyelőre egészen kellemesen telik az új munkahelyemen. Bár ez a suli sem tartozik a legjobbak közé, de már a felsőoktatási intézmények másodvonalát képviseli, ellentétben a legutóbbi xianningi intézménnyel, amely harmadvonalas volt. Ennek megfelelően valamivel értelmesebb diákjaim vannak, akikkel többet is lehet kezdeni.

Az egyik osztályom nagyon tré, de ők sem rosszabbak, mint amihez korábban szoktam, ugyanakkor van két olyan is, akikkel kifejezetten elégedett vagyok. De lássuk, mi is az idei program.

Ahogy azt fejtegettem már, nincs reális esély arra, hogy valami átütő fejlődést generáljak a tanulóim körében. Ehhez már túl régóta tanulnak angolul, ami eddig nem ragadt rájuk, azt kétlem, hogy majd én adom át nekik. Idő sincs arra, hogy a már bevésődött, mostanra ösztönösnek tekinthető dolgaikon korrigáljak, így - különösen ha már angol beszédóráink vannak együtt - beszélgetünk.

Na nem csak úgy ész nélkül. A free talk nem működik, mert azzal csak azt érném el, hogy az idő nagyobbik felében csendesen üldögélnénk az osztályban. Mindenképp valamilyen keretet kell biztosítani a beszélgetésnek, ami lehetővé teszi, hogy elkerüljük az üresjáratokat.

Így különböző topikokkal állok elő. Az előző órán már közlöm a következőt, így ha kedvük, igényük tartja, utánanézhetnek, felkészülhetnek. Gyártok ppt-ket, s a kérdések segítségével végigvesszük az adott témát.

A prezentáció elejére kigyűjtöm az esetleges ismeretlen fogalmakat, illetve azokra kitérünk menet közben is, ha felmerülnek.

A témák egyszerűek, lehetőség szerint nem túl unalmasak, s így hozzá tudnak szólni, s beszélnek. A kezelhető méretek miatt mindenki megszólalhat, ha úgy tartja a kedve.

A visszajelzések jók. Csak a leggyengébb osztály problémás, náluk keveset beszélnek, de máskülönben kellemesen telik az idő. A kedvenc csoportom tagjai pedig rendszeresen leállnak sztorizgatni, amitől elsőre meghűlt bennem a vér, annyira szürreális volt. Órák után nem ritka, hogy egyik-másik diák szól, hogy érdekes volt az anyag, s ezek a megnyilvánulások nagyon jót tesznek a lelkemnek.

Ami a felügyeletet illeti, a Zhao Bing nevezetű felettesemet egyszer, a legelső órám előtt láttam, s azóta sem. A mostani szünetről egy diákkal üzent, de ebben ki is merült a kettőnk közötti kapcsolat. Ezt nem panaszként írom, bár nem tűnt kifejezetten antipatikus teremtésnek, minél kevesebbet látom, annál jobb. Az egyúttal azt is jelenti, hogy minden rendben.
A találkozásunkkor átnyújtott osztálynévsorok, értékelési papírok, órarend, stb. mellett szerepelt egy féléves útmutató is, amely szerint szeptember 10-ig tantervet kell leadni elfogadtatásra. Miután nem akartam tantervet írni (különösen, hogy magam sem nagyon látok előre aktuálisan 1-2 hétnél tovább), így efelett elsiklottam. Egyelőre úgy néz ki, hogy másnak sem fáj a dolog, s ez maradjon is így.

A leírás szerinti vizsgáztatási elképzeléseket is meg fogom torpedózni, mert az óráimra nem alkalmazhatóak. Valamikor félév előtt kéne leadni, teszt formájában, A és B lapokat gyártva, hozzájuk értékelési kulcsot kidolgozva.

Ez úgy önmagában nem hülyeség, s feltehetően nem specifikusan nekem üzentek vele, de egy oral english órát papíron, írásban számonkérni elég röhejes ötlet lenne. Pont ugyanezért nem kapnak házi feladatot sem, noha az értékelés egyik rubrikája erről kellene, hogy szóljon.

A vizsga természetesen szóban lesz, a már ismert topikos megoldás alkotja majd a gerincét. X számú téma, a véletlenszerűen kiválasztott példányból 5 perc prezentációval kell előállni. Magolással is abszolválható, így aki készül, egész biztosan nem bukik meg. Ezt fontosnak tartom, mert a képességei miatt nem akarok senkit sem buktatni.
Jön hozzá, szintén a témához kapcsolódóan 5 kérdés tőlem, amire illendő válaszolni. Ha valaki síkhülye, vagy a nyelvi képességei tényleg vállalhatatlanok, a magolásos résszel akkor is össze tud szedni 80 pontot hibátlan performansz esetén. Erre azért kicsi az esély, de ha hibázik is, ami sanszos, a minimális 60-at egész biztosan össze tudja majd szedni, ha fektet energiát a felkészülésre.
Ha nem, akkor meg buktatok. A készségek hiányáról nem tehetnek, a szorgalomról igen, szóval ez nem hat meg.

No, de ez még odébb van. Hivatalosan kb. január 9-én kezdődik a vizsgaidőszak, egy hetes. Miután én szóban vizsgáztatok, sanszos, hogy beletelik 3 hétbe legalább, úgyhogy már december közepe felé kezdünk. De egyelőre most még tanítok, addig még van két és fél hónap.

Noha a kis elektromos bicaj beszerzése miatt a jövőben ez engem már feltehetően nem érint majd, még a hét elején lőttem el ezt a kis videót a kampuszon ide-oda kóválygó elektromos szállítóeszközök egyikének fedélzetéről.

Izgit nem kell várni tőle, de ízelítőnek jó talán az itteni világhoz.

Tegnap a könyvtárunk kávézójának nyitott teraszán részt vettünk a külföldi tanároknak rendezett ünnepségen.

Szűk körben zajlott, egy-két iskolai fejestől eltekintve csak a velem együtt hét külföldi angoltanár és a Taiwanról beszerzett, tehát szintúgy kínai vendégtanárok vettek részt, összesen talán 25-en lehettünk.

A rendezvényen volt egy kevés süti - többek közt holdsüti is a hétvégi Őszközép ünnepre való tekintettel - meg néhány gyümölcstál, plusz nagyjából 6-7 produkció a vendégsereg szórakoztatására.
Ez utóbbi egy kisebb csapat, cirka 4-5 fős, hagyományos kínai hangszereken játszó művészember játékát jelentette elsősorban, megspékelve az átlag 50 év körüli taiwani professzorok karaokés szereplésével, s hogy nagy legyen az öröm még, velem.

Írtam volt, hogy gitárost kértem. Ez úgy nézett ki, hogy feladja nekik a leckét és nem fogják tudni elintézni. Pedzegették, hogy karaokézzak csak úgy simán, de ragaszkodtam a gitároshoz. Szerda délelőtt aztán írt Jiahui, hogy van ember, s az este 6:50-kor kezdődő mulatság előtt már, hatkor direkt odajön a kedvemért, hogy gyakorolhassunk.
Felkészülési időnek ez egészen fantasztikusan hangzott, de egyúttal nyugodt szívvel mondhattam azt is, hogy ennyire kapkodva nem akarok szerepelni. Erre bevitték az utolsó szúrást is, ugyanis kiderült, szép kis nyomtatott műsorfüzetecske is van, amin már fel vagyok tüntetve...

A gitáros, valami diáknak tűnő szerzemény nem volt rossz, de neki sem ártott volna a több idő, az összhangunkról már nem is beszélve.Szenvedtünk egy darabig a magasság eltalálásával, de nem ment.. Az én hallásom messze nem tökéletes, így erre nem is akartam alapozni, de a fiúcska sem találta meg, hiába énekeltem, hogy nagyjából mi lenne az ideális.
Többszörös próbálkozás után aztán végül maradtunk egy aránylag vállalható verziónál. Kicsit magasabban voltak a hangok, mint ami kényelmes lett volna, de ez van. 

A produkció lezajlott, túléltem. Hogy egész pontosan kit kellett volna szórakoztassak, azt nem tudom, mert szegény kis nyugati kollégáim értelemszerűen csak néztek ki a fejükből, a taiwaniak meg voltak vagy 10-15-en.
A fő, hogy véget ért. 

A vasárnapi őszközép ünnepre való tekintettel csütörtökön este valami összeröffenésre leszünk hivatalosak a többi itt tanító waiguorennel egyetemben. Miután lesz műsor is, s Jiahui tisztában van vele, hogy beszélek kínaiul, így erősen kapacitáltak, hogy egy énekes produktummal emeljem az est fényét.

Eleve az esthez nincs kedvem. Eddig szerencsére csak az orvosi vizsgálat idején láttam három másik külföldit, meg egyet véletlenül a kampuszon, de sok a hely, így nem kell kerülgetnünk egymást. A felkérést is igyekeztem hárítani azzal, hogy kellene egy gitáros mellém. Remélhetően nem húznak elő egyet a kalapból, de ha mégis, mondhatom még akkor is, hogy nincs elég idő gyakorolni.

A minden bizonnyal nagyszerű, kötelező rendezvényről majd beszámolok. Alig várom.