Ala'erből  végül busszal indultunk el Akszu felé. Valamivel tovább tart, mert bemegy még egy apróbb településre is, de volt időnk elég. Egyúttal az is kiderült, hogy a buszos végállomás a vasútállomástól pár percre van csak gyalogosan.

A xinjiangi fokozott biztonsági helyzet folyományaként arrafelé a buszjegyvásárlás is iratokat igénylő tevékenység, Kína magterületén ez csak a vonatjegyek esetén szükséges, s ez utóbbi indoka is más, így előzték meg pár éve, hogy az ünnepek idején nepperek vásárolják össze, majd árulják magas haszonkulccsal a százmilliók utazása idején szűkösen rendelkezésre álló jegyeket.
Ala'er és Akszu között aznap is zajlott a közúti ellenőrzés, ezúttal nem szállították ki a járművekből az utazókat, csak iratokat csekkoltak a rend őrei. S csak az Ala'er felé tartó irányban, így minket most sem érintett a dolog.

Közúti ellenőrzés Ala'er és Akszu között (fenn), Akszu vasútállomás és vonat (lenn sorban)

A vonatút eseménytelennek ígérkezett, de hajnali 6-kor Turfánba érve megtorpantunk. Ha minden igaz, valami felsővezetékes probléma volt, de erre nem vennék mérget, mert az utastájékoztatás nem volt a legszélesebb körű, s az elcsípett infók elég ellentmondásosak voltak. Akárhogy is, álltunk 5 órát, mire végül nekiindultunk. Addigra az utasok jó fele már leszállt a vonatról, de a mi gépünk Urumcsiból csak fél 4-kor indult, így ráértünk.
Végül elindultunk, s még egy óra zakatolás után végül megérkeztünk Xinjiang fővárosába. A csúszás miatt már bőven nappal volt, így lehetőség nyílt fotózkodni a vonatablakból.

Xinjiangi táj, galériában, még legelésző tevék is akadnak 

Urumcsiban azért kicsit nekünk is sietni kellett, mert Xinjiangban a reptéri ellenőrzést is komolyabban veszik. Eleve a terminálépületekbe is csak átvilágítás után engedik be az embert. Miután feladja az ember a poggyászt, még egy ellenőrzős emberke is csipogtat a vonalkódon, amennyiben azt a gépre felvihetőnek találták.
A biztonsági ellenőrzés is alapos. A lábbeliket is levetetik, s az egész embert végigpittyegtetik, még a talpak alját is (nem tudom, talán furfangos terroristák még a lábukba is varrnak robbanószert). Szerencsére mi bombamentesnek találtattunk, így bejutottunk.

Wuhanban aztán már minden probléma nélkül mentek a dolgok, s kissé megfáradva, de hazaértünk. Keddig most még pihenhetek, mielőtt jön Peking.

A Szecsuánblogon a trollok kiszűrésére előmoderáció után jelennek meg a kommentek. Ha új vagy a blogon, az első (a moderáción nem fent akadó, normális) hozzászólásod után felkerülsz a blogos whitelist-re, s így a jövőben a hozzászólásaid azonnal megjelennek majd. Megértésedet köszönöm!

Hamarosan majd elindulunk Akszuba, hogy az esti fél tízes vonattal elrobogjunk vissza Urumcsiba.
Holnap reggeli nyolc körüli érkezés után még egy kicsi idő lesz a városra is, mert csak délután fél 4-kor indul a gépünk vissza Wuhanba.

Oda nyolc előtt érkezünk meg, ha nem késünk, úgyhogy talán 10-re már otthon leszünk. Addig sanszosan nem jelentkezem már. 

A Szecsuánblog legközelebb holnap este tér vissza, immár újra Hubeiből.

Akkor íme a részletes beszámoló.

Pekingi idő szerint reggel 8-kor (ami itt kb. hajnali 6) elindultunk Akszuba a sulis autóval. A sírós kolleginát nem vittük, helyette a némiképp effektívebb főnöke jött. Ő sem egy csoda, de a hölgyeménynél lényegesen magasabb IQ-ja lehet. Jött még két helyi tanár is, így aztán meg is telt a jármű.
Akszuban lamiant reggeliztünk ötösben, aztán a két tanárt kiraktuk a reptéren (amely amúgy nagyon mutatós darab, kicsi, de új és szép terminálépület), s utána végre nekikezdtünk az én dolgom intézésének.

Ehhez két helyet kellett felkeresni. Elsőként az akszui városi rendőrségre hajtottunk, ahol lecsekkolták a beadott papírokat, valamit pötyögtek, s mivel mindent rendben találtak, egy fél óra alatt végeztünk is.

Második körben az akszui járási rendőrség jött. Ez utóbbi jogosult a tartózkodási engedélyt kiadni, magasabb rangú szerv, s egy szép, új, nagy épületben került elhelyezésre. Ahogy minden hasonló hivatal Xinjiangban, úgy ez utóbbi is masszívan biztosítva van: jól körbe van zárva, fegyveres katonák a bejáratnál, mindenféle, a nemkívánatos gépjárművek behatolását megakadályozandó, biztonsági megoldások a kapunál. Láthatóan tanultak abból, hogy a xinjiangi terrorcselekmények zöme a helyi rendőrörsök ellen irányult korábban.

Odaérkezésünkkor éppen masszív gyakorlatozás zajlott az udvaron úgy legalább 100 rendőr részvételével, emiatt az ügyfélfogadás szünetelt, s csak délután 4-re ígérték a nyitást. Némi telefonálgatás után végül kiderült, hogy egy félórán belül valószínűleg befejezik a tréninget, s utána majd bemehetünk.

Ez így is lett, apró regisztráció után be is jutottunk. Benn aztán elindult a procedúra. Papírokat nézegettek, pötyögtek a gépbe, majd szóba került a férjem ügye is. Vázoltuk, hogy miképp működik normál esetben a hozzátartozói vízum, megnézték a követség által tavaly kiállított verziót, illetve a wuhaniak által bematricázott tartózkodási engedélyt is. Meglepően hamar megvilágosodtak, ezek után már csak azon értetlenkedtek, hogy a kollegina miért nem ezt mondta. A lényeg, hogy nem látják semmi akadályát annak, hogy szeptemberben a férj státuszát is rendezzék majd.

Közben ebédidő lett, így bezárt a hivatal. Mi is elmentünk enni. Báránycombot kaptam, kifejezetten finomnak bizonyult. Mivel csak négykor nyitottak ki újra, még lézengtünk egy plázában is. Ezekbe betérve is biztonsági ellenőrzés és csomagátvilágítás zajlik, biztosra mennek.

Négyre végül visszamentünk, s olyan öt óra felé már ki is nyomtatták a matricát. Innen aztán jött egy kis bonyodalom. A wuhaniak matricáján elől szerepelt a vezeték-, hátul a keresztnév. Az övékén fordítva. Nagy tanakodás kezdődött, hogy ez most így jó lesz-e. Én ugyan mondtam, hogy az eddigi tapasztalatok alapján teljesen esetleges, hogy melyikkel szokták kezdeni, kaptam már ilyet is, olyat is, s nem volt belőle még probléma. 
A szokásosnak mondható folyamat zajlott. Nézegették az útlevelet és a frissen nyomott matricát hosszan, hívtak még embereket, akik ezt szintén megtették. Olykor csoportosan nézegették, olykor egyénileg. Akárhogy is, meglepő módon ettől nem lettek okosabbak, így aztán telefonálgattak is. Hat óra felé végül arra jutottak, hogy ez így jó lesz (ezalatt gyárthattak volna egy másikat is, ha mégsem), így beragasztották és mehettünk a dolgunkra. Végre.

Visszafelé még belefutottunk Akszu és Ala'er között egy közúti ellenőrzésbe is. Helyenként direkt erre a célra kiépített kis épületek is vannak a főutak mentén, ahol lezajlik a járművekből kiszállított népek csekkolása. Az úton magán nincsenek ehhez való felépítmények, így rendőrök terelik le a gépjárműveket az útról. A sofőrünk szólt, hogy az egyetemhez tartozunk, egy helyi, egy külföldi tanár, így minket simán továbbengedtek.

Fél nyolc után valamivel hazaértünk, s elég hamar el is aludtam.  Hosszú nap volt.

Ez most csak egy egészen picurka poszt lesz, a kifejtős majd később. Talán még ma, talán holnap. Egyelőre pihentetem az agyam.
Pekingi idő szerint reggel 8-kor indultunk el Akszuba, s este fél 8-ra értünk vissza.
A lényeg: az én tartózkodási engedélyem bematricázásra került.
Most kicsit relaxálok.

Kalandosan teltek az elmúlt napok.
Szép és jó hely Ala'er, tényleg frankón elvagyunk, de elsősorban nem kirándulni jöttünk, ittlétünk oka, hogy mindent lepapírozzunk, s végül úgy léphessünk le nyáron Kínából, hogy szeptemberre már ne maradjon ügyintéznivaló, amikor visszaérünk.

Említettem már, hogy mennyire inkompetensek tudnak lenni a külföldiekkel foglalkozó iskolai kollégák. Hát, idén sikerült belefutni az eddigi legbénábba. 
A munkamenet úgy nézett volna ki, hogy elsőként elküldi a papírokat Urumcsiba, ahol kiállítják számomra az új szakértői igazolványt (FEC), majd annak birtokába nekiindulunk Akszuba, az ottani public security bureau-ba bematricáztatni a tartózkodási engedélyeket.
Nem is olyan bonyolult szerintem.

Már elég régen volt, hogy megállapodtunk az itteni munkavállalásomról. Nem nézem vissza, de cirka két hónapja volt a hölgynek pontosan utánanézni, mihez mi kell. Ehhez képest, természetesen, majd minden nap variáltak valamit.
Érkezésünk idején kellett volna újra aláírni a szerződést, nyolc példányban. Aznap nem került rá sor, mert az ő részükről aláíróképes kolléga épp egy kazahsztáni delegációval foglalkozott. Mivel másnapra sem tért vissza, így találtak valaki mást, aki megtette helyette. Két nap késéssel elküldte a papírokat Urumcsiba. Ott kiderült, hogy a szerződések nem jók, mert augusztus végétől szólnak, nekem viszont már most kéne a FEC, amit érvényes szerződés nélkül nem tudnak kiállítani. Sebaj, írtunk egy új szerződést, június 25-től. Ez annyiban még jobb is, hogy a fizetett nyári hónapok előrekerülnek, s így ha lelépnék októberben, akkor már három havi fizu lenne a kezemben.

Aztán kiderült, hogy a mellékelt, általa készítetett, digitálisból kinyert fotók sem az igaziak, így csináltunk újakat. Ezeket a csomag után küldte. Ezután nem sokkal jutott nekem eszembe, hogy a férjemről nem készítettek képeket, anélkül viszont bajos lenne bematricázni őt is a dokumentumba, mint függő családtagot.

Semmi gond. Gyors fotózkodás, majd valahogy a csomag után küldte a képeket meg a megvariált dokumentumokat.

Ennek ellenére, s ezzel együtt is, a FEC időre elkészült, s elvileg minden szép és jó, a héten megyünk Akszuba. Csakhogy, odatelefonált a hivatalba, hogy biztosra menjen, mindennel felkészült, s ekkor derült ki, hogy most már Xinjiangban is kell a házasság követségi hitelesítése. Az én tartózkodási engedélyem oké, de anélkül a férjemét nem tudják kiállítani.

Miközben ezt ecsetelte, kibontotta az Urumcsiból jött borítékot is, s kiderült, a férjemet nem rakták bele a FEC-be, nem a módosított dokumentumok alapján lett kiállítva. Na, így már végképp semmi remény, hogy a házastárs kapjon tartózkodási engedélyt.

Oké. Szomorú. Idegesítő. De jó, legyen, nyáron hitelesítettjük a papírt, s akkor majd szeptemberben elintézik az övét. Innen végképp szürreálisba csapott át a helyzet, akármilyen hivatalt hívogatott, sehol nem tudtak neki épkézláb válaszokat mondani azzal kapcsolatban, hogy ez miképpen lesz kivitelezve.
Az általam netről kitúrt információk alapján nem kéne, hogy bármi probléma legyen, s aránylag könnyen menedzselhető, de a hivatal szerint nem így működik.

A kollegina ráadásul már tegnap óta sír. Zokogva kér elnézést, hogy ilyen szerencsétlen volt, amivel nagyon nem tudok mit kezdeni. Egyértelműen nem alkalmas a feladata elvégzésére. Ettől függetlenül nem vagyok vadállat, próbálom vigasztalni, de nem teljesen őszinte az együttérzésem.

Most ott tartunk, hogy holnap én megyek Akszuba, az én tartózkodásim elvileg (nyugtával dícsérjük a napot, ki tudja, mit szúrtak még el) meglesz. A férjemmel kapcsolatos dolgokat még egyszer megvitatjuk a hivatallal, a már kinyert információkkal felszerelkezve.

Ha esetleg hajthatatlanok maradnak, akkor neki marad az üzleti vízum. Némi díjazásért cserébe tudunk ilyet szerezni, egy évre szól, korlátlan belépéssel, alkalmanként 60 napos tartózkodást tesz lehetővé. Most már vízummentes Kirgizisztán és Kazahsztán is, egyik sincs messze, s kéthavonta át lehet mászni ki-belépegetni. Ennek ugyancsak előnye, hogy ha az én alkalmazásom itt idő előtt véget érne (amire azért van némi esély a másik, céges munka miatt), akkor legalább már csak az én státuszomat kell rendezni, az övé a munkámtól függetlenül biztosítva lesz.

Egy dolog egészen egyértelmű: a folyamatos hülyeségeik miatt rossz érzésem biztosan nem lesz, ha nem én leszek itt az év dolgozója.

Xinjiang, dacára annak, hogy területének túlnyomó része terméketlen, mezőgazdaságilag nem elhanyagolható vidék. Északi, csapadékosabb dzsungáriai felén, s a peremvidékek hegyvidékein dús legelők sarjadnak, ami jó alapokat teremt az őslakos népek hagyományos állattartó gazdálkodásához. A legkülönbözőbb patások: marhák, lovak, szamarak, kecskék és különösen birkák nagy számban fordulnak elő.

Van azonban a xinjiangi mezőgazdaságnak egy szintén ősi, ettől elütő része is. A történelmi idők óta fontos tranzitútvonalnak számító területen oázisok sora húzódik, amelyekben évezredes múltra tekint vissza az öntözésen alapuló növénytermesztés. A többnyire városállamként működő oázisok a hódítók kedvelt célpontjai voltak. Első nagyobb exodusukhoz a mongolok tündöklése vezetett, sokukra azóta is csak romok emlékeztetnek.
Az iszlám térhódítása Xinjiangban is megjelent, s a helyi népek kevés kivétellel áttértek Allah hitére.

Nem mindenütt voltak azonban természetes vízforrások. A népek leleményessége és munkabírása azonban már ekkoriban is megmutatkozott, létrehozták ugyanis az egészen egyedülálló alagútrendszert, az ún. karézeket. Jelentőségét nem alulbecsülve a nagyjából kétezer éves múltra visszatekintő karéz-rendszert ma Kínában a három nagy ősi építészeti vívmány egyikeként tartják számon.
A mára zömmel csak Hami és Turfán (Tulufan, régebben olykor Tu'erpan) környékére szorítkozó rendszer fénykorában csaknem tízezer kilométernyi alagutat jelentett, amelyet emberi erővel vájtak a talajban annak érdekében, hogy a hegyek gleccsereinek olvadó vízét elvezethessék a megművelendő földekig. Az igencsak munkaigényes folyamat eredményeképp a párolgási veszteség minimálisra csökkent, s állandó friss víz látta el az amúgy csontszáraz vidékeket. Az öntözést és az egyes földek közötti vízmegosztást is éjszaka végezték, tovább csökkentve a kincsnek számító édesvíz pazarlását.

Bár mára a karéz-rendszer sokat vesztett jelentőségéből, s jobbára a már említett két prefektúra területére szorult vissza, valaha karézek szőtték tele Akszut és Xinjiang déli részét is. Ezekből mostanra nem sok maradt. A klímaváltozás és a növekvő vízigények is a karézek által nyújtott víz hozamának csökkenését eredményezték, megőrzésük jelenleg kiemelt projekt.
Már nem működő darabjaik egy része idegenforgalmi látványosságként felkereshető.

A leleményességnek, s az állandó nyári napsütésnek hála Xinjiang hosszú ideje híres gyümölcseiről. A korlai (Ku'erle) és akszui körte, a Hamiban termelt dinnye (ennek neve is erre utal: hamigua, vagyis hami dinnye) és a turfáni szőlő és mazsola Kína-szerte kurrens áruk. Ezeket nagy mennyiségben termelik és jut belőlük mindenfelé Kína belsejében is.

Korlai körte (fenn), hamigua (lenn)

Turfáni szőlők, a vidék méltán híres termékei

Kevésbé híres, de szembeötlő a helyben termelt többi zöldség és gyümölcs is. A bevásárlóközpontokban itt is kapni messziről jött terményeket, ahogy a mindenütt kapható mangó és banán sem xinjiangi, de a szállítás ront a versenyképességen, s majd mindenből bőven van helyi konkurencia. Üdítő érzés paradicsomízű, kicsit esetlenebb, nem tökéletes megjelenésű paradicsomot enni, amit éretten szednek le, nem pedig etilénnel érlelik esetenként hosszú utaztatás után. A helyi görögdinnye is bármikor felveszi a versenyt a magyarral, kiváló, édes és olcsó. Utoljára gyerekkoromban ettem ennyire finom kajszit is, amit szintén fillérekért vesztegetnek a helyi piacokon. Cseresznye is van dögivel.

Az egyik kampuszon lévő piac (fenn), még kietlenebb útszakaszokon is árulnak Ala'erben (lenn)

A szezonális zöldség- és gyümölcskínálat olcsó, s még tényleg van ízük, nem egyenfajtájú termékek. Piacok mindenfelé akadnak, itt a kampuszon is van több is, de az utak mentén is találni kofákat. A városokon kívül az öntözött földek mellett nagy számban látni fóliasátrakat is.

Friss, finom, háztáji terményeket enni Xinjiang egészen kiváló hely.

A Szecsuánblogon a trollok kiszűrésére előmoderáció után jelennek meg a kommentek. Ha új vagy a blogon, az első (a moderáción nem fent akadó, normális) hozzászólásod után felkerülsz a blogos whitelist-re, s így a jövőben a hozzászólásaid azonnal megjelennek majd. Megértésedet köszönöm!

A nyarak Xinjiangban is forróak, itt Ala'erben most épp minden nap 34-37 fok van. Ez így elsőre elég aggasztónak tűnhet, de korántsem az.

Mivel sivatagban vagyunk, éjszakára mindig lehűl a levegő, hajnalra már csak 20-22 fokok vannak. A másik hatalmas segítség az egészen minimális, legfeljebb tizenakárhány százalékos páratartalom, aminek köszönhetően a hőérzet gyakorlatilag semmivel sem súlyosabb, mint a tényleges érték.
A napon meleg van, de a szervezet hőháztartása nagyon könnyen szabályoz, az izzadás nem is nagyon érezhető, mert ahogy jön, úgy gyakorlatilag azonnal el is párolog. Árnyékba húzódva meg már teljesen élvezhető az idő.

A lakásokat is zömmel okosan építették, 1-2 épület kivételével mind kelet-nyugati irányban húzódnak, s így a nap közvetlenül nem nagyon süt be, amit elősegít a nagy mennyiségű növényzet is.


Amíg Wuhanban tutira megpusztulnánk légkondi nélkül, dacára annak, hogy nincs ennyire meleg, ellenben 90%-os a páratartalom, itt a lakásban lévő ventilátort sem kell járatni, mert nincs rá szükség.

A tél viszont elég kemény lesz, decemberben és januárban folyamatos éjjel-nappali faggyal, viszont fűtenek, s a nyílászárók is messze a legjobbak, amiket Kínában láttam, így elég sanszosnak érzem, hogy nem leszünk jégkockák. Ha mégsem lenne elégséges a központi fűtés, esetleg be lehet állítani valami elektromos ketyerét, különösen, hogy az áramfogyasztás nincs limitálva, s a munkahely fizeti.

Tegnap volt még egy köröm a kórházban. Valamiért kihagyták az ultrahangos vizsgálatokat elsőre. Ez rendszerint nem része a protokollnak, s ezúttal is kitöltötték a nyomtatványokat enélkül is, de valamiért a suli előírásai között szerepel.
Állítólag tavaly idő előtt lelépett egy 60-as pacák, miután rákot diagnosztizáltak nála, azóta óvatosabbak.

No, így már azt is tudom, hogy a májam, vesém, hasonló szerveim is rendben vannak, terhességet nem vizslattak, pedig eleinte azt hittem, erre megy ki a játék, de a hasam alsó részének a közelébe sem tolták a műszert.

Jó hír, hogy időközben Urumcsiban elkészült az új FEC, ezt legkésőbb hétfőig, de valószínűleg már a hétvégén eljuttatják a sulinak. Hétfőn vagy kedden aztán útra kelünk Akszuba, hogy az ottani illetékes hivatalnál megkapjuk a tartózkodási engedélyt is.

Ez alapból aggasztóan rövid idő lenne, miután másfelé legalább egy hetet ülnek rajta, de a Bingtuannal előjogok is járnak, számukra egy nap alatt végeznek ezzel.

Ma már ünnep van, zajlik a sárkányhajós, ragacsos rizstáskás fesztivál, emiatt ez utóbbival tele van minden elárusítóhely. Passzolom.

Jövő héten aztán péntek este elindulunk visszafelé, de addig is még vár ránk egy hét Ala'erben.

Kína Xinjiang tartományának déli részét a hegyvidéki perifériáktól eltekintve az általuk közbezárt óriási Tarim-medence alkotja. Ez a sivatagos, nagyjából egymillió négyzetkilométeres vidék egész Eurázsia legszárazabb régiója, helyenként évi 15 mm-nél is kevesebb, s időnként akár évekig elmaradó csapadékkal. A medence túlnyomó részét a Taklamakán-sivatag borítja.

A műholdkép zöld foltjai a Tarimnak és mellékfolyóinak köszönhetően élhető területek a medencében. Jól látható a kontraszt a déli részen látható Taklamakánnal szemben.

Hogy mégsem teljesen sivár, azt az itt-ott elszórt aprócska oázisok mellett a medencét nyugatról határoló Tiensan- és Pamír-, illetve délről körbeölelő Kunlun-hegységeknek köszönheti, ahol több a csapadék, amiből némi édesvíz erre is eljut.
A hegyekből lezúduló víz több folyócskát éltet, ezek nevei a Muzat kivételével (amely az eredetét jelképező Muzart-gleccserre utal) összhangban vannak a belőlük táplálkozó városokkal: Akszu, Jarkant, Kasgár és Hotan. Ezek vize táplálja a Tarim-folyót, ami az élet forrása a medencében.

Az Akszu és a Jarkant Ala'er közigazgatási területén, a várostól kicsit nyugatra torkollnak egymásba, s alkotják meg a bolygó egyik legnagyobb lefolyástalan folyóját. A Tarim innen még hosszú utat tesz meg keletre, hogy végül a Taitema-tóban fejezze be az útját (vagy még hamarabb, a sivatag homokjában). Valaha egészen a mára kiszáradt és szintén lefolyástalan sóstóba, a Lop-nórba ömlött, de az öntözés és a víztározók létrehozása miatt ezt már nem éri el.

A szélsőséges éghajlat miatt a Tarim eredetével kapcsolatban sok a vita. (A továbbolvasáshoz javaslom a fenti térkép nézegetését is, úgy talán kevésbé lesz kusza.)
A feljebb felsorolt mellékfolyók közül egész évben stabilan csak az Akszu vize táplálja a folyót. A Jarkant, amely a leghosszabb mellékág, s megfelelő időjárás esetén lényegesen több vizet is szállít az Akszunál, s így az egyik álláspont szerint a Tarim forrása, ugyanakkor szélsőséges szárazság esetén nem éri el a Tarim medrét. A Jarkant folyót preferáló nézet szerint a Tarim már egy kicsivel nyugatabbra, a Jarkant és a Kasgár folyók összefolyásánál elkezdődik.
A probléma persze jobbára elméleti, de a térképészet tudománya számára nem kis kihívás, ahogy a Tarim teljes hosszának kiszámolása sem.
A Kasgár és a Muzat vize is elveszik a sivatagban az év bizonyos szakában, a Hotan pedig inkább csak elméletben mellékfolyó, a gyakorlatban nagyon ritka, hogy át tud vergődni a Taklamakán homokján.
De visszatérve a Tarimhoz: a hosszabb, s így alapértelmezésben vezető mellékág, a Jarkant időnként kiszárad, s ilyenkor a Tarim medrében kizárólag az Akszu vize csörgedezik, s ezért a másik nézet szerint a Tarim forrása az Akszu.

A folyórendszer nem apró, kicsivel több mint kétezer kilométer hosszan szeli át a tájat, de a meder nagy szakaszokon teljesen esetleges és sűrűn változik. Vízhozama sem emeli a legnagyobbak közé, csupán másodpercenkénti 160 köbméteres átlaggal bír (viszonyításképp, a Duna átlagos vízhozama Budapestnél majdnem 2500 m³/s), de ez nagy különbségeket takar. A hegyek esőzései és a hóolvadás némi csúszással megjelenik a folyóban is, így nyáron és ősszel általában magas, míg télen és tavasszal rendkívül alacsony a vízszint. Az évenkénti eltérés is tetemes.

Idén például, noha már június van, egyelőre még adós az ár, de most már bármikor megérkezhet. A folyó szintje a legalacsonyabb éves értéken van, utoljára normális utánpótlást tavaly szeptember körül kapott, s azóta csak párolog. Maga a meder szélessége is jól jelzi, milyen lehet, amikor a Tarim nagy, benne a Jarkant, Akszu és Kasgár megáradt vizével, erről majd az új félévben mutatok képeket.

Most viszont épphogy csak csordogál a víz, tovább keletre még kevesebb lehet, s egész biztosan a homokban vész el valahol.

Képek a galériában.

A Szecsuánblogon a trollok kiszűrésére előmoderáció után jelennek meg a kommentek. Ha új vagy a blogon, az első (a moderáción nem fent akadó, normális) hozzászólásod után felkerülsz a blogos whitelist-re, s így a jövőben a hozzászólásaid azonnal megjelennek majd. Megértésedet köszönöm!

Időközben kiderült, hogy a Wuhanban elvégzett orvosi vizsgálatosdi csak az új FEC-hez kellett, a tartózkodási engedélyhez még kell egy másik, amit mindenképp itt helyben kell elvégezni.

Így aztán ezért ma reggel az ala'eri kórházban voltunk egy viziten, ahol megcsinálták ugyanazt, mint Wuhanban. Ezúttal legalább már nem az én kontómra.

A hozzá nem értés azért már kiütközni látszik, nem véletlen, hogy a wuhani kollegina annak idején annyira meg lett dícsérve a blogon. Hát, remélhetően azért sikerül levezényelni mindent időben.