Khm...
Amikor felmerült az ideköltözés gondolata, a legnagyobb ellenérzést a várható klíma váltotta ki belőlem. Lelki szemeim előtt felsejlettek a londoni látogatásaim emlékei, az az undorító, taknyos idő a széllel és az esővel, s ha belegondoltam abba, hogy életvitelszerűen ennek leszek kitéve, hát az a legenyhébb kifejezés, hogy nem voltam boldog.

A fordulat aztán a szigeten ért. Tagadhatatlanul esik. Tagadhatatlan, hogy elég gyenge hőmérsékleti adatok vannak, így nyáron kb. átlag 18 fok. Viszont meglepő módon nincs az a nyomorult szél, s ha süt a nap, a fénye alatt sütkérezve még meleg is tud lenni. Ja, és még fűtenek is napi néhány órát, szóval a lakásban nincs rossz idő, ami kulcsfontosságú.

Néhány hete Galwayben, az ország negyedik legnagyobb, mintegy nyolcvanezer fős településén járva aztán rájöttem, hogy az emlékeim mégsem voltak olyan pontatlanok, mert ebben a tengerparti kikötővárosban ugyanolyan ocsmány idő (borzalmas szél) volt, mint amiket kifogtam annak idején az angoloknál. Szóval kiderült, hogy a relatív komfortomat csak annak köszönhetem, hogy a sziget belsejében vagyunk, s erre tényleg egészen kellemes.

Bár azt hittem, a meleghez szokott szervezetemet megviseli majd, furcsa mód bírom az itteni időjárást. Már feltéve, ha nem a tengerparton élvezhetem, az elég borzalmas. Tekintve, hogy télen meg elviekben enyhébb lesz, mint otthon, valószínűleg azzal sem lesz bajom. Nem hittem volna, de szeretek itt. Hallva a kontinentális hőségriadókról meg még szerencsésnek is éreztem magam.

Amúgy még nincs vége. Mintegy utolsó fellángolásként a héten még ígérnek egy-két meleg, huszonegypár fokos napot is. Ittlétem alatt volt már 25 is egyszer, s állítólag mértek már 30 feletti értéket is. Ezzel együtt is megmosolyogtató kissé ez a cikk, nem?

(Ez most rövidebb lesz, mint terveztem, ugyanis egyszer már megírtam, de valamiért cseszett elmenteni és nincs kedvem újra ugyanolyan részletesen. Bocs.)

Szóval, immár két hónapja vagyok itt, s egy kicsi, alig néhány ezer fős kisvárosban élünk, amit otthon a méretei alapján inkább neveznénk falunak. Mivel jóval több városias jelleggel bír, mint amire számítanánk (bevásárlóközpont, bank, gyorsétterem, pubok, emeletes főutcai házak kb. 50 utcafronti üzlettel, stb.), így annyira nem vitatom el a címét. Ezzel együtt nincs nagy élet itt, főleg nem nyugdíjas írekből van komoly hiány. Helyettük kelet-európaiak vannak nagy számban, főleg, hogy 2-3 üzem is akad a településen.
Hogy mi itt kötöttünk ki, annak az az oka, hogy itt találtunk munkát férjemnek, s hogy maga a hely nincs messze a leendő tanulmányaim színhelyétől.  Munkát lehet persze helyben is keresni, de azért ez jár némi nehézségekkel. Az első mindjárt az, hogy az itteni élethez kell egy azonosító, az ún. PPS-szám. Ez úgy kb. majdnem mindenhez kell, ha az ember itt él. A munkavállalásnak nem feltétele elvileg, s a munkaadónak kötelessége ennek hiányában is felvennie és a szám beszerzésében segítenie, nem hivatalosan viszont nem szívesen vesznek fel embereket enélkül. A gyakorlatban tehát munka nem nagyon akad PPS nélkül, PPS-t viszont nyomós ok hiányában nem állít ki az erre jogosult hivatal. Ugyancsak probléma a lakhatás. Munka nélkül nem nagyon adnak ki lakást, lakcím nélkül viszont nincs se PPS, se bankszámla.

Szóval egyszerűbbnek tűnt, ha először keresünk egy fix helyet, ahol férjem alkalmazzák, s ahol sikeresen beszerez minden, az életkezdéshez szükséges nyavaját. Szerencsére lakhatást is intéztek neki.
Miután ő sikeresen abszolválta a fentieket, jöttem én, s hála a kelet-európai munkaerőnek, meg hogy az írek számára határozottan nem populáris ez a desztináció, nekem is lett munkám, s így minden szükséges papírmunkát meg tudtunk velem kapcsolatban is oldani. Nekem is van PPS-számom, közös bankszámlánk, s egyikünk sem fizet már emergency tax-et.*

Miután végeztünk a kezdeti intézkedésekkel, ideje volt, hogy az irányt Castlebar felé vegyük. Ez egy kb. tízezres település, megyeszékhely, s az ottani felsőoktatás hallgatója leszek majd, ha minden igaz. Mivel az elkövetkezendő öt évet ott fogjuk eltölteni, így jobbnak láttam, ha nem fizetünk albérletet, különösen, hogy egy itteni ingatlan beruházásnak sem olyan rossz. Mint az előző bejegyzésből ez kiderült, sikerült is találni egy kedvemre való házikót, s ma egy kisebb vagyon kifizetése révén immár meg is valósult a vásárlás.


Egyelőre ennyi, élünk, s úgy néz ki, haladunk is a terveknek megfelelően.

______________________________________________________________________________

* Kezdetben automatikusan a legmagasabb adókulcs alapján vonnak, amíg a munkavállaló nem igazolja, hogy valójában közel sem éri el a jövedelme az ehhez szükséges szintet. Hogy ezt megtehesse, először is szükség van a PPS-számra, majd az adóhatóságnál való online bejelentésre, amihez az első jelszót postán kézbesítik. Miután benyújtja az ember az adatokat, a különbözetet visszakapja, s immár egy barátságos adósávba kerül.

Kedves olvasók!

A Szecsuánblog még mindig él, bár kétségtelenül erősen tetszhalott üzemmódban töltötte az elmúlt hónapokat. Ennek azonban most egy időre ismét vége, bár a teljes feltámadás egy kicsit még várat magára, úgy picivel több, mint öt évet. Valami azért lesz addig is, csak nem a megszokott formában.

De kezdjük az elején...

Jelen sorok írója, az olvasók számára valószínűleg nem meglepő módon, imád Kínában élni. A jelenlegi szabályozás azonban nem igazán segíti elő vágyaim megvalósítását. Most épp megoldható, hogy nem natív állampolgárként is oktathassam a Mennyei Birodalom (elsősorban) ifjonc állampolgárait, s ehhez még törvényes keretek is rendelkezésre állnak, azonban a helyzet a jövőre nézve merőben kiszámíthatatlan, ráadásul elég jól be is határolják a megcélozható intézmények körét. Így jócskán a harmadik x felett járva nekem ennél már egy fokkal jobban tervezhető életpálya kell, nem akarok minden második évben, az aktuális szigorítások függvényében újraszabni mindent.
Na jó, ez mind szép és jó és persze külső szemlélő számára irreleváns nyekergés, de mégis mit lehet tenni?


Hánytam, vetettem, osztottam, szoroztam, s végül már hazajövetelünk előtt megszületett a megváltó terv vázlata, de akkor még csak, mint egyik lehetséges opció. Ez végül, némi további kutatómunka után a befutó lett, s jelenleg már a kivitelezési fázisban tart. Na de miről is hablatyolok éppen?


Kezdjük ott, hogy minden probléma forrása alapvetően a jelenlegi magyar állampolgárságom. Ezzel nem számítok natív, anyanyelvi angolt beszélő egyednek, hanem mint nem-natív tudok elcsípni esetleg ezt-azt. Natívként sokkal jobbak a lehetőségek, s lényegesen magasabb a fizetés is, s ez az a kategória, akiket nem is érintenek az aktuális törvényi, rendeleti szívózások.
A felsoroltak miatt elkezdtem utánanézni, milyen úton-módon kerülhetném meg ezt a rám nézve előnytelen szabályozást, s végül a procedúra relatív egyszerűségére, időtartamának viszonylagos rövidségére való tekintettel Írország tűnt a legjobb alternatívának. Öt itt töltött év után, némi, normál körülmények között default feltételnek eleget téve lehetőség nyílik teljes értékű helyi lakossá válni, s így az általam hőn áhított natív útlevelet megszerezni. Igen, ez az öt év (+ kb. fél év várakozás) elég hosszú, alapból nekem sem annyira fűlt hozzá a fogam, de még mindig ez tűnik a legértelmesebb megoldásnak, ráadásul a várható emelt juttatások miatt anyagilag is megéri kivárni, s csak utána Kínába menni. A tervek szerint ezalatt én elvégzek még egy helyi felsőoktatási képzést is, hogy egyrészt taníthassak szakmai tárgyakat is odakinn, másrészt mert még ez lehet az utolsó potenciális dolog, amibe bele tudnak kötni (hogy nem natív országban szereztem meg a diplomám). Férjem lesz ezalatt a családfenntartó.

A dolog, mint említettem, már zajlik. Életem párja már lassan két hónapja itt van, én múlt héten érkeztem. Egy nyugat-ír kisvárosban élünk, meglehetősen kellemes környezetben, kristálytiszta levegő mellett. Mivel én a sulimat csak jövő ősszel kezdem el, így addig én sem csak itthon fogok kallódni, a jövő héttől ugyanis, némiképp röhejes módon, a helyi iskolában fogok migránsokat oktatni. Bár ehhez elvileg kellene az ír Teaching Council licence, már olyan régóta nem találtak helyi tanárt, hogy beérik velem, mint erre papírok alapján teljesen alkalmatlan személlyel is. Őszintén szólva erre nem igazán számítottam, de egyértelműen nincs ellenemre a dolog.


Mivel a Szecsuánblog most még messzebbre sodródott az ázsiai óriásországtól, így jelenleg nem nagyon tudok mindennapi kínai dolgokkal szolgálni, az ír életet pedig számos blog lefedi, ráadásul azért ez nem is annyira üt el a hazaitól, mint egy másik kontinens világa. Ettől függetlenül idővel igyekszem számot adni a történésekről, s Kína-tematikájú posztok is lesznek, most pl. írni fogok egyet a Huawei-ügyről.

Köszönöm, ha velem tartotok továbbra is!

Nem hittem volna, de kezdek örülni neki, hogy nemsokára Nha Trangban leszek. 9 fok ma reggel és napközben sem ígérnek többet 12-nél.

Tudom, ez otthon nem rendkívüli, s így a hazatérés aktuálissá válásával nézegettem én is, mi vár rám, s láttam a nagyjából fagypont környékén ingadozó magyar viszonyokat. De ott van fűtés!

Shenzhenben is hasonló telek voltak, de ott nagyon pici lakásban laktunk, ráadásul ketten, így felmelegítettük pillanatok alatt a helyet, másrészt ott a kis ablak a külvilág hidegét elsőként egy apró, még egy elhúzhatós üvegajtóval elválasztott területre engedte be. Itt csak az elhúzhatós üvegajtó van, mögötte meg  már az erkély a 10 fokos levegővel. A légkondival ugyan tudok fűteni, de elég hervadtan muzsikál.

Az itteni tél előnye azért - mondjuk Közép-Kínával szemben, ahol általában a tél 10 fok körüli értékekkel jár, s ugyanúgy nem fűtenek - hogy a mostani zimankó nem általános, s általában csak néhány napokra köszönt be, aztán utána újra 20 fok fölé kerül a hőmérséklet. Ha bejönnek az előrejelzések, akkor másfél hét múlva már újra 26 fok lesz, de már távozásom idejére visszatér a 20.

Ez most nem vigasztal. Utálok fázni. 

A napfényes Nha Trangban jelenleg is rendületlenül süt a nap, s nagyjából állandó 30 fok van. Augusztus 20-i lelépésem óta azért ott sem állt meg teljesen az élet, de erre bőven elég egy bejegyzés is, kiemelve néhány érdekesebb esetet.


Tájfun

Volt egy tájfun, novemberben, ami szintén megkapott mindenféle szuper jelzőt, s az előrejelzések szerint Nha Trang felé vette az irányt. A tavalyi esetből okulva férjem szerint a népek mindenfelé homokzsákokat pakoltak a hullámpala tetőkre és nagyjából mindenki be volt tojva. Aztán két napon belül megnyugtattam, hogy már úgy néz ki, elkerüli őket a ciklon, s csak Saigont kapja telibe. Végül kiderült, hogy még partot érés előtt kifulladt, s hacsak Darwin-díjra pályázó halászhajókat nem süllyesztett el, akkor a vieteknek haja szála sem görbült miatta.

Közúti viszonyok

A Nha Trang egyik valódi gyöngyszemeként számon tartható Kiwi Bar nyugdíjas küllemű és felthetően korú új-zélandi tulajdonosa (s egyben szakácsa, pincére, mindene) ütközött motorozás közben. A vietnami ovisokra méretezett burgerek és az igencsak étvágygerjesztő szószok inventora sajnos lélegeztetőgépre került majd néhány napon belül patológus elé, mialatt a távoli rokonság az interneten gyűjtött szívhezszólóan a kórházi számlára. Akad még néhány hasonlóan jól menő, bár a Michelin által még méltatlanul hanyagolt etnikai alapú vendéglátóipari egység a városban, reméljük, azok hasonlóképp népes személyzete legalább rendelkezik betegbiztosítással.

Steve kapitány

Nha Trang legnívósabb, kizárólag pénzes turistáknak fenntartott része Vinpearl, amely egy parthoz nagyon közeli szigetet takar. Én eddig elkerültem, de férjem októberben arra járt, mivel kapott egy kb. 2-3 órát igénylő munkát, Vietnámban elérhető körülmények között szuper, 3 millió dongos, vagyis kb. 36 ezer forintos javadalmazásért (eredetileg két milla lett volna, de az utolsó pillanatban még bevonódtam és sikeresen feltornásztam).
Egy whisky promócióban kellett részt vennie, kapott egy remek egyenruhát, amivel elvileg vonatkapitánnyá vált, s egy műanyag mozdony mellett állva kellett volna elmondania, hogy Skóciába érkeznek a vendégek hamarosan. Ez valami szervezési probléma miatt végül elmaradt, nem úgy a munka csúcspontja, a zenére történő skótdudálás-imitáció - immár skótszoknyában.
Én egészen biztosan betegre röhögtem volna magam, ha látom, így talán jobb, hogy nem voltam ott. A duda ráadásul szintén szedett-vedett anyagokból volt összetákolva, párnából meg vízipipa-vezetékből, hasonlókból. Életreszóló élmény lehetett.

Már csak két hetem van hátra, s útnak indulok a már részletezett módon előbb Hongkong, majd onnan a varázslatos Vietnám felé, hogy aztán ott szerencsére csak egy hetet kelljen kihúznom, mielőtt Svájcon át Magyarországra keveredem immár férjestül.

A két hét rövid idő, az utóbbi három hét is pillanatok alatt elment (azóta tart nagyjából a visszaszámlálás). Némiképp sajnálom, hogy megyek, de azért lényegesen erősebb a pozitívumok keltette érzés. Már nagyon hiányzik férjem, s hazamenni sem lesz rossz így két év után.


Az itteni ovit itthagyni lényegesen kevésbé lesz megterhelő élmény. Bár nagy panaszom nem lehet rájuk, azért olykor már kezdtek egy kicsit idegesíteni egyes javaslatok, de még pont a tolerálható mértékben. A babák már jobban fognak hiányozni, már amelyikük. Akadnak köztük is irritáló példányok, egy kiscsoportos, nagyon undok fejű, visítozós hangú leány az abszolút negatív véglet. Undok fejéről nem tehet, s azt sem zárom ki, hogy a hangja sem magától ilyen, de a természete is nagyon utálatos, állandóan bántja a többieket, mindent elvesz tőlük, s mindamellett még elég ostoba is.*

Vannak ellenben kedvencek is, például a középsősök között Jack, akinek valami bámulatos agya van, mindent pillanatok alatt felszív, mindamellett még cuki is. A szerelem kölcsönös, a reggeli torna során, amikor körben állunk mindannyian, kézenfogva, mindig résen van, s azonnal rohan az egyik kezemet kisajátítani. A pénteken lezajló sportnap eredményhirdetése után pedig csalódottan potyogtak a könnyei, amiért a csapata második lett - semmi hangos sírás vagy hiszti, de végtelen szomorúság.
Már biztosan tudjátok, hogy nem igazán vagyok gyerekbarát, de őt azért kedvem lenne becsomagolni a bőröndbe. Jó, valszeg az első rossz napja után vissza is küldeném légipostán, de na, azért őt sajnálom itthagyni.

További szerveznivaló hiányában most már leginkább csak ki kell várnom a maradék időt. Ami dolgom lesz még, az a lakás takarítása illetve a cuccaim bepakolása, de ez rá fog érni az utolsó előtti napon, s egyik sem ígérkezik megerőltetőnek.


Két hét, egy időre ennyi Kína marad nekem.

_________________________________________
* a többiek néha azért bosszút állnak rajta. Pár hete ketten egy kicsit megrugdosták, másik pedagógus épp nem észlelte az esetet, én meg nem vettem róla tudomást. 

Már említettem volt, hogy a jelenlegi vízumom nem jogosít fel túl hosszú idejű tartózkodásra, s mostanság igényelnénk újat, amivel rendeződne a helyzet. A most már szokásosnak nevezhető forgatókönyv szerint azonban megint variáltak egyet, s az augusztusban még működő módszer már megszűnt, s bár kilátásban van egy új, feltehetően még előnyösebb is, ez egyelőre még bizonytalan, hogy időben beköszönt.

Már megérkezésem előtt tisztában voltunk vele, hogy egy ilyen lehetőség nem kizárható, ezért tervbe is vettük, hogy ez esetben hazaruccanunk egy időre, hogy ott elintézve minden szükséges papírmunkát újra Z-vízum-kompatibilis lehessek (ha ezen addig nem variálnak). Vietnámba semmiképp nem szeretnék visszamenni, így elég jó eséllyel hazanézünk, két év után. Mivel most így adott lenne a lehetőség, hogy elintézzünk néhány, egy ideje már gyülemlő dolgot (pl. a meglévő vízum miatt nem volt módom férjezett nevet felvenni, amin változtatni szeretnék, fel kéne újítani a lakásban egy-két dolgot), így valószínűleg csak a szeptemberi új tanévre térünk vissza, addig lesz idő kényelmesen végezni mindennel. Egy max. két hónapos otthonlét alatt erre vajmi kevés mód lenne, s a teendők már régóta gyülemlenek.


No, de ez egyelőre még nem teljesen biztos, még én is gondolkodom a dolgon, s a helyzet is változhat, mindenesetre most ez is szerepel a lehetőségek között. Azt mindenesetre már elhatároztam, hogy ha haza is térünk, az ismeretterjesztő jellegű posztokkal akkor sem maradok a blog amúgy rendkívül fegyelmezett és kitartó közönségének adósa.

Egy hónap Kína még mindenképp előttem áll.

No nem mintha panaszra lenne okom, sőt! Szerintem kifejezetten szuperül keresek, különösen ha figyelembe vesszük, hogy gyakorlatilag alig van tennivalóm. A munkahely miatt csak heti két nap kell a saját ellátásomról gondoskodnom, s a munkába való bejárás ajtótól az oviig nem több öt percnél, s csak azért ennyi, mert át kell vágni egy lámpás kereszteződésen.


Tegnap viszont szabadnap volt, s mivel elfogyott a mosóporom, mindenképp muszáj volt elmennem boltba. Terveim közt szerepelt néhány egyéb dolog beszerzése is, különösen előrelátó módon például a teáé, mivel legutóbbi, szerencsére már tovaszállt betegeskedésem idején szívesen hörpintettem volna belőle néhány litert, csak nem volt otthon.


A helyi, amúgy rossznak nem nevezhető teákról annyit kell tudni, hogy jellemzően zöld teák, de még ha nem is, szinte kivétel nélkül szálasak, filter nélkül. Ezzel sincs különösebb probléma, sőt, de itt sajnos nincs teáskannám, ami megszűrné, azt meg nem nagyon szeretem, amikor ügyeskedni kell, hogy ne a fogaim közül szedegessem ki. Arról nem is beszélve, hogy a fekete tea, ha a fű tovább ázik, már erősebb aromájú lesz, mint amit igazán szívesen fogyasztanék. Marad tehát a filteres tea.

Korábbi ilyen jellegű tapasztalataim nem voltak jók itt. A legnagyobb üzletekben szokott lenni egy-egy import, de noname gyümölcsös tea, nagyon gagyi minőségben, de olcsón, illetve ritkábban, de láttam már egy méregdrága, látszólag prémium kategóriás terméket is. A kettő között meg a Lipton, de kizárólag natúr verzióban. Azt is szeretem, s egy ízben vettem is, de valahogy nem ízlett. Nem tudom, otthon milyen íze van, mert szerintem sosem vettem, de határozottan nem jött be.
Tegnap viszont, szintén Liptonból találtam a Walmartban négy különböző gyümölcsös verziót is. Nem tartom kizártnak, hogy eddig is jelen volt a piacon, engem mindenesetre elkerült. Most viszont vettem kétfélét is, s ma már vígan hörpintem is, mivel kiderült, hogy ízre sincs rá panasz.

Nem nagy dolog, de ennyivel is könnyebb a külhonba szakadt ember élete.

Sok újdonsággal nem nagyon tudok szolgálni. A munkaszünet elfogyott, s immár újra zajlik a robot, ami a nyolc nap dologtalanság után nem esett annyira jól, főleg hogy hipergyorsan sikerült visszaállnom az éjszakai ébrenlétre. De azért végül abszolváltam a feladatot.

Kaptunk még egy kölyköt a nagycsoportba, s elvileg a hónap során lesz majd valamikor egy nyitott óra, amikor érdeklődő szülők vizsgálhatják meg az oktatás mikéntjét. Mármint nem csak a jelenlegiek, hanem esetlegesen az ivadékaikat ide beiratni tervező újak is. Nekem aztán mindegy. Lámpalázam már régóta nincs, s mivel tudom, hogy az ovis óráim rendben vannak, az sem aggaszt, hogy vajon tetszik-e majd nekik (ha esetleg nem, az max. ízlésen múlhat, de pont nem érdekel, legfeljebb kevesebb baba rontja az óráimon a levegőt).

Ugyancsak lesz demó óra a nyelvsuliban is, most hétvégén. Tartani ezektől sem tartok, de lényegesen kisebb kedvem van hozzájuk, s egyáltalán nem bánnám, ha nem verbuválnék túl sok nebulót. Nem hiányzik, hogy hétvégén túl sok órám legyen.

Nem hogy oda nem jutottam el, de még az utcai kisboltnál messzebb sem. Az elmaradt kirándulást még arra tudom fogni, hogy meglehetősen hülye menetrenddel jött volna csak össze, hiszen ebben a frekventált időszakban nagyon hamar elhordják a vonatjegyeket.

Ha őszinte akarok lenni, ha nagyon akartam volna, megoldom, de nagyon jólesett itthon dögleni. A kaját is úgy rendeltem, csak kóláért ugrottam le időnként. Utolértem magam a kedvenc sorozataim terén és kiadósakat aludtam. És mindezt nem kicsit élveztem, illetve keddig még fogom is.

Sajnálom, majd legközelebb, most lustaveve üzemmódban vagyok. Néha ilyen is kell, pláne ha ennyire kellemes is.