Március 1-jén Wenzhouba utazom egy kis mellékes munkára. Wenzhou Zhejiangban van a keleti parton, tőlünk kínai viszonylatban nem olyan messze.

A munka jól fizet, s el is reptetnek oda meg vissza. Ami a mókás benne, hogy mit kell csinálnom. Adott egy prezentáció a laparoszkópiás műtéti beavatkozások előnyeiről, s nekem, mint külföldinek ezt kell ismertetnem a megjelentekkel mintegy háromnegyed órában. Angolul.
Nem értek az orvostudományhoz, s a megkapott PPT alapján roppant érdekes lesz, ha esetleg kérdésekre is kell válaszolnom. A legjobb, hogy befejezésként összegzés jönne, ami nincs előre megírva.

Jó kérdés, hogy erre miért külhonba szakadt külföldiek az ideális alanyok, s erre nem is tudok felelni. A prezentáció nyelvezete nem túl bonyolult, műkedvelő laikusként is nagyjából világos, hogy miről van szó, de elképzelni nem tudom egyelőre, hogy kikből áll majd a közönség. Nyilvánvalóan nem orvosokból, mert ahhoz az előadás nem elég komplex. A nyelv miatt valószínűleg nem is helyiekből. 

Majd igyekszem információt szerezni még, de annyira nem hat meg. Az se, ha esetleg külföldi vendégprofesszort kell alakítsak, s erre megy ki a játék. A fizu jó, a többi nem érdekel. Úgysem jártam még Wenzhouban.

Megkaptam az új órarendem ma, eszerint tovább csökkentik az amúgy sem túlságosan megerőltető terhelésemet: mindössze 10 órám lesz egy héten, vagyis 5 dupla. Kb. semmi. Lesz viszont órám hétfőtől csütörtökig minden egyes nap, szerdán 2 dupla, a többin 1-1.

Javier két levedlett osztályát is megkapom, elsősök, óvodai angoltanárok lesznek belőlük, míg Javier, heti 12 órában csak másodévesekkel fog foglalkozni. Ez jó lesz mindenkinek. Ő nem bírta az elsősöket, én hasonlóképp éreztem a másodikosokkal, szóval mindenki nyer az ügyön.

Ja, és hogy még jobb legyen, az egy szem turisztikai csoportomat leszámítva - akik csak 10-en vannak, minden osztályomat multimédiával felszerelt teremben okíthatom, így végre könnyebben tudok majd izgalmasabb környezetet teremteni.

A két új elsős csoporttal nem tudom, hogy mit kezdjek, a többiek, akiket már ismerek, velük nem lesz gond.

Itt az idő, munkára fel!

Érdekes aspektusa volt a nyaralásnak a tömegesen fellelhető külföldi jelenlét. Szingapúr, Malajzia és Thaiföld is hemzseg a nyugati turistáktól, akik érdekes és helyenként bizarr archeotípusokat képviselnek - bizonyára az én személyemre is ráhúzható valamelyik.

1. A léhűtő

Martin, a skót srác rendes gyereknek tűnt, negyvenhárom évesen, s a szükségesnél néhány foggal szerényebben vágott bele a kalandba. Illemtudó vagyok, így aztán nem kérdeztem rá mindenre, de mivel április elején tervezi csak a visszatérést lassan a függetlenedés felé tartó hazájába, így erősen gyanítom, hogy munkaviszonya nem lehet. A brit ellátórendszer nagyvonalú juttatásairól sokat hallani, s a szétosztott pénzmag vásárlóerő-paritáson nagyságrendekkel többet ér Thaiföldön, mint Edinburgh-ben.

2. Az elkényeztetett

Találkoztam egy röviden Q-nak nevezett sráccal, aki Hollandiából keveredett ide, s valami q betűs neve volt, amit senki nem bírt memorizálni, így maradt a rövidítés.
Q. közel egy éve utazott már, s a pénze elfogyásáig nem is kíván hazamenni. Fiatal, huszonévei elején járó gyerek volt, saját jövedelem nélkül, szóval biztosan rendesen ellátták az ősök. Az út során bejárta Kelet-Ázsiát, átruccant Tanziániába és Kenyába, megfordult Ausztráliában, de állandóan visszajárt Thaiföldre.
Nem olyan rossz Hollandiába születni...

3. A vegetáriánus

Különösen a franciák képviseltették magukat nagy számban ebben a kategóriában. Ehhez rendszerint járt némi hippis beütés is, de máskülönben ártalmatlan jószágoknak tűntek.

4. Az orosz

Nagy számban megjelentek az oroszok is. Ők persze nem a hátizsákos verziót erősítik, hanem a klasszikus turistákét. Jól felismerhetőek a rákvörösre égett fehér bőrükről, asszonyaik meg a kurvás ruházatról. A Rai Lay-on lévő két, péniszekkel teletömött szentély területére nem szabadna őket beengedni, mert playmate fotózáson érzik magukat.

5. A fura

Róluk külön posztot terveztem eredetileg "Nemcsak a kínaiak félnek a naptól" címmel. A négy szigetes hajós túrán volt két amerikai leány, akiken nem tudtam nem röhögni, s nem én voltam az egyetlen. Pár emberrel összeismerkedve a többiek is bevallották, hogy alig bírták nem őket nézni állandó jelleggel, ami a körülöttünk lévő gyönyörű tájat is figyelembe véve nem kis eredmény.
A többnyire teljes testet beborító ruházatot a mindent leárnyékoló, leginkább sivatagi felfedezőkhöz illő kalap tette feledhetetlenné, s mindemellett még mogorva, durcás képet is vágtak mindketten egész úton. Kétpercenként egy fél tenyérnyi naptejet is szétkentek magukon, annak dacára, hogy a megállóhelyeken is mindvégig az árnyékban voltak. Szavakkal nehéz leírni, inkább a képekre bízom ezt a feladatot.

Hazafelé menet próbáltunk velük beszélgetni, ebből kiderült, hogy az egyik Kambodzsában önkéntes, öröm lehet az élete az ott is hasonló klimatikus viszonyok mellett. Élek a gyanúval, hogy némi mentális deficit diagnosztizálható esetükben.

6. A magyar

Csak hogy kis országunk se maradjon ki a jóból.
Az egész úton sikerült elkerülnöm mindenféle balhés nyugatit. Még ha egyik-másik fura is volt, normálisan viselkedett mindenki. Az egyetlen kivételt Krabiban sikerült megtalálnom. Három alak óbégatott rendkívül harsányan egymásnak, meglehetősen kulturált szavakat használva egy útkereszteződés ellentétes pontjain elhelyezkedve.
Megértettem a szavaikat, mert az anyanyelvemen szóltak, de inkább nem mentem oda jelezni, hogy honfitársak vagyunk.

Kimaradtak a listából olyanok, mint pl. a szexturista is, de azokat nem láttam. Nem pont erre a célra frekventált körzetekben fordultam meg, úgyhogy ez nem az én hibám.
S a felsorolás természetesen durván általánosít, inkább csak szórakoztató célból született meg. Senki ne vegye magára!

Szép hosszút aludtam tegnap, valamikor ma de. 11 felé ébredtem fel végleg. Először úgy hajnali négy felé sikerült, de semmi kedvem nem volt semmihez.

Ez sajnos azóta sem sokat változott. Rühellem ezt a hideget, s most már egészen biztos vagyok benne, hogy ezért voltam ennyire kedvtelen decemberben és januárban is. Alig várom a melegebb napokat, s az teljesen biztos, hogy ha a jövőben tanítok itt, azt csakis olyan helyen fogom tenni, ahol télen is meleg van (Hainan, esetleg Guangdong vagy Guangxi), vagy ahol elég hideg van hozzá, hogy befűtsenek.

Hó már nincs, de keddre mondanak valami havasesőt, havazást, s a hosszabb távú előrejelzés szerint - ami ugyan nem sokat ér - csak március második felétől lesz tavaszias az idő.

Lassan majd igyekszem azért összeszedni magam, s kiugrani kóláért. Wuhanban még bementem az R-Mart-ba bagettért, sajtért meg felvágottakért, legalább az élelmezés egy fokkal jobb.

Holnap majd igyekszem folytatni a kirándulós sztorikat, most egyelőre szenvedek. A francnak kellett visszajönni a melegből...

Hazaértem, eseménytelenül. Jóccakát!

A bangkoki Don Muang reptéren dekkolok a járatomra várva. Fáradt és álmos vagyok, úgyhogy alig várom hogy elvigyen a gép Wuhanba. Onnan még egy rövid kis út Xianningbe, aztán alhatok kedvemre.

Hazaérvén még írok egy icipicit, jelezve hogy megérkeztem, de normális posztot majd csak ébredés után szerkesztek ide. Remélem már nem havazik.

Ma egy szigetes kiránduláson voltam, nagyon megérte. Olyan partokon voltam, mint amik a képeslapokon szerepelnek. Abszolút kristálytiszta víz, gyönyörű színek. Meglátogattunk egy korallzátonyt is, ahol kaptunk szemüveget és pipát. Tele volt halakkal, nagyon pöpec volt az is.

Ezekről majd írok részletesen, egyelőre még nem töltögettem fel a képeket. Van még talonban pár bejegyzésnyi anyag, szerintem egy hétig még a kirándulás lesz a blog témája.

Holnap viszont buszra szállok Bangkok felé, ahol a reptéren töltöm majd az éjszakát, mert hajnali négy fele már csekkolni kell. Bangkokra nem sok időm lesz, de nem is annyira bánom, így is ért élmény épp elég.

Péntek reggel röppenek vissza Kínába, közvetlenül Wuhanba, ahonnan irány Xianning. Ahol talán már nem esik a hó... Nem nagyon akarok visszamenni, de sajnos muszáj, mert a jövő héten már dolgozni kell.

Thaiföld nagyon jó hely, örülök, hogy kicsit láthattam belőle. Ha lesz rá lehetőségem, jövök még.

Ma ellátogattam egy kellemes elefántos helyre Ao Nang határában. Az ízlések eltérnek, mindenki mást szeret, de számomra ez volt az út fénypontja. Teljesen beleszerelmesedtem ezekbe a jószágokba.

A program elefántos túra volt, a befizetett 700 baht-ért 1 órás mászkálás jár egészen szép környezetben. Eleinte nem vártam túl sokat, mert a prospektusok képein a látogatók az elefánt hátára szerelt ülésen foglaltak helyet, még csak hozzá sem érve az ormányosokhoz.

Először valóban oda ültem én is, partner híján egyedül, amit egyáltalán nem bántam. Az állatokhoz járt egy vezető is, aki a nyakukon foglalt helyet és irányítgatta a teheneket. Az én teherhordóm egy közel ötven éves, borjat soha nem ellett nőstény, név szerint Naphun (hogy hogy írják, azt nem tudom, de valahogy így hangzik) volt, aki a helyi segéderő szerint single, boyfriend nélkül. És ő még egy igen kiművelt thai legény volt, több angol mondatot is remekül megértett.

Elérve a pihenőt, a hajcsárok leszálltak, nekem pedig lehetőségem támadt átmászni a jószág elejére, amit nagyon nagy örömmel meg is tettem. A thai csinált sok képet, egyik-másik egészen jól is sikerült. Végre testközelben volt Naphun, simogattam folyamatosan, nagyon élveztem.

Visszafelé indulva a vezető egy darabon fel sem mászott hozzám, egyedül voltam a tehén nyakán, s békésen cammogtunk, amíg egyszer csak meg nem makacsolta magát, s megállt. A thai ember próbálta nógatni (békésen, amennyire láttam, rendesen bánnak az állatokkal, van nekik árnyékuk, fürdőhelyük, s az egész környezet természetes élőhely benyomását kelti), de ez sem használt. Aztán Naphun egyszer csak gondolt egyet, s erősen megszaporázva a lépteit megfordult és elindult az ellentétes irányba.

Hát, mit mondjak, a torkomban dobogott a szívem, erősen kapaszkodtam. Pár másodpercenként trombitált is, mialatt felgyorsulva robogott a rossz ösvényen, engem egyedül hurcolva magán. A thai ember futott utánunk.

Akkor lettem nyugodtabb, amikor egy fél perc után valamelyest belassított, s - mintha csak jelezné, hogy nincs velem baja - az ormányát hátraemelve végigsimogatta a vállam.  Ez rendes volt tőle, különösen ha figyelembe vesszük, hogy agyon is vághatott volna vele.

Végül elértünk egy másik tehénhez, ahol megállt, s bár még párszor trombitált, már nyugton volt és komótosan vizelni kezdett.

Visszajött a vezető is, akit próbáltam faggatni, hogy ez most mégis mi volt, de ez már meghaladta a nyelvi képességeit, s csak azt szajkózta, hogy ügyes voltam. Gondolom arra célzott, hogy milyen szépen tapadtam az óriás fejére a rohangálás közepette.

Felajánlották, hogy visszaülhetek az eredeti helyre, de maradtam Naphun fejénél, mialatt a thai ember volt az ülésemben.

Visszaérve még volt etetés is, jutalomfalatok az állatoknak. Uborkákat kapott, amiket én adhattam át neki. Közben az ormányával simogatott is, tényleg édes egy pofa volt.

Imádom ezeket a szőrös lényeket (ezek az indiai elefántok nagyon is azok). Hatalmasak, az ember nagyon aprónak érzi magát mellettük. A nyakuknál ülni teljesen kényelmes, puha púp van a fejükön, amibe lehet kapaszkodni.

Thaiföld jó hely. Már csak az elefántok miatt is megérte.

Krabi környéke bővelkedik a kiváló strandokban. Bár maga Krabi is a parton fekszik (részben a Krabi folyó torkolatánál), fürdőzésre alkalmas hely a városban nincs. Előnye ellenben, hogy sok a szálláshely, s azok olcsóbbak, mint a kiemelt helyeken lévők. Krabiban étkezni és bevásárolni is kevesebb pénzből lehet, ráadásul innen minden könnyedén elérhető. Hajóval vagy busszal bejárható a szomszédság, s egyik közlekedési mód sem túl költséges.

A busz különösen nem az, de a jobb strandok hegyek által elzárt partokon találhatóak, ahova nem vezet közút. Az egyik legszebb hely Rai Lay, hajóval közelíthető meg. A jegyár 150 baht, a táv pedig cirka 40 perc. A kis longtailboat-nak nevezett járművek (van erre normális magyar kifejezés a tükörfordításon kívül?) legfeljebb 15 utast tudnak elvinni, s úgy minimum nyolc ember kell, hogy elinduljanak. Amíg nem jön össze ez a létszám, addig marad a várakozás.

Rai Lay két partot takar. A nyugati kevésbé vonzó, de jobban kiépített, míg a keleti igazán gyönyörű, de létesítmények gyakorlatilag nincsenek. Akadnak ellenben hajós árusok, akiknél ital és étel egyaránt vásárolható, ez utóbbiakat ott helyben főzik palackos gázzal és mobil tűzhellyel, mialatt a partközelben lebegnek.

A homok fehér, a víz tiszta, áttetsző. És a sziklák... Mind a parton, mind a tengerben akadnak belőlük, igazán mutatósak. De a szavak helyett beszéljenek a képek. 

Krabiban járva Rai Lay-t ki ne hagyjátok.

KL-ben nem sokat időztem. Dacára annak, hogy nem voltam harapós kedvemben, a városnak sikerült nem a legkedvezőbb benyomást keltenie. A melakkai busz valahol a központtól távol, de városi vasút közelében tett le, egy megállónyira a vonal végétől. Kisebb fajta csomópontnak nevezhető helyen, így aztán nem volt eléggé egyszerű elnavigálnom magam a megfelelő irányba.

Az hamar kiderült, hogy Penang felé nem innen mennek a buszok, hanem egy másik állomásról. Kínai és tamil segéderő nélkül csak a helyi maláj arcokra hagyatkozhattam, akik, ha képesnek is bizonyultak némi kommunikációra, össze-vissza beszéltek, leginkább mindenki mást mondott. Feliratok nem segítettek, minden malájul volt.

Végül elirányítottak egy helyre, ami tévesnek bizonyult, de szerencsére onnan már csak két megállót kellett metrózni, hogy odaérjek, ahova kell. Az buszállomás megint egy káosz volt. Eleve három embert kellett megkérdezzek már ahhoz is, hogy megtudjam, mégis hol van, mert természetesen ezt sem igazán jelezték értelmesen. Hogy nem én vagyok a hülye, azt eleve sejtettem, mert máskülönben elég jól tájékozódom, de ez megerősítést nyert abban is, hogy nekem kellett útbaigazítanom két külföldit is, s még párat láttam kóvályogni rajtuk kívül.

A tömböt megtalálva újabb kálvária jött. Nem vagyok szakértője a maláj állomásépítészetnek, s lehet hogy praktikus okok húzódnak a háttérben, de ennek bizonyításáig szívesen döngölném földbe a fejét annak, aki kitalálta, hogy a legfelső szintre, teljesen elzárt helyen, egy parkoló mellé rakják a pénztárakat. S mindezt úgy, hogy az alsó két, egyébként normálisnak tűnő szinten semmi utalás nem mutat erre. Természetesen ezt is csak segítséggel sikerült megtalálni, de ebben sem volt sok köszönet. Ahelyett, hogy egyértelműen megmondták volna, hogy hova menjek, inkább az úti cél felől érdeklődtek, meg jegyeket próbáltak rámsózni. Végül egy információs csóka igazított útba, de azért a jegytukmálós kör nélkül ő sem bírta ki. Szerencsére azért kapcsolt, s miután az utazás időpontját illető kérdésére is kitartóan csak a kasszák hollétére voltam kíváncsi, segített.

Penangba érkezésemről itt már írtam, ezt nem ismétlem meg. Miután a határig tartó jegyet megvettem és koccoltam a szállásról, pár órám még maradt körbenézni. Nagyon nem ragadott magával, de ebbe biztosan belejátszott a kevés alvás, s az előző éjszakai bosszankodás is. Alaposabban bejárva valszeg több széppel találkozhattam volna, de Melakka határozottan ígéretesebbnek és vonzóbbnak tűnik. Azóta hallottam olyan infót is, hogy igazán sokminden nincs Penangon, kizárólag az étel. Az állítólag országszerte híres. Indiait ettem, szóval ezt már nem fogom tudni kideríteni...

Penang és Hat Yai között kb. 4-5 óra az út. Előbb a maláj, majd a thai ellenőrzés, a busz felvesz mindkét procedúra után. Hat Yai-ból Krabiba is nagyjából hasonló menetidővel lehet számolni, némi thai szappanoperával fűszerezve, amit a buszon vetítenek. Érteni nyilván nem értettem, de nagyon borzalmasnak tűnt. Martinnal a karakterek milyenségét elemeztük egy darabig, ki gonosz, ki nem. Ez elég könnyen eldönthető volt, de máskülönben követethetetlen volt a sztori. És vagy 15 perces a főcím...

A galéria első fele KL, a közepe Penang, az utolsó pár kép pedig az érkezés Thaiföldre.

_____________________________________________________________________

A képek pótlólagosan jönnek majd, nem akar felmenni semmi jelenleg.
UPDATE: elvileg már vannak képek is.