Miután tennivaló semmi a napokban, így aztán a lokálisan fellelhető kínaiak zöméhez hasonlóan én is a város fő kirándulóhelyét, a suli mellett magasodó Qianshant vettem célba.

A kisebb magaslat után már változik a táj. Amíg a város sík, a hegyen túl már lényegesen kellemesebb a szemnek a környezet, jönnek a dimbek-dombok.

A hegyecske, mint minden valamire való kínai település helyi attrakciója, rendesen kiépített, lépcsőkkel, személyzettel, templomokkal felszerelve.

A jó sok fotóhoz katt a képre.

Holnap jön wuyi (azaz szó szerint öt-egy, az ötödik hónap első napjára célozva), vagyis a munka nemzetközi ünnepe.

A glóbusz nagyobbik felén ez munkaszüneti napot jelent, s különösen igaz ez a munkásmozgalminak tekintett rendszerekkel egykor vagy ma is bíró államokra, így Kínára is.
Ideát a heti 40 órás munkahét kevesek álma, no meg a klasszikus értelemben vett, szabadon felhasználható szabadnapokat sem sűrűn vágják a dolgozókhoz, így aztán a nagy állami ünnepek képezik a vakáció idejét is. A legnagyobb holdújév, s a jelenlegi államalakulat 1949-es megalakulásának októberi ünnepe mellett még a wuyi volt az, amikor a családoknak módjukban állt hosszabb időt munkahelyi és tanulmányi kötöttségek nélkül együtt tölteni.

Ahogy egy szerény jólét is kialakulni kezdett a reform és nyitás politikájának köszönhetően, a népeket sem lehetett már örökös munkára kötelezni, így egyre-másra nyertek teret a hagyományos ünnepek is. Bár a munkaszüneti napok száma összességében növekedésnek indult, azért ez némi áldozatokkal is járt.

Így lett a valaha egyhetes wuyi mára három napra zsugorított ünnep, sokak bánatára.

A mozgalmi jelleg sokat vesztett a jelentőségéből. Ahogy a gyakorlatban Kínának már semmi köze nincs a szocializmushoz, úgy az ideológia hétköznapokban való szereplése is háttérbe szorult. 

A mostani ünnepre készülvén sem látszik ebből semmi, a népek csak örülnek a szünetnek.
Ma még tanítás van,  de a délutáni órák már elmaradnak, hogy a kölykök haza tudjanak időben menni, így nekem is csak a reggeli órámat kell megtartanom.

Aztán keddig megint semmi munka...

Ma kaptam a hírt az orvosi toborzómtól, hogy az amúgy eddig sem részletezett tianjini muri elmarad, így sajnos egész biztosan nem kell megkatétereznem senkit a Peking melletti nagyvárosban.

Hogy azért valami móka mégis legyen, egy másik helyről jött a megkeresés épp ma, hogy május 18-án egy borpromóciós rendezvényen lenne esély tündökölnöm. Nem annyira messze, a szomszédos Jiangxi tartományban, Jingdezhenben. Vonatozás és buszozás kombinációjával jutok majd oda, s ott is alszok két éjjel.

Maga az esemény csak két órás, egy beszédet kell mondani, valamint díjakat átadni (haha), na meg élvezni a partit. Feltételezem, hogy valami kiváló borszakértőként leszek erre hivatott, de épp az is lehetek, ha ezért fizetnek. 

Jingdezhen a kínai porcelán szülőhazája, már a középkorban óriási manufaktúrák készítették Kína egyik legkelendőbb exportcikkét. Porcelánt én maximum a fogadáson látok majd szerintem, de miután egy napom lesz a városra is, azért majd icipicit körbenézek, amennyire az idő szűke lehetővé teszi.

Jingdezhen amúgy is szimpatikusabb, mint Tianjin, bár azért kibírtam volna, ha mindkettő összejön.

ELŐZMÉNYEK:
A kínai határviták: bevezető
A kínai határviták: Tibet, Kasmír és Ladakh
A kínai határviták: az (ex)szovjet határ

Kína területi vitáinak manapság leginkább fókuszban lévő, a médiában gyakran figyelmet kapó pontjait a Kelet- és Dél-kínai-tengeri szigetek képezik.

A déli tengerben elhelyezkedő apró földdarabok jobbára teljesen hasznavehetetlen, lakatlan, emberi megtelepedésre nem alkalmas korallszirtek, atollok, melyek többnyire épphogy kiemelkednek apálykor a víz színe felé, de egyik-másikuk még akkor sem. Az állandó jelleggel felszín feletti szigetek esetén is nehezíti az betelepülést az édesvíz hiánya: alig néhány szigeten akadnak források vagy fúrhatóak kutak.
Jelentőségüket a stratégiai hajózási útvonalak birtoklásán túl az adja, hogy birtokba vétel esetén a környező tengeren alkalmazható a nemzetközileg elismert 200 tengeri mérföldes kizárólagos használat joga, ami határozottan előnyös a halászat és a feltehetően fellelhető szénhidrogének kiaknázása területén.

Földrajzilag négy részre osztható a terület: Xisha- (Paracel-), Dongsha- (Pratas-), Zhongsha- (Macclesfield és környéke) valamint Nansha- (Spratly-) szigetek.

A szigetek: északon a Paracel (Xisha), keleten a Zhongsha részét képező Scarborough, délen a Spratly (Nansha)

Az apró atollokra, homokpadokra részben vagy teljes egészében, a két Kína, Vietnam, a Fülöp-szigetek, Malajzia és Brunei formál igényt, a legnagyobb követelésekkel a két Kína, Vietnam és a filippínók élnek. A követeléseket rendszerint történelmi okokra vezetik vissza, s bár nem teljesen vitatható, hogy halászati célokra használták a környező tengert korábban is, az kijelenthető, hogy a modern korig ténylegesen nem ellenőrizte őket senki, s őslakosság sem élt rajtuk soha.

Érdekes a Kínai Népköztársaság és Tajvan hozzáállása a témához. Mindkét állam önmagát tartja Kína egyedüli, törvényes képviselőjének, s a 70-es évekig nyugati támogatással a tajvani Kínai Köztársaság birtokolta Kína helyét az ENSZ-ben, s annak Biztonsági Tanácsában is. Mára fordult a kocka, s Tajvan küzd a nemzetközi el nem ismertség ellen.

Miután az ország feletti teljes fennhatóság fogalmába egymás területei beletartoznak, így annak kérdése jelenleg másodlagos, hogy melyik kormányzat ellenőrzi a szigeteket. Egyelőre kiegyeznek azzal, ha valamelyik Kína berkein belül vannak, abban bízva, hogy a két országrész jövőbeni egyesítése majd úgyis rendezi a többit.

A Dongsha-szigetek kérdése a két kínai állam belügye, harmadik fél nem tart rá igényt, a gyakorlatban Tajvan felügyeli a területet.

A hainani partok relatív közelségében fekvő Xisha Kína és Vietnam között szítja a feszültséget, de a gyakorlatban 1974 óta teljesen Kína ellenőrzi a piciny korallszigeteket. Ezt megelőzően részben kínai, részben dél-vietnami fennhatóság érvényesült, azonban Kína, jól ráérezve a nemzetközi helyzet állására, no meg mert a dél-viet haditengerészet is egyre sűrűbben zavarta el a kínai halászokat, egy januári szép napon küldött pár hajót, s némi kisebb csetepaté árán kirakta a vietnamiakat a környékről.

Xisha- vagy Paracel-szigetek, 1974 óta teljesen kínai uralom alatt. Jobbra látható a Zhongsha részét képező Macclesfield-atoll

Utóbbiak persze ezt nem fogadták kitörő lelkesedéssel, de a roskadozó déli rendszernek egyrészt voltak ennél jóval súlyosabb problémái is, másrészt az USA is szerette volna elkerülni a helyzet eszkalálódását, így megálljt parancsolt a délieknek a kérdésben.
Északon is hasonló helyzet volt. Bár a kommunista Vietnám is ugyanúgy nehezményezte az annektálás tényét, nekik sem ezt volt az elsődleges prioritásuk, s Moszkva sem szerette volna tovább mérgezni az amúgy sem felhőtlen szovjet-kínai kapcsolatokat.

Xisha azóta teljesen a kínai hadsereg uralma alatt áll, s ahogy fokozódott a helyzet a tengeren, egyre nagyobb lépéseket tesznek az ország területébe való integrálásra. Ennek keretein belül két éve megalapították Kína legújabb prefektúra jogú városát a legnagyobb szigeten, Yongxingen. A Shansha névre keresztelt település felhúzásával egyúttal a teljes dél-kínai tengeri szigetvilág adminisztratív központja is átkerült Hainanból az új városba.

Yongxing a legnagyobb a teljes vitatott régióban, mintegy 13 km2. Töltésre emelt út köti össze a szomszédos Shidao szigettel. Nagyméretű gépek által is használható reptere van, s a Shanshaban lakó mintegy ezer lakos kiszolgálását lehetővé tévő szolgáltatóipar is kiépült itt.



A lakók nagy részét katonák és halászok teszik ki, de a kirakatul is szolgáló településen impozáns középületeket is felhúztak.
Megindulóban van a turizmus is, bár egyelőre nagyon korlátozott, s költséges móka is egyben. A teljes Xisha szigetcsoport csak különleges engedélyek beszerzése árán látogatható.

A kínai-filippin vita tárgyát képező Zhongsha a kínai terminológia szerint a Xishatól keletre fekvő Macclesfield atollon túl magába foglal még további zátonyokat délre és keletre egyaránt, többek közt a még ismertebb Scarborough nevűt is. 
Maga a központi atoll a maga nemében a legnagyobb a világon, azonban már életszakasza alkonyán jár, s apály idején is teljesen víz alatt van. Mindez felveti azt a kérdést, hogy megfogalmazható-e rá bármiféle területi követelés bármelyik fél részéről.
Miután helyén így csak a nagy kék tenger hullámzik, a gyakorlatban csak hajók felügyelik, s már csak a Xishahoz való földrajzi közelség okán is kínai dominancia érvényesül.
A filippin szigetekhez közeli Scarborough egyik-másik sziklája majdnem 2 méterrel is kilóg a vízből még dagály alatt is, így aztán nagyobb a stratégiai jelentősége is. Raktak is ki kínai táblát, amit aztán a konkurencia el is távolított. A vizeket halászó kínaiakat két éve a fülöp-szigetiek akarták elűzni, válaszlépésként a kínaiak is megjelentek, s azóta lényegében Zhongsha is az ellenőrzésük alatt áll.

Miután északon Kína mára mindent lenyelt, ami ellen a szomszédok semmit nem tudnak tenni, így a gyakorlatban már csak a legdélebbi, Spratly-, vagy Nansha-szigeteken van szó tényleges problémáról.

A szigetek legnagyobb tagja, Taiping vagy Itu Abu lényegében az egyetlen, amely alkalmas letelepedésre, de még ez is kisebb mint fél négyzetkilométer. 1956 óta tajvani irányítás alatt áll, akik repteret, s félezer katona ellátására alkalmas bázist is létrehoztak itt. Taiping az egyedüli édesvízzel rendelkező tagja Spratly-nak.

Ami a többi korallszirt felügyeletét illeti, a helyzet nagyon kusza. Különösebb földrajzi logika nélkül, az aktuálisan jelentkező lehetőségeket kihasználva egymás hegyén-hátán vannak a különböző nemzetek által kontrollált földdarabok, többnyire nevetséges méreteken.
A kínaiak fölénye itt már nem mutatkozik meg, a szigetek zömén a vietnami hadsereg székel, de a nyolcvanas évek vége óta egyre erősebb a kínai jelenlét is. 1988-ban egy ízben még egy, 70 vietnámi áldozattal járó összecsapásra is sor került, aminek eredményeképp kínai kézre került a Déli-Johson-zátony.

A trend azt mutatja, hogy lassan minden, minimálisan is kiálló sziklára bázist épít valaki. A kínaiak ötletesek, ha kevés a hely, feltöltik a tengert, hogy legalább az őrbódét fel lehessen húzni.

A két legnagyobb Spratly-szigeteki kínai zátony, a rájuk emelt bódé miatt a zátonyokból már nem látszik semmi

Ami azt illeti, erre szükségük is van, miután a kevés, legalább pár négyzetméternyi, stabilan tenger felett fekvő szirteken már ott vannak mások. Tajvan a "nagy" Taiping mellett egy apró zátonyt, Vietnám 22, a Fülöp-szigetek 10, Malajzia 7 (ebből egy mesterséges) földdarabot birtokol, míg a Kínai Népköztársaságnak 7 zátony jutott. 2012 óta egyre nagyobb arányú építkezések figyelhetőek meg errefelé is, helyenként helikopter-leszállópálya, másutt többemeletes házak formájában.

A Spratly-szigetek aktuális gazdái

Miután a Spratly-szigeteken a szomszédság is nagy erőket állomásoztat, egyhamar megoldás nem látszik körvonalazódni.

Diaoyu-szigetek

A Tajvan partjaitól 170 km-re fekvő Diaoyu vagy Senkaku sem rendelkezett soha őslakossággal, bár a morcos sziklaszigetek mérete ezt jobban lehetővé tenné. Noha a felfedezése a kínaiakhoz köthető, az 1895-ös, Japán általi birtokba vételig nem foglalkoztatott senkit.

Később halfeldolgozó üzem létesült a főszigeten, annak 200 alkalmazottja ott is élt, majd a vállalkozás felszámolása után újra lakatlanná vált.

Japán második világháborús legyőzése után a hetvenes évekig amerikai megszállás alatt állt, de ez sem jelentett konkrét szárazföldi ellenőrzést. Miután visszakerült a polgári japán kormányzat fennhatósága alá, mind Tajvan, mind Kína területi igényekkel állt elő a szigetcsoportot illetően.

A közelmúltig a gyakorlatban ez nem jelentkezett semmilyen formában, ám az utóbbi években rendszeressé váltak a két kínai állam által elkövetett határsértések. 2012-ben kis híján még közös kínai-tajvani megbeszélésre is sor került Pekingben a szigetekkel kapcsolatos taktika megvitatására, de a tajvani fél végül elutasította a lehetőséget.

Miután az amerikai hadsereg fenntartja a jogot a Diaoyu-szigetek védelmére, lévén az szerintük japán terület, így a katonai megoldásra kevés az esély. Folynak időnként tárgyalások is, de egyhamar ezek sem kecsegtetnek megegyezéssel.

Az éttermek után a sörkertekről ír virágelvtárs, aki a kozmopolita nagyvárosok züllött lakóihoz hasonlóan maga is állandó látogatója ezen intézményeknek. Azt hiszem, ez sok dolgot megmagyaráz.

________________________________

Hogyan szórakoznak a kínaiak? - 2. rész

Sörkertezés:

A hosszúra, ámde mégis tömörre sikerült első rész után bemutatnám azt a helyet, ami számomra a paradicsom maga, egyesek számára érthetetlen okokból, de nekem a második otthonom, mert szeretek leülni, idegenekkel beszélgetni vagy nézni ki magamból. Ja, és szeretem a sört.

És bizony a kínaiak is. Ezt jelzi, hogy már két éve is félmillió hektoliter fogyott (bár nekem ez ránézésre kevésnek tűnik). Nézzük csak meg először a legnépszerűbb sörfajtákat, ha már itt tartunk.

Sörök:

Tsingdao (Qingdao): Kína első számú és legismertebb sörének tartják, bár az eladások alapján a második helyre szorult. Több mint száz éve kezdték a folyékony kenyér főzését, német befektetéssel és licensszel, az azóta privatizált gyár városa Kína Münchenje, nem csoda, hogy augusztusban Oktoberfest mintájú tömeges lerészegedésre özönlik oda mindenki, aki szereti. A helyi különlegesség a műanyag zacskóban kapható sör (lásd lentebb).

Harbin: Ezeket a söröket tartják a legfinomabbnak, erősebb sörök, értelemszerűen Harbin városából. Finom.

Yanjing: Pekingben ez a sör vette át a vezető szerepet, és mivel megy az üzlet, ez sokak szerint a minőség rovására ment.

Snow: Jelenleg a legnagyobb mennyiségben fogyó sör Kínában. Senki nem szereti, de sok helyen csak ez van.

Ezeket a söröket szinte biztosan megtaláljuk bárhol. Valószínű adókedvezmény vagy más jellegű állami beavatkozás lehet a dologban, de az alkoholtartalom az elmúlt években sokaknak bánatára erősen lecsökkent... Pekingben a 3.3-3.6%-os sör lett az átlagos, de nem ritka a 2.5%-os sem. Hát kérem az már nem is sör.

A sörkert maga (大排档 - dapaidang):

Általában három fajtája van. Az egyik az önálló sörkert, ahol üvegben és csapolva kapjuk a sört, mellette nyársakat sütögetnek, tehát minden megvan, ami szem-szájnak ingere. Jó esetben WC is.

A leggyakoribb az éttermek előtt kirakott sörkert, műanyag asztalokkal és székekkel. Északon sajnos csak május és október között élvezhetjük. Ja, ha esik, jobb esetben még sátrat is raknak a fejünk fölé.

A lófráló tömegnek pedig esténként minden utcasarkon jár egy kis ücsörgés. A sütögetős ember odahúzza a kiskocsit, kiteszi a sámlikat, a szomszéd boltból vesz sört, és kész is a sörkert. Persze, hogy illegális, erre megy el a bevétel fele...

Sörkerti hangulat:

Az étterem-sörkert típusnak az alaphangulatát megadják a szaladgáló pincérek, a grillszén átláthatatlan füstje, és a folyamatos zsivaj. Nem Kínában szinte sehol nem szól a zene, sem bent sem kint, nem szoktak hozzá.
Fontos dolog még a játszás. Nem értik sokszor, hogy mi külföliek miért nem akarunk mindig játszani. Mert mi tudunk beszélgetni, nekik hamar elfogy a témájuk. Ha ezt négyszemközt mondom nekik, azt mondják, hogy ez így van, szomorú, de legalább a játékkal elmegy az idő, és nevetgélni is lehet.
A kedvenc játékuk egyértelműen a kockázás. Alapvetően póker, számolgatnak, blöffölnek, aki veszít, annak innia kell, általában a pohár sör 1/3-át, de néha az egészet.
Van egy játék, ami még a sörkerttől is el tudja venni a kedvem. Annyira gyűlölöm, hogy a szabályokat sem tudom. Ketten számokat mutatnak a kis kezeikkel és egymással szemben ordítoznak, amilyen hangosan csak lehet, aztán az egyik valamiért veszt, és innia kell.

干杯/随意 (ganbei/suiyi): A kínaiak szavai a koccintáskor. Az előbbi a “fenékig”, az utóbbi az “egs” megfelelője (amennyi jólesik). De alapvetően a vidámsági fokot, vagy egyes esetekben az arcot az jelzi, ha mindenki húzóra issza meg. És ebből vannak az orbitális lerészegedések.
Még egy udvariassági formula a tiszteletadás felfelé, azaz koccintáskor a magát szabad akaratából lejjebb helyező, a másikat végletekig tisztelő személy lejjebb teszi a poharat, ám a másik fél ezt túlzásnak tartja, és ezért ő még lejjebb teszi. Ez addig megy, amíg már majdnem a földön koccintanak.
Ezt csinálják rizspálinkával is.
További kisregényt tudnék írni a sörkertről, de azt hiszem mára elég. Üzleti úton vagyok Shandongban (a Tsingdao hazája), tegnap este itt fotóztam a sörkertben egy gyöngyszemet, finom, búzás ízű itókát csapolnak belőle.

Váljék hát egészségünkre!

A múltkori nagy sikerre való tekintettel virágelvtársból csak úgy ömlik a szó. Bő lére eresztett, sztereotip, de pont ettől szórakoztató mondandóját így több részben közli a blog. Ma az éttermekről írt.

_________________________

Let's have some FUN, azaz így szórakoznak a kínaiak

Igen, a kínaiak is szórakoznak, talán többet is mint kéne, de korántsem azért mint mi, hiszen soha nem élvezik azt, amit csinálnak. Azt kell mondanom, nem nagyon tudnak lazítani. Tévedés azt gondolni, hogy mindig mosolyognak, nem ám mint a magyarok!

A kínai kedvenc panaszmondatai:

“压力太大了” (yali tai dale) – Túl nagy a nyomás! ( = a pénzért dolgozni kell...)
“ 累死了/困死了/忙死了” (lei – kun – mang, mögöttük a si, azaz meghalni) – Hulla fáradt, totálkész, rohadtul elfoglalt. Ezeket akkor is használják, ha egy papírzsepkendőt ki kell dobni.
“辛苦了“ (xinkule – munkáját elvégzett személy felé) – Látom, valóban fáradoztál (ez az amit hallani akar az a fél, hogy vegye észre a másik, milyen nehéz neki).
A következő posztokban a lazulás formáit tárgyaljuk hát ki, egyenként.

Szóval lazítsunk!

1. Étterem

Nem a romantikus vacsorák idilli helyszíne. Az étteremben evés, akármennyire is hétköznapi, mindig egy ünnep. Utána a következő evésig lehet róla beszélni. Ha különleges hely ( = drága, rossz, messze van és sorba kell állni) akkor hónapokig téma lehet. A kínaira is igaz, hogy ha meglát egy csendes, hangulatos helyet, be nem menne. Ha sokan vannak, be sem lehet férni, akkor biztosan finom. De mivel az előtte lévők mind így gondolkodtak, ezért ez persze nem garantált, de legalább az étteremnek jól megy.
Épp ezért ha épp nem megy a bolt, látványosan kiültetik a szakácsokat, mosogatókat és a pincéreket is, hogy nem üres ám a hely! Ha órákig kell állni, akkor az valószínűleg a paradicsom maga. Ha órák után sorra kerülnek, képesek elhitetni magukkal, hogy azért a tésztáért a forró vízben igen is megérte sorban állni (lásd az előző posztot erről). A posztban tárgyalt éttermek az általános, 100 négyzetméter feletti, pincéres éttermek.

Az éttermek mindig tematikusak, a főnök személyétől függően.
A leggyakrabban található étteremtípusok (a teljesség igénye nélkül):
东北，北京 (Dongbei, Beijing). Ezek az északkeleti régió ételei. Nem ugyanaz, tudom, de annyi az átfedés az étlapon, hogy egy helyen említem. Nem gasztro rovat, tehát pár szóban: tészta, ízetlen kenyérféleség, grill, sós ételek, néhány édesebb étel, hal.
新疆 (Xinjiang). Az északnyugati ujgurok ételei. Sült fűszeres kenyér, húsos nyársak, vegyestészták, egytálcsirke, hagymásbirka. Ne kérjünk malacot, mert ne. Sör van, hogy van, van, hogy nincs.
川/香菜 (Chuan/Xiang). Szintén külön lehetne említeni, de sokszor az éttermen is ez van. Szecsuáni és hunani ételek. Bors, csilipaprika. Minden csíp.
火锅 (Huoguo, angolul Hot Pot). Asztal lyukas középen, van benne víz ami forr, abba bele a húsok, zöldségek. Veve már említette, képpel is. Ha nincs éppen rendelkezésre álló lyuk, akkor elektromos főzőlap lábassal. Van egy csomó fajtája ízvilág szerint is, a leggyakrabban találhatóak a birkás (sok csont, kevés hús), és a Chongqing (sok egészbors, nagyon sok)
Kantoni, hakka, hong kong-i. Szintén túlzás egy kategóriába tenni, őket, amúgy főleg délen van belőle több. Szubjektív vélemény: íztelen.
Külföldi. A ronda, kényes, szőrös külföldiek mindenhol ott vannak. Felesleges lenne a nagyvárosok belső negyedeinek sokszínűségét említeni, hiszen az arabtól a törökön, indiain, francián, olaszon keresztül minden van. Az ilyen kisebb népeknek is, mint a magyar és a szerb is jutott már. Ami lépten-nyomon található, az az asztalon sütögetős koreai, különböző formákban. A japánok leginkább szintén nívósabb negyedekben vannak, vagy plázák felső emeletein.
Sem a leggyakrabban látogatott kiséttermeket, sem gyorséttermeket azért nem említem, mert funcionálisak, nem tartoznak a lazítás kategóriájába.

Az étteremben evés jellemzői:

Az étterem általában hangos, dohányozni mindig, mindenhol szabad (ez mostanában gyorsan és drasztikusan változik). Különtermek a közepes helyektől felfelé mindenhol vannak, minimum fogyasztással, forgóasztallal. A legtöbb helyen fóliába csomagolt étkészlet van, kistányér, lapostányér, pohár és kanál, külön pénzt számolnak fel felbontás esetén. Nem kell azt hinni, hogy ez steril vagy új, ezeket óriási hangárokban slaggal mossák el és csomagolják be aztán, tehát érdemes az asztalon lévő teával lefertőtleníteni az evőpálcikával együtt.

Az egyik fontos része, ha már “ét” terem, maga az evés. Kínában fontos az ARC, azaz a meghívó, rendelő, valamit a másiktól akaró, stb. személy töménytelen mennyiségű ételt kér. Ennek az alapvető szabálya az “ahány ember annyi féle étel”, de ezt nem tartják be úgysem, ha 4-nél kevesebben vannak. Az ilyen éttermekben külön pincér rendel, aki addig áll az asztal mellett, amíg ki nem találja a vendég, hogy mit enne. Van, hogy külön pincér hozza az ételt, és sokszor még egy külön, aki az asztalra teheti. Az étel, ha lassan jön, velük ordítoznak, nekik kell megsürgetni a szakácsokat, és az ételek méretével vagy ízével kapcsolatos panaszokat is nekik kell nyelniük. Ők általában kevésbé dekoratív, az oktatási rendszerből már kiszaladt fiatal lányok és fiúk. Bármikor készenlétben kell állniuk. Ebből adódik a töménytelen pazarlás. A már említett ARC miatt nem számít a végösszeg. SOK legyen. Beszélgetnek, isznak, csipegetnek.

Az asztalnál sok minden zajlik, egyedüli kívülállóként érdemes megfigyelni az alaphelyzeteket.
Lány – fiú: Egyes helyeken a lánynak egy olyan étlapot adnak, amin magasabbak az összegek, így látja, hogy a fiú nem keveset költött arra, hogy lenyűgözhesse. Ez általában amúgy elég is.
Családok: Az étteremasztalnál oldják meg a családi gondokat, egyesítés, házasság említése, gyerek tanulása, öregek, munkahelyváltás
Munkatársak, üzlettársak: Itt két fajta buli van. Az egyik célja a valódi lazítás, bár mindig a munka a téma. A másik főleg üzleti, amíg fokozatosan berúgnak, megemlítik az üzletet is. Ilyenkor repkednek a milliók, milliárdok. Ez utóbbi célja néha erőfitogtatás, a szerepeket rögzítik a különböző státuszú alfahímek és csatlósaik.
Haverok: Ennek szinte mindig az asztal alatt van vége.

De hogyan rúgnak be egy étteremben? Az északiak, az idősebbek, a sok iváshoz szokottak (üzletemberek, politikusok) azért tudnak inni. Északon a nők is. De többet látni fiatalok között olyat, hogy 2 sör után leesnek az asztalról. A sör mellett a leggyakrabban az éttermekben a rizspálinka megy, 30 – 60%-os alkoholtartalmú ital. A tűrőképesség nem mindig az arc fokmérője. De a koordinálatlan mozgás miatt vigyázni kell a szomszéd asztallal, na meg hogy egy rossz megjegyzéssel a másikat ne bántsák meg, mert annak a vége pozícióvesztés, vagy nem ritkán verekedés. (A kínai gyakorlatilag soha nem iszik alkoholt evés nélkül. Nézni sem bírják soha, sehol, ha beülök pár sörre. Felségsértés, illetve az elmebetegség jele. Ezt hosszasan kitárgyalják, ha velem, vagy a közelemben vannak. Újabb félórás téma. Egyél valamit, muszáj, na, nem jó, nem szabad kaja nélkül inni, stb.)

Fizetés: Itt kezdődik a kint élt külföldiek által annyiszor megcsodált konfliktus. Az a cél, hogy a másik fizessen, persze ezért úgy tesz az egyik fél, mintha mindenáron ő akar fizetni. Addig idegesítik egymást, hogy “már pedig én fizetek”, amíg a másik fél fizet, a nemfizető pedig úgy tesz, mintha mérges lenne, de nagyon, mert elvesztette az arcát. De persze igazából nem mérges. Aztán mindenki megy a dolgára, csont- és szeméthegyeket hagyva az asztalon, amit a pincérek az ételmaradék kivételével a terítővel összefognak, és kiviszik. És már jön is a következő csapat.

Pár hete ettem az asszisztensemmel és még néhány ismerőssel ezt az étket. Szerintetek mit ábrázol a kép?

Amúgy sok íze nincs, de rossznak nem nevezném.

Könnyű nap volt a mai. A reggeli órám elmaradt (bár ezt nem közölték előre), a délutánin meg mindössze négyen voltak, a többiek ugyanis valami szakmai kiránduláson vettek részt.

Miután négy embernek órát tartani nem sok értelme van, így inkább elmentünk együtt a piacra, angolul beszélgetni közben is lehet.

A piacokról már régóta akartam írni, így itt is a lehetőség.

Az itteni piacok többnyire elég zajos, nyüzsgő, otthoni szemmel nézve kaotikus helyek (ebben a napszakban épp nem, így a képek csalókák), de pont ez adja meg a varázsukat is. Az árusok harsányan kiabálnak, a portékát kínálják, vagy épp egymással üvöltöznek. Harag nincs, csak szeretik hallatni a hangjukat.
Bár Kína eleve olcsó, főleg vidéken, a piacokon vásárolni még inkább megéri. Amellett, hogy árban is versenyképesek, a termékek is többnyire sokkal szebbek, mint a bevásárlóközpontok pultjain. A zöldségek különösen kívánatosak, ráadásul a választékra se lehet panasz.

Nyugati szemmel minden kínai piac érdekes és kissé bizarr része a húskínálat. Bár minden friss, otthon egész biztosan belekötnének a hatóságok. A miért megválaszolásához inkább itt egy kép.

Élőállatokat is lehet kapni. Csirke és kacsa mindenhol van, jobb helyeken liba, galamb és néha fácán is. Ezeket ott helyben le is ölik, s a tollfosztást is elvégzik az ember helyett.

Az árakról: ma itt ezen a kis piacon Xianningben 1 jin (fél kg) kukorica 3.5 yuan, 1 jin gyönyörű krumpli 1.7 yuan, körte 2 yuan, zöldbab 2.5 yuan, az édeskömény szintén. Egészen kedvet is kaptam főzni, de a gázt palackban kapom, ami kiürült, erre a két hónapra meg már feleslegesnek tűnik újat szerezni.

Alkudni megszokott dolog, bár ez szinte majdnem mindenhol igaz ebben az országban. Jó, szupermarketekben vagy a Mekiben nem érdemes, de még a műszaki áruházakban, szatócsboltokban is.

A piac jó, Kínában járva érdemes felkeresni egyet-egyet. Velejéig Kína.

ELŐZMÉNYEK:
A kínai határviták - bevezető
A kínai határviták - Tibet, Kasmír és Ladakh

A Kínai Népköztársaság mai teljes szárazföldi területe - néhány, a gyakorlatban soha senki által nem birtokolt kies, lakatlan régiót leszámítva - a történelem során valamikor a kínai birodalom része volt. Az a lehető legritkábban, egész pontosan kizárólag az utolsó, mandzsuk uralta Qing dinasztia idején fordult csak elő, hogy a teljes mai fennhatóság érvényesült, de különböző formában valamikor minden egyes darabja felett uralkodott már kínai császár.

Leggyakrabban természetesen a mai magterületet kellett Kína alatt érteni, amely, az aktuális dinasztia erejének függvényében rendszerint rendelkezett egy kisebb-nagyobb nyugati folyosóval a Selyemút mentén, a mai Xinjiang egy részén. Időnként a ma már önálló Korea és Vietnam egyes darabjait is ellenőrizték.

Északkelet-Kína, Mandzsúria sem gyakran tartozott a birodalomhoz, törzsi terület volt nomád lakossággal, akiket igyekeztek a Nagy Falon kívül tartani.

Az utolsó kínai eredetű császári dinasztia, a Ming-ház 1640-ben bukott meg. Az őket megdöntő, erejük teljében lévő mandzsuk, a saját, Qingnek nevezett uralkodóházuk színeiben hizlalták fel Kínát méreteinek abszolút csúcsára: bekebelezték Tibetet, Xinjiangot, Mongóliát, Mandzsúriát (ez utóbbi nem volt nehéz, hisz' a mandzsu bázisról van szó), s egyúttal megindultak nyugaton Közép-Ázsia, északkeleten a mai orosz Távol-Kelet felé.

Az oroszok is ekkortájt léptek a színre, s így az érdekek hamar ütköztek. Az Amur-menti telepükön a Qing-sereg rajtaütött, majd a megkötött megállapodás, az 1689-es nyercsinszki szerződés szentesítette a két birodalom határait, a kínai érdekeknek megfelelően.

A kínai birodalom kiterjedése csúcsán. Nyercsinszk ezt állapotot szentesítette északkeleten.

Az erőviszonyok gyorsan változtak, ahogy a kínai partoknál megjelentek a nyugati hatalmak, s velük együtt az ópiámháborúk és az egyenlőtlen, a birodalomra kényszerített szerződések.
Az oroszok sem hagyták ki a ziccert, két lépésben, két újabb, az aiguni majd a pekingi egyezményekkel előbb az Amurig tolták a határt, majd az Usszurin túl fekvő Szihote-Alinyról, a tengerparti, mai Vlagyivosztok környéki részről is lemondatták Kínát.

Azt azért meg kell jegyezni, hogy noha ezt megelőzően a Qing-dinasztia területét képezték ezek a területek, a gyakorlatban kínai jelenlét nem nagyon mutatkozott néhány prémvadászt és kereskedőt, és a hébe-hóba emelt helyőrségeket leszámítva. Sem településeket nem alakítottak ki, sem bevándorlás nem zajlott (ezt eredetileg, teljes Mandzsúriára vonatkozólag tiltotta is az új udvar).

Nyugaton a Qingek egészen a Balhas-tóig kiterjesztették az uralmukat. A maival nagyjából megegyező határvonalat 1864-ben, Tachengben erőltették rá a külföldi hatalmak szorításában vergődő országra az oroszok. Összességében, a három szerződéssel mintegy másfélmillió négyzetkilométert szereztek meg így Kína rovására, s a már szovjet vezetésű északi szomszéd a felelős Külső-Mongólia függetlenítéséért is, ami méretben még nagyobb érvágás volt.

Az Oroszországban kialakuló bolsevik rendszer az internacionalizmust és a népek egyenlőségét hirdetvén felemás helyzetben találta magát a monarchia idejében kötött, imperialista megállapodásaival. A Kínai Népköztársasággal szemben lemondtak mindenféle cári előjogokról, de a határok kérdésében a tachengi illetve a pekingi megállapodásokat tekintették érvényesnek. Az ötvenes években, a szovjet-kínai barátság időszakában a kínaiak nem is bolygatták a kérdést, szükségük volt a Szovjetunió gazdasági és technológiai segítségére.

A Zhenbao-szigeti határháború

Északkeleten az aiguni ill. pekingi egyezmény javarészt folyók (Amur illetve Usszuri) mentén jelölte ki a két ország határát. A szerződés külön nem rendelkezik a folyami szigetek hovatartozásáról, így azok megosztására a nemzetközi jog alapján a folyómeder középvonala, több ág esetén a főág középvonala az irányadó. Az említett Zhenbao (vagy oroszul Damanszkij) és még néhány száz kisebb sziget ez alapján Kína részének tekintendő, a gyakorlatban azonban a szovjetek a világháború idején magukhoz csatolták őket.

A hatvanas évek közepén Mao - a vezetésen belül megingó helyzetére gyógyírként, mintegy megelőző csapásként - kirobbantotta a kulturális forradalmat, s ezzel egy évtizedre őrült közállapotok következtek. A fanatikus, leszámolásokkal, rombolással terhes milliőben Kína újra előszedte a cári Oroszország által egyenlőtlen szerződésekkel elszakított területek ügyét is. Bár eleinte még a teljes szovjet Távol-Kelet is felmerült, azért a külpolitikában igyekeztek legalább minimálisan józan határokon belül maradni, így végül a folyami szigetekre helyeződött a fókusz.

A Damanszkij/Zhenbao-sziget, a konfliktus forró pontja

Többszáz határsértés után, végül 1969 egy márciusi hajnalán a kínaiak megindultak az amúgy gazdaságilag értéktelen, kevesebb mint egy négyzetkilométeres Zhenbao-sziget felszabadítására. Két hétig a szigetért (szovjet győzelem), majd még pár hétig egy kilőtt szovjet tankért harcoltak (ezt a kínaiak szerezték meg).
Fél évvel az összetűzés után aztán a szovjetek feladták a szigetet, a kínaiak pedig győzedelmesen bevonultak, s mindkét fél elfogadta a harcok befejezését, s Zhenbao kínai ellenőrzését.

Bár korlátozott összecsapásokról volt szó, a haderők méretéhez képest elhanyagolható veszteségekkel, ennek ellenére, különösen, hogy hatalmas seregek vonultak fel mindkét részről a határ teljes vonalában, egy ponton már komolyan felmerült szovjet részről a nukleáris válaszcsapás lehetősége (ekkor Kína már öt éve maga is rendelkezett atomfegyverrel). Végződhetett volna sokkal rosszabbul a dolog.

Rendezés

A Szovjetunióval 1991-ben, Gorbacsov alatt indult meg a határvita rendezése. Elhúzódó, aprólékos folyamat eredményeképp végül 2008-ra sikerült teljesen lezárni Oroszországgal a kérdést. A vitatott szigetek nagy részét Kína megkapta, bár önmaga is tett engedményeket a Habarovszk környéki szigetek kapcsán.

Nyugaton három új szomszéd jelent meg Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán személyében. A legnagyobb kínai követelés Kirgizisztánnal szemben állt fenn, mintegy 20000 km2-es területen.

A tádzsik-kínai határ kínai térképeken, a második képen már a határrendezést követően. Kína az igény jó részéről lemondott.

A megállapodás kezdetben nem tűnt sürgetőnek Kína számára, azonban amikor Közép-Ázsia destabilizálódásával párhuzamosan a xinjiangi helyzet fokozódni kezdett, s a szélsőségesek beszivárgását meggátlandó fontossá váltak az egyértelmű határok, hirtelen Kína is sokkal pragmatikusabb hangot ütött meg, s jelentős engedményeket téve (pl. a kirgizek felé fennálló igény kevesebb mint 5%-ával kiegyezett) pár év alatt lezavarta a teljes demarkációt. Néhány száz négyzetkilométernyi, magashegyi, lakatlan területek cseréltek gazdát, s nyertek kínai fennhatóságot, s ezzel egyúttal pontot tettek az szovjet-orosz területi konfliktusok végére is.

Kirgiz-kínai határ. A már jelentősen lecsökkentett igény (lásd az első kép) tekintetében is hajlottak a kompromisszumra.

************

A sorozat befejező részében a déltengeri szigetek és Diaoyu következik.

Szerencsére gördülékenyebben ment, mint vártam, bár azt nem merném állítani, hogy élveztem volna a dolgot. A gyerekek rendben voltak, s mindössze heten voltak az osztályban, de rajtuk kívül még ott volt öt felnőtt is. Utóbbiak a suli alkalmazottai, s engem voltak hivatottak csodálni, meg gondolom eleve megnézni, hogy mit nyújtok, érdemes-e még visszahívni.

Kimondottan utálom, ha van más is az osztályban rajtam meg a kölykökön kívül, de a pénz megfelelt, szóval valahogy igyekeztem vele nem törődni.

A diákok egyébként nem olyan rosszak, sőt, egész sok dolgot megértenek már, nem teljesen kezdők. Hogy ennek ellenére ma nekem miért az első két leckével kellett őket nyúzni, azt nem tudom.

Hogy lesz-e a történetnek folytatása, arról sincs még infó. Fel nem kötöm magam, ha többet nem hívnak, annyira nem volt jó.