Férjem már másfél hete tanít a már említett, egész közeli oviban. Túl sok dolga nincs, átlag napi 20 percnyi órát tart, de néha az is elmarad, ha elcsúsznak. A tulaj meglehetősen szerencsétlen, nem ért semmihez, így a szervezetlenség gyakori, de ez legyen az ő gondjuk.

Dél körül ebédelnek. Ilyenkor minden baba kap a táljába rizst, majd saját maguk szedegetnek az átlag három fajta étel közül. Emellett olykor még leves is van. A kaja állítólag egész finom. A lenti képek az eddig felkínált képekből adnak ízelítőt.

Nem, sajnos nem én megyek, de kaptam egy erre vonatkozó megkeresést, s mivel érdekes a téma, a blogon válaszolok.

Tibet, vagy kínai nevén Xizang egy néhány évtizedes de facto függetlenség után 1950-ben visszakerült az akkor már kommunista Kína karjaiba. Bár egyes Tibet-párti vélemények szerint ez a függetlenség nem csak ennyi ideig tartott, a makacs történelmi tények azt mutatják, hogy az utolsó, Qingnek hívott kínai dinasztia uralkodása alatt Tibet önállósága megszűnt. Hogy az udvar nem bonyolódott bele a terület mikromenedzselésébe, az egy másik kérdés, ahogy az is, hogy Tibet függő viszonya a korábbi dinasztiák alatt is gyakran fennállt.

Kína bevonul Tibetbe (fenn), pár évig még szent a béke, a dalai láma kínai kommunistákkal (lenn)

Akárhogy is, 1950-ben a Népi Felszabadító Hadsereg bevonult, s az ő értelmezésük szerint felszabadították Tibetet. A helyiek ezt nem fogadták kitörő örömmel, a helyzet annyira elmérgesedett, hogy 1959-ben felkelés tört ki, aminek eredményeképp a dalai láma és a hagyományos tibeti elit zöme és némi egyszerű menekült India felé vette az irányt.
Bár az egészségügy, az oktatás és úgy általában a modern kor vívmányainak megismertetése és bevezetése terén az új hatalom tagadhatatlan sikereket tudott felmutatni, a helyzet ezután sem javult sokat. Túl azon, hogy Tibet eleve fejletlen volt, lakossága éppen csak el tudta látni magát, a kínai kommunizmus ezután következő legsötétebb évei csak súlyosbítottak a helyzeten.

Kulturális forradalom Tibetben

A "nagy ugrás" Tibetet sem hagyta érintetlenül. A hagyományos árpa helyett kukorica termesztésére kötelezték a parasztokat, majd a termés katasztrófája nyomán Kína többi részéhez hasonlóan Tibet is éhezett. Az 1967-77 között tomboló "kulturális forradalom" Tibetben az országos helyzetnél is nagyobb zűrzavart és pusztítást okozott. Mivel az éppen aktuális maói ideológia szerint minden régi ellen fel kellett venni a harcot, kolostorok ezreit rombolták le, lakóikat pedig "normális" életre (értsd: nem egyházi) kényszerítették, gyakran házasságkötésre is.
A vörösgárdisták a Potalát is kinézték, de mint annyi más kiemelt műemlék Kínában, ez is megmenekült Zhou Enlainak, Kína miniszterelnökének köszönhetően, aki csapatokat küldött a védelmére.

Ahogy Kína egészében, úgy Tibetben is 1978-at követően kezdtek el normalizálódni a viszonyok. A lassan beköszöntő, pragmatikus, Deng Xiaoping nevével fémjelzett korszak alatt Tibetben is megkezdődött az elpusztult műemlékek egy részének helyreállítása, s az elnyomás is enyhült. Bár a mély vallásosságot ezután sem nézték túl jó szemmel, jobban megtűrték. 

A nyolcvanas évek utolsó éveiben ismét felerősödtek a helyiek elégedetlenségei, s '87-'89 között minden évben kisebb felkelések törtek ki, 1989-ben csúcsosodva ki igazán. Ebben az évben zajlott a rendszer országos erőpróbája is, a Tienanmen-téri diákfelkelés, s több kisebb megmozdulás más városokban is. Végül Kína elnyomással válaszolt, a rendszerváltás elmaradt, s Tibetben egészen 2008-ig nem is lehetett hallani nagyobb konfliktusról.

Ez a húsz év hatalmas változásokat hozott. Kína gazdasága brutális mértékben fejlődött, s a beruházások Tibetet sem hagyták érintetlenül, a kínai tartományi szintű közigazgatási egységek közül az egyik legnagyobb GDP-növekedést könyvelhette el - az igazsághoz tartozik, hogy volt honnan elindulni.

Tibetben a turizmus vált az egyik legerősebb szektorrá, kínai és külföldi látogatók tömege érkezett, s bár a tibeti látogatás engedélyköteles tevékenység volt, a korlátozások sokat enyhültek, s néhány katonai szempontból igazán érzékeny határvidéktől eltekintve még a külföldiek is szabadon mozoghattak. A helyzet a 2008-as, a pekingi olimpia elé időzített felkelés következtében változott meg drámaian ismét. A két évtizedes nyugalom alatt Kína Tibettel kapcsolatos gyanakvása sokat enyhült, s úgy gondolták, az országos recept - gazdasági fejlődésért cserébe társadalmi béke - errefelé is működik, így aztán erősen hátba támadva érezték magukat.

A megmozdulásokra válaszul újra bekeményítettek, s a Tibet feletti kontroll azóta sem enyhül. Ennek része, s ezzel vissza is kanyarodnék a bejegyzés témájához, hogy a külföldiek beutazását is erős korlátok alá szorították.

Aki ma nem kínai állampolgárként Tibetbe vágyik, ezt egyéni utazás formájában nem teheti meg. A beutazáshoz szükséges egy ún. Tibet Travel Permit, enélkül fel sem engednek semmilyen Tibetbe tartó járatra. Az engedélyt egyénileg nem lehet megszerezni, csakis erre szakosodott utazási irodákon keresztül, akik egyúttal utazási csomagot is árulnak. Merthogy ez utóbbi is kötelező, kizárólag szervezett körülmények között lehet Tibetben tartózkodni. Ezt azt jelenti, hogy a Tibetben töltött idő teljes programját előre le kell egyeztetni, meg kell tervezni, s el kell fogadtatni az erre jogosult szervekkel. A 2008-as zendülést követően kizárólag csoportosan lehetett bejutni (s egy időben még az is kikötés volt, hogy a csoport tagjainak azonos országból kellett származnia), ez azóta enyhült, s most már akár egy ember is nekiindulhat. Ugyanakkor függetlenül attól, hogy egyedül vagyunk vagy egy tucatnyi más külföldivel együtt, mindenképp kötelező az idegenvezető használata, s Lhászát elhagyva a gépkocsi és a hozzá tartozó sofőr bérlése is. Mindez persze igencsak megdobja az utazási költségeket, így Tibet Kína más részeihez viszonyítva kifejezetten drága.

Komoly különbségek vannak Lhászában és azon túl. A tartomány székhelyén az idegenvezető jelenléte csak a kolostorok, más, idegenforgalmi szempontból lényeges helyszínek meglátogatásához kell, s a szabad csatangolásnak nincs akadálya, amíg a város területén marad az ember. Lhászában még a tömegközlekedés használata is megengedett olykor, de ez az aktuális helyzetnek megfelelően változhat. Az idegenvezetőt persze akkor is fizetni kell, ha esetleg aznapra szabad program van, s megúszható, hogy csak néhány órát tölt a társaságunkban.

Lhászán kívül már szigorúbbak a szabályok. A Sigace felé tartó vasútvonaltól eltekintve nincs lehetőség tömegközlekedni (ezen a vonalon is úgy néz ki a dolog, hogy az idegenvezető fizikálisan elkíséri az utazót), s így a sofőr és a gépkocsi napidíja is hozzájön a számlához.

Bizonyos területek megtekintéséhez még további engedély szükséges, az ún. Aliens' Travel Permit, aminek megszerzése inkább csak időveszteséget jelent, mert olcsó, s elég automatikusan kiadják. A még érzékenyebb határterületek meglátogatásához még egy engedély kell, de ehhez már nyomós indok is szükségeltetik, beszerzése nem egyszerű feladat (ezeket a régiókat a kínai állampolgárok is csak a katonai engedély birtokában kereshetik fel, nem annyira a tibetiek elnyomása a restrikció oka, hanem a fegyverekkel dúsan ellátott, India menti határ).

Tibet Travel Permit fenn, Alieneknek szóló lenn

A térképen jelzett helyekre kell az alienes engedély is a Tibet Travel Permit-en túl

Hogy milyen árakat találni így? Egy néhány napos, kizárólag Lhászára és környékére fókuszáló program még a legolcsóbb helyeken is, csoporthoz csatlakozva belekerül 350 USD-be, s ez az összeg nem tartalmazza a belépőjegyek árát s a Tibetbe való eljutást sem, kizárólag a szállást (a saját szoba feláras), az idegenvezetőt és a járművet+sofőrt, esetleg néhány étkezést. Egy egy hetes, Lhásza és Sigace (illetve a kettő közötti érdekesebb részek) tartalmú csomag hasonló kondíciók mellett 600 USD körüli összegbe kerül, s ezek a legolcsóbb árak, drágább irodáknál a többszöröse is lehet.

Tibet persze lélegzetelállító hely, s igencsak sajátságos hangulata van, így felejthetetlen élmény lehet, de én személy szerint nem vagyok hajlandó ilyen árak mellett odalátogatni. Szerencsére van kiskapu.

Nem, nem az illegális utazás. Hihetetlen, de még mindig rengetegen megpróbálják. Egy időben igen rá voltam pörögve a témára, s gondolkoztam Tibet felkeresésén, s akkoriban olvastam sok meghökkentő esetet.
Az utazási irodák között rengeteg a tibeti tulajdonú, s rengeteg helyi él az idegenforgalomból. Nekik jelentős kauciókat kell fizetni, s felelősséggel tartoznak az általuk beutaztatott külföldiekért. Ezt rendszeresen ki is hangsúlyozzák. Egy rebellis nyugati utazó legfeljebb kitoloncolásra kerül, míg a hülyeségeik miatt az ügynökség komoly pénzbüntetést kap, s az engedélyét is bevonják, ami jelentheti több tucat helyi ember plusz családtagjaik megélhetésének ellehetetlenülését is.
Az ötletes turisták hajlamosak azt hinni, hogy majd ők meglépnek Lhászából (ahol, mint írtam szabad mozgás zajlik), s egyénileg, stoppolva, stb. jutnak el oda, ahová akarnak. Egy kisebb csoport akkor lépett meg, amikor már elvileg indultak vissza Tibetből. A vasútállomáson kirakták őket, ők pedig találtak egy vállalkozó szellemű helyit, aki a teherautója platóján elrejtette őket. Majdnem a nepáli határig jutottak, valahogy sikerült a checkpoint-okon is átjutniuk. Ott azonban lebuktak, s az ügynökség vihette őket vissza önköltségen Lhászába, miután még nekik állt feljebb, s megfenyegették az irodát, hogy olyan értékelést adnak, ami után senki nem fogja őket választani.
Az engedélyük elvesztése is csak éppen hogy nem történt meg.

A történelmi Tibet és a mai Tibeti Autonóm Terület földrajzi határai nem esnek egybe. Tibet keleti, északi része más tartományok fennhatósága alá esik. Szecsuán nyugati része pl. tibeti autonóm régiók sora, ahol autentikus tibeti élményhez lehet jutni a fenti macerák nélkül.
Ezekbe mindenféle korlátozás nélkül, a Kínában megszokott normális árakon be lehet jutni (bár időnként egyik-másikban lehetnek utazási limitek, de nem jellemző), s bár a Potala kimarad a programból, kárpótol a helyi táj és kultúra. Én ide mennék, ha utaznék.

Az alábbi galéria Garze Tibeti Autonóm Prefektúra (Nyugat-Szecsuán) tájaiba enged betekintést.

A helyi, shenzheni újdonságokról és tervekről többször is megemlékeztem, de általános kínai körkép tavaly októberben volt utoljára, így ideje körbenézni, hogy azóta mi történt.

Bár a tavalyi három vonalas bővítés óta Shenzhenben új szakaszt még nem adtak át, az egészen meghökkentő tervek (erről itt írtam) még mindig nem a végét jelentik a történteknek, ugyanis most már 35-ös és 36-os vonalakról is szó van. A legnépesebb shenzheni kerület ugyanis ezek építésének a megsürgetéséért lobbizik ezerrel. Nem tudom, hány vonalnál fognak megállni majd.

No, de nézzük az országos viszonyokat. A tavalyi év vége a szokásos módon alakult, rengeteg vonalat adtak át, bár az előző cikkben sugalltakkal ellentétben akadtak csúszások is. Egy kivételével csak néhány hónapról volt szó, de a nyugat-kínai Lanzhou metrójának első szakasza még mindig nincs kész. Nagyon nehéz talajviszonyok között, negyven méter mélységben (s a Sárga-folyó alatt is) fut a kérdéses vonalszakasz, így akadtak előre nem látható problémák. Egészen új, az országban még nem használt megoldásokat is bevetettek, s mostanra már a próbajáratok járják a vájatot, így az idén év végéig még akár meg is nyílhat. Vagy jövő év elején, majd kiderül.

A lanzhoui alagút Sárga-folyó alatti szakasza. Ez az első alagút a folyó mentén. Zhengzhou központi részét nem keresztezi a vízfolyás, a jinani metró pedig még nem készült el.

Lássuk tehát, idén eddig mely vonalakkal bővült a kínai metrórendszer.

1. Január 6-án Fujian tartomány székhelyén, Fuzhouban adták át a csak tavaly debütált első metróvonal egy új, 15,1 km-es szakaszát.

2. Január 12-én a henani székhely, Zhengzhou avatott fel egy 15,7 km-es szakaszt az 1-es vonalon, s átadott egy 42 km-es, a reptérre vezető vonalat is.

3. 18-án a nanjingi 4-es metró jött, 33,8 km-es hosszú új vonal formájában.

4. 26-án a harbini metró kapott új vonalat, a 3-as számra hallgatót, egyelőre csak 4 km-en.

5. Április 15-én Suzhou folytatta a sort, ott a 4-es számú, új vonal jött 42 km-en egy 10,8 km-es szárnyvonallal kiegészítve.

6. Június 2-án a chengdui 4-es vonal hosszabbodott meg újabb 21 km-rel.

7. Június 7-én Dalianben avattak fel három vonalhosszabbítást, összesen mintegy 15 km-en.

8. Június 27-én Hebei tartomány székhelye, Shijiazhuang is metrós várossá vált. Rögtön két vonallal nyitottak, a hosszabb 1-es és az egyelőre elég rövid 3-as együttesen valamivel több mint 30 km.

9. 30-án a changchuni 1-es vonal bővült további 16,3 km-rel.

10. Július 3-án Hangzhouban adták át a 2-es metró egy kb. 10 km-es toldását.

11. Augusztus 18-án a tavaly metróssá vált Nanchang is új vonalat avathatott. A 2-es számú új vonal csaknem 20 km-es.

12. 29-én végül némi csúszással megnyílt Kunming 3-as metrója is. Bár eredetileg tavaly év végére ígérték, a 25 km-es vonal nem készült el időben. A belőle kiágazó 6-os, a reptérre közlekedő metró működése is csak így vált teljessé, lévén a vonal eddig a pontig nem állt összeköttetésben a város metrórendszerével.

13. A legfrissebb metróavatás három napja zajlott. A mostanában nagyon felpörgő Chengdu, Szecsuán tartomány központja is reptérre vezető metrót adott át. A vonal a 10-es számra hallgat és cirka 10 km-es.

A képen látható chengdui hálózat is csak az utóbbi 7 év eredménye. Az első vonal 2010-ben lett kész, most már ötnél tartanak, s még másik 4 épül. 

A fejlődés impozáns, de azért még messze nincs vége az évnek. Mint mindig, idén is december utolsó napjain várható a szokásos nagy boom. A már meglévő hálózatok bővítése mellett idén debütál a metrós városok közé Xiamen, Xuzhou, Guiyang és Wenzhou, s talán a bejegyzés elején már említett Lanzhou is.
A szokásos térképen is egyre több a pötty. 

Ja, és még egy bónusz adalék. Bár még csak ötletelnek vele, de Tibet székhelyén, Lhászában is felmerült a metróépítés gondolata. Ha valóban elkészülnek a tervek, s azokra a kormányzat is rábólint, ez lesz a legkisebb város Kínában, ahol metró jár majd. Bár Lhásza fejlődik, népessége éppen csak nagyobb Debrecenénél.
Minden bizonnyal a világ legmagasabban épült metrójának címét is elviszi majd a város. Ha valóban lesz belőle valami a távolabbi jövőben.

Utólag is bocs, amiért nem jelentkeztem napok óta az ígéretem ellenére, de amióta nem melózom, majdnem egész nap alszom.
A lustaságomba belejátszhat az is, hogy kénytelen-kelletlen nekiálltam egy picit fogyni is, mert a házasélet alatt újra felszaladt egy kellemetlenebb felesleg. Bár férjemet állítólag nem zavarja, engem annál inkább. Már korábban is próbáltam leküzdeni a helyzetet, de mindkét alkalommal elbukott a dolog azon, hogy ő a határozott kérésem ellenére is itt tömte magába a kaját mellettem (neki könnyű, semmit nem hízik).

Mostanra azonban megmakacsoltam magam, s egyértelműen kitiltottam a lakásból mindenféle élelmiszert. Ismeri a járást, kismillió helyen vásárolhat magának harapnivalót, csak haza nem hoz belőle semmit. A helyzetnek eredménye is lett. Bár az út eltart még egy darabig, de megindultak a folyamatok. Szigorúan a saját, erre preferált ételeimet eszem, s mostanra alig valamit. Tudom, koplalni nem egészséges, de ismerem magam, a sportra lehetetlenség rávenni, úgyhogy csak ez marad. Nekem beválik, nem szenvedem meg, önuralmam is van hozzá, s egy idő után (1-2 nap) már nem is zavar. Csak a belekezdés nehéz, ha kísértések garmadája vesz körbe. De ez kiiktatva.

A testsúlycsökkentés mellékhatása azonban a már emlegetett lustaság. Energiabevitel híján a szervezetem ott spórol, ahol tud, így aztán nincs sok kedvem megerőltetni magam (szellemileg sem), s csak vegetálok. Nem panaszképp, csak magyarázatként írom.

Mivel a héten még nem dolgozom, azért majd most már tényleg igyekszem erőt venni magamon, s belekezdeni az elmaradások pótlásába. Reméljük, sikerül.

Európából egzotikusnak tűnik, Délkelet-Ázsia egyes részein viszont elég megszokott, rendszeresen előforduló jelenség. Bár sokan különböző dolgoknak gondolják, valójában a tájfun, a hurrikán és a trópusi ciklon egy és ugyanaz, csak épp a glóbusz más-más részein különféleképp hívják ezeket a légörvényeket.

Szerencsére a tájfunok ritkán okoznak túl nagy károkat, mivel csak töredékük éri a partokat, jellemzően még a tenger felett kimúlnak. Ázsia keleti felén elég széles határok között megjelenhetnek, beleértve Japánt és Dél-Koreát is, de leginkább a Fülöp-szigeteken kell velük számolni.

Kína délkeleti, keleti partjain fel-felbukkannak, erre leginkább Hainan szigete és Guangdong tartomány a legveszélyeztetettebb. Bár igen komoly erőt képesek kifejteni, Kínában nagyon ritkán követel emberéleteket. Az előrejelzés megfelelően működik, az épületek pedig szilárd elemekből készülnek.
Az eddigi legpusztítóbb tájfun 2013. novemberében kelt életre az óceániai miniállam, Mikronézia körzetében. A Haiyang vagy filippínó keresztségben Yolanda tájfun ezután végigsöpört a Fülöp-szigeteken, majd a vietnámi és dél-kínai partok felé vette az irányt.
A rekordgyors, 314 km/h-s sebességet elérő ciklon az útja során több mint hatezer emberrel végzett (zömmel a Fülöp-szigeteken), s csak Kínában majdnem egymilliárd dollárnyi kár keletkezett. Szerencsére csak 11 ember halálát okozta az országban - további 9 eltűnt -, ők jellemzően a tájfun keltette áradások során vesztették az életüket.
Az áldozatok alacsony száma annak is köszönhető, hogy több tízezer embert kitelepítettek az érintett körzetekből.

De hogy is jönnek létre a tájfunok? A Wikipedia eképpen ír erről:

A trópusi ciklonok keletkezéséhez két tényező: 1.) nagy páratartalmú, meleg levegő és 2.) meleg (26-27 °C) vízfelület szükséges. A felszálló, nagy páratartalmú meleg levegő a Coriolis-erő hatására forgásba kezd. A feláramlásban a vízgőz egy része kicsapódik, először kialakulnak a térségre jellemző tornyos gomolyfelhők, majd a forgás hatására a jellegzetes felhőkarok. Mivel az Egyenlítő közvetlen közelében a Coriolis-erő nagyon gyenge (az Egyenlítőn nulla), itt nem is indulhat meg a ciklonáris mozgás. Ennek következménye, hogy trópusi ciklonok csak az említett magasabb szélességeken (a 10. és 20. fok között) keletkeznek, illetve nem keresztezik az Egyenlítőt.

A meleg óceán a képződmény életének további szakaszában is kiemelt szerepet játszik. Ha a feláramló légtömegbe további meleg és nedves levegő kerül, a rendszer belső energiája nő. A felhőképződés során felszabaduló energia tovább gyorsítja a folyamatokat, a megnövekvő hőmérséklet miatt megnő a feláramlás sebessége, emiatt megnő a nyomáskülönbség, erősebb lesz a kondenzáció és még több energia szabadul fel. A pozitív visszacsatolás révén a rendszer egy idő után önfenntartóvá, egyfajta óriási függőleges hőmotorrá válik, és megkezdi önálló életét.

A tájfunok előfordulása évszakokhoz is köthető. Bár hébe-hóba bármikor keletkezhetnek, a tájfunszezon jellemzően az esős évszakban, júliustól októberig fordul elő.
Az elmúlt röpke másfél hétben három tájfun is jött egymás után. Szerencsére egyik sem volt túl veszélyes, de azért kaptunk róla figyelmeztetést sms formájában a helyi hatóságoktól. Ilyenkor azért ajánlott inkább zárt térben tartózkodni és jobb nem a tengerparton lébecolni.
Bár itt tényleg csak az erősebb szelet és elállni nem akaró esőt érzékeltük, azért a második tájfun után maradt egy kis pusztítás is a környéken. Néhány apróbb fácskának nem esett jól a vihar.

A mai nappal befejeződött a nyár, ami a tanítási részét illeti. Már igencsak ideje volt...

Na nagyon azért nem akarok panaszkodni, egy átlag hazai dolgozóhoz képest igencsak könnyed volt a terhelés, maximum napi 2-3 óra, de inkább egy-másfél, s a hétvégék is általában szabadok voltak. Ehhez ugyan még hozzájött napi másfél-két óra utazás is, de igazából még így sem túl sok racionálisan nézve. De ennek ellenére hadd szenvedjek kicsit, ez lényegesen több volt, mint ami általában kijár, s így eléggé untam már.
Szerencsére anyagilag kifejezetten megérte a nyarat itt tölteni, a két hónapban ketten (lényegében én, de férjem az én óráimra is elkísért és tanult) összeharácsoltunk egy forintban már hétszámjegyű összeget csak a nyári sulikból és mellette volt még céges munkából is bevétel. Hát, Vietnámban egyhamar ennyit nem hiszem, hogy fogunk keresni.

Most viszont nekem jövő hétig már semmi dolgom. Leghamarabb egy hét múlva kezdek itt Bantianben egy nyelvsuliban, s ez a legutolsó nyári melós suli is kér heti egy órát a következő hétvégétől indítva. Legrosszabb esetben is egy teljes hetet pihenhetek, de talán másfél is lesz belőle. Férjem már hétfőtől ovizni fog, de addig azért ő is szusszanhat egy cseppet.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy amint egy kicsit helyrebillenek, a blogon is aktiválom magam. Végre.

Férjemmel ma oviban jártunk, ugyanis az egyik ismerős csajszi szólt, hogy kéne oda tanerő szeptembertől. Az ajánlat alapján ezért 6500 yuant plusz reggelit és ebédet adnak, cserébe 8:30-12:30-ig ott kell dekkolni minden hétköznap. Viszont a fizetést nem csökkentik az esetleges ünnepek, s még a téli szünetre is jár(na) bér.

 
Bár az idő nagyobbik részében csak játszadozni kell a lurkókkal és érdemben napi fél-egyórás tanítást kell csak produkálni, ez így is napi négy órát elvesz, szóval shenzheni viszonylatban határozottan nem egy túl vonzó ajánlat, még akkor sem, ha tudjuk, hogy kis létszámú ovi, tizenakárhány gyerekkel és három óvónővel.

Én kapásból kukáztam, de próba szerencse alapon férjemet beajánlottam. Nem árulva zsákbamacskát, őszintén elmondtam, hogy mire képes, s hogy egyelőre valóban nem egy kimagasló tanár, s akkor még enyhén fogalmazok. Viszont ennyiért nem nagyon kapnak embert, így egy próbát megért.

Ugrottak is ajánlatra, s ma tartottunk is nekik egy demó órát. Fél órát pontosabban, s csak a férjem. Az éneklős részektől eltekintve elég csapnivaló volt, de még így is megfelelt. Jó, elsősorban a fehér arc a lényeg, meg hogy reggelente üdvözli a gyerekeket, amikor behordják őket a szülők.

A picik amúgy egész jól viselkedtek, s egyik-másikuk kifejezetten cuki volt. Még nagyon aprók, inkább 3-4 év körül járnak, s mondanom sem kell, egy kukkot sem értenek angolul. 
Szeptembertől mindenesetre férjem őket okítja délelőttönként, mialatt néhány délután a régi suliban lesz Amy-ékkel. Nem lesz ez rossz anyagilag sem és gyűjti a tapasztalatokat is. Mindkettő jó lesz, ha majd már Vietnám partjai mentén éljük a világunk.

Mai bevásárlótúránkon lettem figyelmes erre a ránézésre egészen gusztusos gyümölcsre. Kínai neve renshenguo, vagyis ginzenggyümölcs, de semmi köze nincs a ginzenghez. Sőt, mint kiderült, Kínához de még a környékhez sem, ugyanis Dél-Amerika szülötte ez a burgonyafélék családjába tartozó valami.

Erre már csak az itthoni nyomozás során jöttem rá, ugyanis bevallom, nem rémlik, hogy valaha is láttam volna már ezt a furatermék blogra illő csodát.

Bár ránézésre még egész kívánatos, az íze korántsem annyira impozáns. Uborkához, krumplihoz és egész minimálisan sárgadinnyéhez hasonlatos, de inkább az előző kettő dominál. Kis magok is vannak benne, amelyek állítólag fogyaszthatóak, de tapasztalataim alapján inkább ezt ne tegyük.

Addig is, a galériában csodáljátok meg ezt a remekművet, melyet egyébként pepínónak vagy perui uborkának is neveznek.

Bár felénk csak eső formájában és egy kisebb széllel jelentkezett, a közeli Guangzhouban egy cseppet erősebben tombol a tájfun. Videó alant.

Na, ezt is megértük. Előbb-utóbb számítani lehetett rá, mivel már a veszélyzónában élünk.

Ma írtak a nyári suliból, hogy a vihar miatt ma ne menjünk dolgozni. Aztán láttam a hatóságok sms-t is. Eszerint kerüljük a tengerpartot, a hegyeket, a különböző veszélyes helyeken, s ha van rá lehetőség, inkább maradjunk zárt helyen.

Szerencsére ez nem egy túl komoly eset, nem vagyunk veszélyben, de jobb elkerülni a bajt. És pihenni itthon. Amit nem bánok.