Holnap megyünk értük a postára. Hányattatott sorsukról majd utána részletesebben.

A lényeg, hogy végre ez is rendeződni látszik. 

Tegnap lett áram újra, így ma tanítás után vissza is költöztünk. Az emlegetett híd oszlopai még mindig csak meg vannak támasztva, s nem is tartom kizártnak, hogy ez így is marad, amíg egy nagyobb vihar el nem pusztítja jobban. De majd kiderül.

Itthon lenni jó! 

Ma a Szecsuánblog egy rendhagyó, fiktív elbeszéléssel jelentkezik. A történetben szereplő személyek és egyes valódi, hús-vér emberek közötti esetleges hasonlóság kizárólag a véletlen műve.

Történetünk főszereplője, legyen mondjuk Bebe, és házastársa egy délkelet-ázsiai trópusi üdülőváros kis belvárosi útjait szelik mostanában, mivel errefelé bérelnek szobát egy ideig. Bebe és kedves párja nagyon ügyes vezetők, bár nem rendelkeznek az adott országban hivatalosan elfogadott jogosítvánnyal. Az ország lakosságával ellentétben betartják a közlekedési szabályokat, még indexelni is szoktak, s Bebe még gyorshajtani sem (a házaspár másik fele olykor 50-nel is száguld a 40-es megengedett sebesség helyett, bár ezt üres utakon szokta végezni, s Bebétől ilyenkor is kap érte).

A helyszín belvárosában akadnak egyirányú utcák is, bár ezek nem teljesen egyértelműek, különösen, hogy egy természeti katasztrófa elvitte a táblák zömét. Az egyik este folyamán így szereplőink teljes jóhiszeműség mellett behajtottak egy ilyenbe, forgalommal szemben, s megtettek körülbelül 50 métert, mire ez tudatosult bennük, de addigra már le is intette őket a rend két őre. Mivel forgalommal szemben hajtani errefelé semmilyen úton nem számít rendkívülinek, s ezt a helyiek akár a sáv kellős közepén sem szégyellik űzni, így nem csak őket, hanem gyakorlatilag a sáv teljes forgalmát. A népek csak gyűltek.

Bebéék ki lettek okosítva előzőleg. Hogy például ne értsenek angolul, mivel ez az egyetlen nyelv, amit esetleg az egyenruhások még valamilyen szinten képesek előadni. Mivel nem tudnak az emberrel szót érteni, elengedik. Azt is mondták, hogy öt év alatt egyszer láttak rendőrt, s a külföldieket pláne nem szokták cseszegetni.

Szereplőink követték ugyan az utasításokat, de a zsaruk már fejlettebbek, mint régen, google translate-tel is fel voltak szerelkezve. Helyszíni bírságról hallani sem akartak, mindenáron az őrsre szerették volna vinni delikvenseinket. Ők ezt nem annyira szerették volna, de nem voltak elég ügyesek, túl feltűnően akartak fizetni, így a közönség miatt ez nem jött össze.
Az eset a szálláshoz közel történt, így Bebéék felugrottak pénzért, de a rendőrség közben elvitte a motort. Ettől Bebe kissé kiállhatatlan lett, de szerencsére egy segítőkész ismerős ajánlotta, hogy nézzenek meg egy helyet. Ez már este 11 felé történt.

A rendőrség épületében csak két ember volt, az egyik pizsamában, s egy kis fülkében az ágya is látszott. A motorról érdeklődve nagyon előzékenyek lettek, s némi fordítóprogramos asszisztenciával meg is indult a kommunikáció. Kérdezték, van-e érvényes jogosítvány, amiről kiderült, nincs. Kérdezték, a motorhoz vannak-e papírok, amiről meg az, hogy vannak, de nem vitték magukkal. Ez mind nem is volt baj.

Közölték, hogy jogosítvány hiányában egy hét után adják vissza a járművet, s igen súlyos pénzbírságot is kell fizetni, kb. 30 ezer forintnyi helyi pénzt.
Bebe itt már kezdett ráérezni a játék ízére, különösen, hogy jókedélyűek voltak a közszolgák, s még cigarettával is kínálták a párt. Gyorsan felvetette, hogy nem lehetne-e most fizetni bírságot. Természetesen lehetett, s valami furcsa okból kifolyólag ez még kevesebbe is került volna, mint az egy hét utáni. Csupán 17000 ft-nyi összeg.

Sajnos a helyszínen ennek még a fele sem volt a fiataloknál, így jelezték, hogy esetleg reggel jönnének vissza, mert most csak ennyi van. Szerencsére ez sem volt gond. A jóemberek segítőkészek voltak, nem szerették volna, ha feleslegesen fordulnak, így inkább kevesebbel is beérték. Reggel már jó eséllyel másik kollégákra hárult volna a feladat, s őket sem akarták extra feladatokkal terhelni.
Így végül mindenféle papír bemutatása nélkül, még személyazonosságot sem csekkolva kiadták a járművet kb. 8500 forintnyi pénz ellenében. Bár jogosítványa nem volt a párnak, minden további nélkül hagyták, hogy elvezessék a motorjukat, de azért a bukósisak használatára (mely amúgy ott volt már a kézben) még előzékenyen felhívták a figyelmet.

Így lett Bebééknek újra motorja és így működik a korrupció a vadkeleten.

Vietnám hadserege kemény évtizedeket tudhat maga mögött. A kezdetben még nem teljesen reguláris erők harcoltak a franciák ellen, majd később, már Észak-Vietnám hivatásos hadseregeként a déli Vietkonggal kiegészülve az USA és a déliek csapatai ellen küzdöttek, sikeresen.
1978-ban, immár az egyesült Vietnámi Szocialista Köztársaság haderejeként Pol Pot kambodzsai rezsimje ellen indítottak offenzívát, s rá egy évvel később azt ezt megtorlandó kínai támadást is megállították. 

Azóta némi déltengeri, Kínával folytatott korlátozott haditengerészeti csörtétől eltekintve (ezekben már alulmaradtak) szerencsére nem kellett élesben igénybe venni a katonaságot, de ilyen múlt után talán nem véletlen, hogy még ma is közel félmilliós az állomány, amivel a kilencedik helyet csípik meg a világranglistán. Ha a tartalékosokkal együtt vizsgáljuk meg a listát, úgy már öt és félmilliós a fegyverbe fogható honfi, amivel már a két Korea után ők kerülnek a dobogó harmadik fokára.

Ha már ennyi katona van, érthető, hogy katasztrófák idején ők sem maradnak ki a jóból. Állítólag közel ötvenezren érkeztek meg a régióba, elsősorban nem Nha Trangba, hanem a környező vidékre, ahol nagyobb volt a pusztítás és helyenként komoly áradások is rontottak a helyzeten.
Azért ide is jutott pár fiatalember, akik a kidőlt fák eltakarításában segédkeznek.