Ha nem fapadossal repked az ember, az magával hordozza a fedélközi, repjegy árába foglalt ellátást is. Ami az étkeket illeti, ebben ritkán van nagy köszönet. Disznót szinte sehol nem kínálnak, tekintettel a világ lakóinak azon terjedelmes részére, akik esetében tabut jelent az amúgy kifejezetten ízletes lábasjószág fogyasztása. Így aztán, rendkívül ritkán fordul elő, hogy ne a standard választási lehetőséget kínálják fel: csirke vagy hal.

Az Aeroflot Shanghai-Moszkva járatán kifejezetten kellemesnek nevezhető élelmet kaptunk, mint arról írtam már a blog hasábjain korábban. Ez nem gyakori, úgyhogy meg is lepődtem.

Képek a három járatról a galériában.

Kína legnagyobb városa, a tartományi jogokkal rendelkező Shanghai. Bár a britek megjelenéséig nem tett szert túl nagy jelentőségre, azóta a nyugati, bűnös befolyás központi helyszíne az országban.
A kommunisták egy időben igyekeztek is büntetni a várost, amely még a Népköztársaság kikiáltásakor is a kínai adóbevételek több mint felét produkálta. Kihasználva azt a tényt, hogy Shanghai eleve termelékenyebb és gazdagabb volt, a nyolcvanas évekig alig történt érdemi fejlesztés a városban, így az infrastruktúra terén nemcsak behozták, de gyakran le is körözték a sokkal kevésbé jelentős, s lényegesen kisebb tartományszékhelyek is.

Érdemi változás a reform beindulásával következett be. Miután Dél-Kínában a különleges gazdasági övezetek meghozták a sikert, Shanghai is visszakaphatta jól megérdemelt helyét az államóriáson belül.

Shanghai ma is kiemelkedik Kínából. Nyüzsgő, kozmopolita hely, shanghaii hukout szerezni (kvázi teljes értékű shanghaii rezidenssé válni, a hukouról majd részletesen az új blogban) meg maga a Kánaán a kínaiak szemében.

A hazaúton én is érintettem Shanghait, igaz, csak futólag. Pudong, a semmiből a 90-es évek elején kinőtt új városrész mára Kína és a kínai gazdasági fejlődés megkérdőjelezhetetlen szimbóluma.  A régi, koloniális stílusú belváros, az ún. Bund és a Huangpu túlpartján fekvő Pudong kontrasztja jól jelképezi a régit és az újat, s a két világ összhangja remek turistacélpontként is funkcionál.

Rendes fényképezőgéppel az enyémeknél nagyságrendekkel szebb képek készíthetőek, a késői óráknak köszönhetően tőlem jobb nem tellett. Azért ízelítőnek talán ezek is jók.

Bund (fenn), Pudong (lenn)

Xianning Wuhan közelében, Hubei tartományban fekszik. A város magterületén pár százezer ember él, így sem túl nagy, se nem túl kicsi, ennek minden előnyével és hátrányával együtt.

Kevés kivételtől eltekintve a kínai városok nem túl szépek, ez könnyedén kijelenthető. A kivitelezések erősen chabuduo módon zajlanak, így még a leggusztusosabb építmények is elég hamar lerohadnak, ráadásul a kínaiaknak mintha lenne egy különleges, hetedik érzéke ahhoz, hogy elcsúfítsanak mindent. A legmodernebb házakon is sokat ront, ha beköltöznek, s aztán a maguk ízlésére formálják.
Xianning nem különbözik az átlagtól, nem igazán szép hely. A város határában lévő Qianshan hegyet leszámítva a táj sík, természeti szépségekben nem bővelkedik.

Ez a csúcs, amit Xianning esztétika terén nyújtani tud

A kínai viszonylatban kicsi méret miatt nagyjából könnyen áttekinthető és bejárható, s a forgalom is elviselhető, dugók ritkán fordulnak elő. Wuhanhoz képest a levegő is üde, s növényzetben sincs hiány.
Waiguorenként ahhoz elég apró, hogy importáru terén silány legyen a választék, de ezen sokat orvosol, hogy Wuhan egy órányira van csak, így ha muszáj, a nagyvárosból minden akad.

Nem különösebben szerettem meg Xianninget. Ez talán lejött az évközi írásaimból is. Kétségtelen, hogy amíg Fengjiebe bármikor visszamennék, addig Xianningből ez az egy év bőven több volt, mint elég.

A város nevezetességét - bár ez nagyon viszonylagos, Hubei határain túl elvétve hallott róla bárki is - a hőforrások adják Jópár hotel, spa, s a város ezen részén gazdag, erre építő idegenforgalmi infrastruktúra épült fel/ki, s ez a szektor rejtheti Xianning jövőjét is.

Az étellel sem voltam igazán kibékülve. Fengjie után az itteni ízek erős visszaeséssel értek fel, bár azok számára megváltást is jelenthetnek, akik nem bírják az erős kajákat. Hubei gasztronómiája sem vészesen rossz - én leginkább átlagosnak nevezném. A déli, délkeleti part édeskés konyhájához képest mindenképp nagyságrendekkel jobb, de Szecsuán vagy Hunan markáns ízeivel nem ér fel.

Ahhoz elég nagy a város, hogy szórakozásra legyen lehetőség. A tipikus kínai KTV mellett, amit szerintem talán még az egészen miniatűr településeken is találni, Xianningben akad több európai értelemben vett bár, iszogatós-táncolós hely, s még sztriptízbár is. A nappali időszakra számtalan kávézó, ilyen-olyan beülős hely épült, egyik-másik teljesen hangulatos, s megüt bármilyen európai nívót.

Xianning földrajzilag egyáltalán nincs rossz helyen. Termőterületekben gazdag, környezeti katasztrófáktól védett, s hála a nagysebességű vonalaknak, minden fontosabb kínai terület rövid időn belül elérhető. Tektonikailag sem aktív Xianning környéke, ennek hála a város alá tartozó egyik déli járáson épül Kína eddig legnagyobb atomerőműve.

Ha a környéken jártok, nem feltétlenül javaslom a xianningi látogatást, mert tényleg nincs igazán semmi, ami miatt érdemes lenne felkeresni - hacsak valaki nem kimondottan van oda a föld alól bugyogó meleg vízért, bár ez utóbbi céljára is vannak sokkal látványosabb helyszínek a Mennyei Birodalomban.

Xianningi tíz hónapom azért nem nevezhető rossznak, de azt el kell ismernem, hogy ehhez igazán nem sokban járult hozzá maga a városka, mi több, ez utóbbi inkább egyike volt a negatív faktoroknak. Oké, ha nagyon őszint akarok lenni, Fengjie után esélytelen volt. Első kínai helyszínnek valószínűleg kiválóan megfelel, a kötelező egzotikumot hozza.
Ezzel együtt, Xianningben nem hiszem, hogy valaha még egyszer megfordulok majd.

Egy valamire való légitársaság már rég nem repül multimédiás szórakoztató cuccok nélkül. A nagy gépek rendre fel vannak szerelve velük, az utasok pedig a hosszú szállingózás alatt kedvükre nézegethetnek filmeket, játszadozhatnak vagy épp hallgathatnak zenét.

Az Aeorflot Shanghai-Moszkva járata sem volt ez alól kivétel, a sztyuik kiosztották a karfához csatlakoztatható füleseket, onnantól meg már ki-ki ízlésére van bízva, hogy mivel múlatja az időt.

Egy Veve sem lehet meg anélkül, hogy kilenc óra repülés során ne nézegetne valamit, így végig is mustráltam a kínálatot. Közönségfilmeket elvétve nézek, nem az én műfajom, a repülőkön sorozatokból meg elvétve akad valami használható, ezért általában a dokumentumfilmek között szoktam elsőként keresgélni.
Minthogy orosz felségjel alatt közlekedtünk, a lehetőségek között is gyakran fordultak elő orosz produkciók. Egyikük, egy szibériai tigrisről szóló filmecske nyomban fel is keltette az érdeklődésemet, hamar végig is néztem.

A részletekkel nem nagyon akarok untatni senkit: a szokásos szomorú tényeket lehetett hallani. Miután a hagyományos kínai gyógyászat mindenféle kiváló hatást tulajdonít a tigrisek minden egyes porcikájának, így előszeretettel ejtik el őket, majd csempészik az alkotóelemeket Kínába. Mutatott a film orvvadásznak tűnő egyedeket, vadőröket, s a narrátor is ecsetelte az óriási nagymacskák bizonytalan sorsát.

A néző csak néz, látszólag minden rendben, standard dokufilm megy, s fel sem merül, hogy a bolygó egy sajátságos berendezkedésű országának légterében haladunk épp. Csakhogy hirtelen jön Putyin, s az addig teljesen konvencionális természetfilm egy pillanat alatt átalakul propagandává.

Merthogy Putyin nem akárki, azt tudjuk jól. Felbukkanhat ő az orosz vadkelet bármelyik falvacskájában, segít a kisembereken, átússza a folyókat, spontán felvételeken lovagol, ment embert és vadat egyaránt.
Az addig a tigrisek lényegében kilátástalan helyzetén lamentáló filmecske reményt csillant meg. Putyin pár éve egyszer csak szólt népéhez, hogy márpedig azért tigrist lőni nem annyira szép dolog, szóval inkább talán kéretik mellőzni.
Az addig lelkes vadorzók körében is széles népszerűséget tudhat magáénak, hiszen a dokumentumfilmes következő mondata szerint a bejelentést követően hirtelen drámaian csökkent a tigrisek pusztítására tett erőfeszítés. Putyinnak csak egy szavába került.
Feltűnt az elnök kis tigriskölykök dögönyözése közben is, ugyanis kapott ajándékba belőlük valahonnan. Egy ilyen nagyszerű ember természetesen nem a hátsó kertben tartotta őket háziállatként, hanem felelősségteljesen lepasszolta a piciket egy állatkertnek, de azóta is sűrűn gondol rájuk.

A feltehetően kötelező Putyinos kör után aztán - némiképp ellentmondásosan - megint orvvadászokat meg kesergő vadőröket vonultat fel a film, úgyhogy azért a nagy tigrisbarátok még ne lélegezzenek fel megkönnyebbülten.  A nagymacseknak sajnos valószínűleg annyi a vadonban előbb-utóbb. Talán ha Putyin gyakrabban hozza szóba őket, még van remény...

Túl szépen ment minden Moszkváig, így aztán valaminek történnie kellett, hogy azért ne legyen teljesen zökkenőmentes az út.

Szerencsére nagy baj nem lett, kb. egy óra késéssel szálltunk fel Moszkvában, de ennyi még bőven belefér.

Ha kicsit akklimatizálódtam, jönnek majd a bejegyzések még egy fél hónapon át.