Kis rövid videó a nagyobb csemetékről. Épp ebédhez készülődnek. Tényleg megvan bennük a cukiságfaktor, ezt még én sem tagadhatom.

Egyszer már írtam róla, amikor átadták, de az elég szegényes bejegyzés lett, ráadásul a képek is elmaradtak. Legutóbb, amikor Wenzhouba repültem doktorosdit játszani, eredetileg ezt a vasutat akartam igénybe venni, de pechemre a kora délutáni menetrend elég foghíjas, így maradt a busz.

Viszont, miután Xianningdong (Xianning-Kelet) állomásig eljutottam akkor, így azért magáról a megállóról készült pár kép.
Péntek reggel aztán Xianningnanról (Xianning-Dél) indultam el a vonattal, s ezúttal éber is voltam.

A vonal itteni végállomása, Xianningnan nagyon közel van a sulihoz, a hatos busszal csak három megálló, gyalog kb. 10 perc. A vasútállomást még nem sikerült tökéletesen integrálni a környezetbe, miképp az a képeken is jól látható, de Kínában ez többnyire rövid idő kérdése.

Kicsit azért bóbiskoltam is a szerelvényen, így elsőre kicsit meglepett, amikor kinyitva a szemem a kijelzőn megjelent a sebességünk. Noha utaztam már ilyen vonatokon (többek közt Hainanon, Haikou és Sanya közt is hasonló kocsik járnak), erről elfeledkeztem. A kiírás szerint épp 259 km/h-val robogtunk, amit nagyjából tartottunk is Wuhan belterületéig, ahol már csak 100 km/h lehet a megengedett max., mivel 98-99 km/h-val haladtunk csak.

A vonat nagyon gyors és kényelmes, a lábterek hatalmasak. Ez utóbbi dolog titkára kíváncsi lennék. Kínában ugyanis a távolsági buszokon is gond nélkül elfér az ember lába, még az ilyen magasra nőtt fehérnépeké is, mint amilyen én vagyok. A helyzetet a magyar oldal számára tovább súlyosbítja, hogy a helyiek aprók, ergo ők kis túlzással még rúgkapálhatnak is könnyedén az előttük lévő utas támlájának érintése nélkül.

Szeretem a kínai vasutat. Messze a legjobb és legbízhatóbb az életem során kipróbált konkurenseivel összevetve.

Képek a galériában, feliratokkal. Pinnokkiobarát verzió itt.

A héten több alkalmi munka is kilátásba került, hogy pontosan mi valósul majd meg belőlük, az egyelőre a jövő zenéje. Kínában sosem lehet tudni. A xianningi hétvégi órából sem lett semmi eddig, bár még hívhatnak. 

Visszatérve Wuhanra, tegnap egy oviban voltam hivatalos demóórákat tartani a csöppségeknek. Hogy oviról van szó, az már a helyszínen derült ki, bár teljesen nem ért váratlanul, mivel tudtam, hogy 3-7 éves gyerekekre számíthatok. Ez teljesen azért nem jött be, akadt pár apróság, akik a két évet is épphogy meghaladták, s a legidősebbek is alig múlták felül az öt éves kort.

A magánvéleményem szerint ekkora lurkóknak angolt tanítani nem sok értelme van, de ez legyen az ovi problémája. Valószínűleg őket sem nagyon érdekli, hogy mennyi eredménye van a dolognak, csak jól hangzik, ha a szülők előtt ilyesmivel villoghatnak.

A picik nagyon édesek voltak. Nem tudom, mennyire jött le az eddigi megnyilvánulásaimból, de nem vagyok túlságosan gyermekbarát. Persze én is el tudok olvadni egyik-másik édes pofi láttán, de a gyerekekben sokkalta inkább a nyűgöt látom, s - pláne csapatosan - nagyon tudnak idegesíteni.

Ennek ellenére a kicsik szeretni szoktak, s pár órát el tudok velük tölteni, mielőtt besokallok. Ez az előnye mindenképp megvan annak, hogy saját gyerek nincs - a másét ott lehet hagyni a szüleinél, ha már untatnak vagy idegesítenek. (Talán lejön, hogy nem vagyok kifejezetten anyatípus.)

Ezek a tegnapi ovisok tényleg nagyon tüneményesek voltak. A Montessori-módszerről nem sokat tudok, így azt sem, hogy mennyiben járulhatott hozzá ahhoz, hogy ilyenek legyenek, de ezek a gyerekek meglepően jól neveltek voltak, s a nagyobb csoport tagjai válasz előtt a kezükkel jelezték, hogy mondanivalójuk van. (Először nem tudtam, mit akarnak, mert nem a klasszikus jelentkezést követték, hanem az egyik karjukat derékszögben meghajlítva, a másik kezükkel azt a könyöknél megfogva fejezték ki a szándékukat. Lehet ez is valami Montessoris dolog.)

Két órát tartottam, az elsőt egészen piciknek, 2-3 éveseknek. Adja magát a kérdés, hogy mit lehet velük kezdeni. Hát, nekem is ez a legnagyobb problémám, de azért megoldottuk. Énekeltünk, rajzolgattunk, bár ezek a picik még rajzolni sem tudtak, amivel nem igazán számoltam elsőre.

A második óra a nagyobbakkal volt. A program nagyjából hasonló volt, leszámítva, hogy ők már jobban tudtak figyelni. Gyümölcsneveket tanultunk, énekeltünk, állatokról beszélgettünk. Persze mindezt kínaiul, csak belefűzve 1-2 angol szót, amit aztán kórusban kiabáltak. Eredménye szerintem semmi.

Ezek a picik még nagyon nyitottak voltak, s tényleg az elolvadás kerülgetett némelyiküktől.

Nem tudom, lesz-e folytatása a dolognak. Se az ovi véleményét nem ismerem (van még pár jelölt, akiket meghallgatnak a döntés előtt), se a sajátoméval nem vagyok még tisztában. Majd elválik.

Képek az amúgy nagyon jól felszerelt oviról alább. Pinokkiobarát verzióban.

Nem tűntem el végleg, csak az utóbbi napok kicsit húzósra sikerültek. Tegnap Wuhanban voltam egy oviban (bejegyzés később), s egyébként is sok dolog összejött. Ha minden jól megy, ma majd elkezdem irogatni posztokat.

A kommentekre, levelekre sem tudtam még válaszolni, de ma majd azoknak is nekiállok. Addig is megértő türelmeteket kérem.

Hogy legyen egy ilyen idióta című bejegyzés is.

A tegnapi kép valóban elég tré lett, így ma már készültem pár jobbal is a kampusz virágzó növényzetéről.

Hogy jön ide a virsli? Nem akartam két bejegyzést nyitni ilyen apróságoknak, úgyhogy a virsli más téma, a tavasztól merőben független.
Valamikor korábban - még Fengjieből - nyilatkoztam az ideát fellelhető felvágottakról, szalámikról. Többnyire mind ehetetlen vacak, édeskés, furcsa ízzel. Az egyetlen kivételt egyik-másik virsli képviseli - na meg a nagyobb városokban beszerezhető nyugati ízű cuccok, de most maradjunk a helyi termékeknél. Mindenfelé árulnak regou vagyis hotdog névre hallgató étket, ez annyiban elüt a nyugaton megszokottól, hogy pékáru nem jár hozzá, csak maga a virsli, pálcára húzva. Szerencsésebb forrásoknál egészen fogyasztható.

A bolti virslikre oda kell figyelni, mert zömmel borzalmasak azok is, s a termékskála nagyobbik fele nem is tartalmaz húst. Ezt nem annyira nehéz felismerni, mert ezeket nem is hűtik. A nyomokban húsból is álló fajták ehetőek tudnak lenni, de ezeknél is van kockázat.

A suliboltban is kapni regout, ott készül, s darabja egy yuanért vásárolható meg. Miután ez nem olyan rossz, ma arra vetemedtem, hogy két turizmusos diákomat leküldtem megkérdezni, mi az alapanyag, hogy aztán majd olyat vegyek valahol. Alaposak voltak, még fotók is készültek, de erre végeredményben nem volt szükség, mert a boltosok üzenték, hogy tőlük is vehetek, ha kell.

Így este el is bandukoltam, s most 50 virsli pihen a fagyasztóban. A hotdogos verziót Fengjieben jobban csinálták. A technika ugyanaz, csak ott - ha már egyszer Szecsuán - meg is hempergették a virslit pirospaprika-örleményben, lajiaoban. Az ittenieknek az erős, úgyhogy nem élnek vele, de én már csak úgy eszem. Hiába, a jó ötleteket érdemes átvenni.

Rügyeznek (már amelyik lehullatta a leveleit) vagy épp virágoznak a fák és ma már 26 fok van. A napokban sem volt rossz idő, de reggel egészen meglepődtem az órára menet (7:50 felé). A pulcsiban melegem volt. A lakásban még nem volt annyira érezhető, de visszaérve kitártam minden nyílászárót, s most már kezdi átvenni a kinti hőmérsékletet.

Még egy jégkrémet is megkívántam az órám után.
A hűtő is kezd újra értelmet nyerni. A tél során a lakásban szanaszét tároltam a kólát, de most már a szobahőmérséklet elég langyos, kezd átmenni az ihatatlan kategóriába. Be is vágtam a frigóba hűlni a készletet.

Itt volt már az ideje ennek a szép időnek, annyi szent. Örülök neki.