Ifjabb koromban, a lakótelepek őszinte szerelmeseként sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen király lenne már, ha egy-egy község nem túl tekintélyes mennyiségű lakosságát beleraknánk egy panelházba. El tudom képzelni, hogy mindez mennyire tűnik értelmes ötletnek a többség számára, s felnőtt fejjel már én is látom az koncepció mögötti nihilt.

Szintén felnőttként olvastam már az észak-koreai viszonyokról, ahol bár a fenti elképzelést nem lépték meg, de a hagyományos falusi struktúrát felszámolták. A régi házakat elbontották, s ugyan sorház formájában, de egybeépítették a parasztok lakhelyét. A terv azt a célt szolgálta, hogy megszüntessék a családi házas léttel együtt járó, túl erősnek ítélt privát szférát, hisz' az új viszonyok között már mindannyiuk élete egymás szeme (és füle) előtt zajlott. A kontroll pedig a koreai rendszer egyik sarokköve.

--------

Hogy felhoztam ezt a témát, az annak köszönhető, hogy a napokban olvastam egy kínai oldalon egy új kezdeményezésről. Egyelőre terv formájában létezik, s egyáltalán nem biztos, hogy lesz is belőle valami.

Az talán nem olyan meglepő tény, hogy a kínai termőterület nagysága, különösen a népesség arányában rendkívül szerény. Az ország méreteihez képest nagyon kevés a megművelhető föld, a harmadakkora Indiában például lényegesen több van abszolút mértékben is.
Ez a helyzet azt eredményezte, hogy a kínai parasztságnak a kezdetektől fogva roppant találékonynak kellett lennie. Nem jókedvükből faragták teraszosra a hegyeket, s ültettek be gyakorlatilag minden, arra alkalmas földet.

A kínai rendszer a nyolcvanas évek elejéig képtelen volt megfelelően ellátni a lakosságát élelemmel, gyakoriak voltak az éhínségek, különösen, ha a természeti adottságok ötvöződtek a politikai dilettanizmussal. Amint azonban lehetőséget kaptak a gyarapodásra, a szektort addig gúzsba kötő kommunákból való kilépéssel együtt, a parasztok alig néhány év alatt megduplázták a gabonatermelés volumenét, s az éhezés réme mint olyan, megszűnt.

A mezőgazdasági reform után az ipari jött, s ennek eredménye is elég közismert, ma már Kína a világ egyik vezető hatalma. A hatalmas fejlődés mellékhatásaként azonban az amúgy is szűkös termőföldterület tovább zsugorodott. A városok mérete megnőtt, rengeteg ipari létesítmény és lakóház épült, ezek mind-mind egykori mezőgazdasági területek helyén készültek el. Ezzel párhuzamosan valamilyen színvonalú jólét is kialakult, s így az emberek többet, jobban táplálkoznak. 
Mindez azt eredményezte, hogy a nyolcvanas évekkel beköszöntő önellátás időszaka elég hamar le is zárult. Gabonából még csak-csak jut elég, de a hús- és takarmányimport hatalmas, s folyamatosan növekszik. Bár egyelőre a külkereskedelmi mérleg nagyon durván pozitív, soha sehol nem vezetett még igazán jóra, ha kajára kellett költeni a devizát (lásd egykori Szovjetunió).

-

Egy festői kínai falu. A látkép azért nem biztos, hogy jó irányban változna.

----

A fonák helyzetet enyhítené a címben is szereplő terv. A sok-sok falusi házikó is rengeteg helyet foglal, így gyakorlati szempontból teljesen logikusnak tűnő lépés lenne helyettük egy-két magasházat felhúzni. A felszabaduló parcellákat is művelésbe lehetne fogni, s ha ez tömeges méretekben valósulna meg, az már igencsak jelentős, mérhető eredménnyel is járna.

A teljes önellátásra talán önmagában még nem gyógyír (mivel jellemzően hagyományosan is elég takarékosan építkeztek, ha volt lehetőség, a terméketlenebb területekre, hegyoldalakra), de kissé utópisztikus elképzelésnek kifejezetten érdekes.
S mivel Kínáról beszélünk, még az sem kizárt, hogy nem is marad meg utópia szintjén.

A buszból, hazafele jövet kicsit kameráztam, a megszokottan vacak minőségben. Sajnos épp csak a végére érjük el a belvárost, de azért talán valamit így is megmutat a hely hangulatából.

-------------------------------------------------------------------------

---------------------------------------------------

A Jangce vize kékeszöld lett. Azt hallani, telente minden évben így történik, talán a magasabb vízállás higítja fel a hordalékot, s ettől veszti el a máskor megszokott sárgás színét.

A folyam békésen sem kicsi. Nem véletlenül. Mire Fengjiebe ér, már az útja kétharmadánál jár, s mire Sanghaj mellett beletorkollik a Kelet-kínai-tengerbe, a bolygó második-harmadik leghosszabb folyójává érik. Fengjie hegyes-völgyes vidékét nem fenyegeti. Bár a feltelt meder vize ma a part menti fák alját nyaldossa, a domborzati viszonyok lehetetlenné teszik, hogy kárt okozzon.

Erejétől lejjebb, Szecsuánt elhagyva, a síkvidéken kell tartani - arrafelé nem voltak ritkák a hatalmas áradások, olykor jelentős emberáldozatokkal, anyagi kárral együtt. Jelentős részben ennek köszönhető, hogy az óriási víztömeget befogták az energiatermelésbe. A gigantikus gát, amely Fengjietől nem messze, a szomszédos, de már másik tartományhoz, Hubeihez tartozó járás területén, Yichangnál épült fel, ma a világ legnagyobb vízierőműve előtt duzzasztja fel a vizet.

A gát akkora, hogy itt Fengjieben ma nyolc méterrel magasabb az átlagos vízállás, mint egykoron. Fengjie mellett az emelkedő vízszint a szomszédos járásokat is érintette, mintegy kétmillió embert kellett átköltöztetni. Ennek köszönhető, hogy a folyópart mai városai mind újak.

A duzzasztógát, amellett hogy egy dinamikusan fejlődő ország rohamosan növekvő energiaéhségét csillapítja, egyúttal segít az alsóbb szakaszokon tomboló áradások megfékezésében is. Ennek ellenére rengeteg kritika is megfogalmazódott vele szemben, főleg környezetvédelmi szempontból. A tározóban lerakodó hordalék kérdése sem teljesen megnyugtató, s egyes szeizmológusok szerint a hatalmas tömegű víz is erőteljesen befolyásolja a földrengésekben rejlő kockázatokat.

Az erőmű kész, ezen már nem változtat senki. Egyelőre a balsejtetű jóslatok sem igazolódtak be, s reméljük, nem is fognak. 

Tegnap egy kedves tanítványom felhívta a figyelmemet rá, hogy érdemes lenne lemásznom a folyóhoz, mert nagyon tele van vízzel. Ahogy ő fogalmazott, a hegyekig ér a vízszint.

Így ma órák után valószínűleg legurulok a busszal és fotózkodni fogok. Addig várjatok türelemmel.