Itt a hétvége, úgyhogy itt az ideje a bő lére eresztett hétvégi "megaposztnak" is. De kezdjük az elején.

Még kedden, az Evanséknak tartott óra után megdumáltuk, hogy hétvégén majd kitalálunk valami programot. Ez így is lett, s tegnap egy barátnőjével együtt itt is voltak pár órát.
Ma reggel 9 felé pedig arra sikerült felriadnom, hogy telefonál, de rendkívül kitartóan. Volt tőle legalább 9 nem fogadott hívásom, de szemét módon lehalkítottam a telefont, mert még álmos voltam. Aztán miután már valahogy ide is keveredett, s az ajtómat verte, felkeltem azért.
Mint kiderült, családi összeröffenés lesz náluk, az anyja egyik nővérénél. S mit ád az ég, én is hivatalos vagyok.

Kellett még egy óra, mire úgy nagyjából összekapartam magam, de aztán el is indultunk. Mivel ekkor már bőven elmúlt 11, kicsit sietnünk is kellett: a kaja kész volt, s mindenki ránk várt.

A nagynéni lakása a belvárosban fekszik, elviekben csak átszállással elérhető. Le is gurultunk a csurig tömött busszal valameddig, aztán egy sürgető telefon hatására onnan taxira váltottunk. De nem akármilyenre.

Láttam eddig is már motoros verziókat, de őszintén szólva még nem fordult meg a fejemben, hogy valaha is igénybe vegyem. Eleve csak olyankor taxizok, ha nagyon fel vagyok pakolva, akkor meg hova rakjam a cuccot.
Mindenesetre ezúttal egy motorost kaptunk ki, egészen szép látvány lehettünk hárman a robogón. A lábtartó eleve kicsi volt, így csak Evans lába fért fel, én csak úgy lógattam a levegőben az enyémet, de nagyon leereszteni se tudtam, mert akkor meg már az aszfaltot súrolta.

A házikóhoz érve Evans öccse, meg a nagynéni öt éves fia már a kapuban vártak minket, várt még ránk egy kisebb lépcsőzés, de szerencsére ez a lakás csak úgy kb. az ötödiken volt. Nem számoltam.

A lépcsőhát ugyanolyan lepukkadt volt, mint Evansék házában, s a vendéglátó lakása is erősen nélkülözte a komfortot. Azt hiszem, ez itt elég általános.
Hozzáteszem, nem érzem magam feszélyezve ilyenkor. Biztosan lehetne kényeskedve szörnyülködni is, de egyrészt tényleg nem ez ragad magával, másrészt meg ha így is éreznék, mi értelme lenne?

Már várt az egész bagázs. Ott volt még egy testvér, s annak a tizennégy éves fia is, s kimondottan finom táplálékokat is raktak elénk. A legkisebb gyerek nagyon cuki volt, s egyfolytában körülöttem sündörgött.

A menü. Sajnos a fotó telefonnal készült, így elég tré lett. De a táp kellemes volt.

Mire végeztünk, már csak nők maradtunk ott, a fiúk lementek játszani, a férfiak meg valahova eltűntek. Míg zajlott a mosogatás, csináltam két képet a lakás nappalijáról is. Természetesen megint addigra adta meg magát az elem, mikor végre lenne mit fotózni, így aztán elég kevéske kép készült ma.

Kilátás a lakásból. Szintén telefonos kép.

Amint összekészült mindenki, a vendéglátónk elment dolgozni, mi meg, Evans, az anyja, az anyja másik nővére és a két fiú elmentünk az Új Évszázadba. A picinek kellett kabátot is venni, úgyhogy még előtte benéztünk több butikba is, s egy helyütt én is vettem egy kabátot 268 yuanért.
Hoztam magammal hazulról is, de az elég hosszú, s olyan hideg nincs. Igazából nem akartam megvenni, sőt, keresgélni sem, mert csak durván 50 yuan volt nálam, de nagyon buzdítottak, s meg is előlegezték az árát. Majd este visszaadom.

Úton a bevásárlóközpont felé

A város egyik legjobb lakóépület-együttese. Itt egy lakás ára kb. 20 millió Ft-nál indul. Itt lift is van.:)

Az Új Évszázadnál valahova elkeveredtek a felnőttek, s így csak Evansszel meg az öccsével mentünk le a boltba.
Evans öccse nagyon csintalan gyerek, de imádnivaló. Bár már 8-9 éves, nem nyugodott, amíg bele nem ülhetett a bevásárlókocsiba. Persze nem a normál gyerektartó részre, az csak 15 kg-ra hitelesített, hanem az elejére.

Ott tologattam, miközben vettem ezt-azt, s közben valahogy Evans is elmaradt egy időre. Épp a tejtermékek felé mentünk, s ez valahogy a kicsi ízlésével is egybeesett, mert bőszen kérte, hogy arra haladjunk. Én persze kínaiul reflektáltam, hogy rendben van. Ekkor hallottam, hogy a környékünkön tébláboló emberek arról beszélnek csodálkozva, hogy a gyereken nem nagyon látszik, hogy félig fehér...
Már a tejespultoknál kérdeztem tőle, mit kér, ki is néztünk valamit (3 yuanes szedres joghurtot), amikor egy eladó meg is jegyezte, hogy milyen szép kisfiam van. Megköszöntem, meghagytam a hitében.:)

Vásárlás után előkerült a kölyök igazi anyja is, s jókat derült a történeten. Hazafelé lépcsőztünk, amibe majd belepusztultam.
De most végre itthon döglök, s iszom a zérós kólát. Jól esik.:) 

Ráérős időmben gyakran keresgélek a neten, s olykor a kínai filmipar termékei is a kezeim közé kerülnek.
Ez ugyan kétségtelenül nem Amerika, de - főleg mióta az immár belföldre került Hongkong filmeseit is befogták - meglehetősen színvonalas produkciókat tudnak csinálni.
Bár hangsúlyozom, hogy nem minden filmjükre igaz ez, sok a gagyi is köztük, de készülnek minőségiek is, amelyeknek a képi világa gond nélkül megállná a helyét Hollywoodban is.

Valamiért továbbra is nagyon szeretik a harcművészeti beütéssel terhelt végeredményeket, ezeknek a minőségéről nem tudok nyilatkozni, de főleg ezek jutnak el olykor hozzánk is. Aki szereti ezt a stílust, annak valószínűleg bejövős termékről lehet szó. Nem én vagyok a célközönség, annyi szent.

Kicsit restellkedve ismerem be, de amivel teljesen megvesznek, azok a drámáik. Azért a pironkodás, mert az igazat megvallva én világéletemben abba a csoportba tartoztam, amelynek tagjai előszeretettel röhögik körbe (persze csak diszkréten) a teljesen kiszámítható nagyjeleneteken szipákolókat. Na most, ezzel szemben már volt szerencsém látni pár helyi filmet, amin meg én bőgtem. Lehet, csak jobb a kivitelezés, vagy az itteni klisék másképp operálnak, s így ezekre még nem immunis az ember.  

A lényeg, szerintem nagyon ügyesen játszanak az érzelmi húrokon, s mindehhez gyakran kapcsolódik egy olyan ártatlan báj, ami a nyugati kultúrában edzett lelket is megtöri. És nem afféle csöpögős, Amelie-féle gyermeteg naivitásról van szó, amely az arra nem fogékony népeknél inkább ellentétes hatást vált ki, hanem olyan kifejezésmódról, amelyet el lehet hinni anélkül, hogy a néző erőszakot venne magán.

Ajánlómban a szerelmi törénetekből csak egyet válogatok be, de ha igény lesz rá, még van pár a tarsolyomban.

----------------------------

A Kínán kívül "Under the Hawthorn Tree" (a kínai cím 山楂树之恋) néven futó produkció egyike a legjobbaknak. A 2010-es, Zhang Yimou által rendezett film a kulturális forradalom idején játszódik, s összességében egy egyszerű, nem is túlkombinált szerelmi történet, de nagyon kifejező. 

-------------------------------------------------------------------------------------

---------------------------

-------------------------

Hasonlóképp jó választás lehet a "Blind Mountain" ( 盲山) is. Főszereplője egy városi, tanult lány, akit elcsalnak egy világvégi kis faluba, s ott eladják feleségnek. A befejezést két verzióban csinálták meg, ha valaki megnézi, érdemes utána a másikat is megkeresni.

 ----------------------------------------------------

A "Cherries" (樱桃) pedig egy érdekes darab 2007-ből. Valószínűleg nem mindenkinek jön be, de akinek igen, ott eléggé megdolgozza a könnycsatornákat. A történet dióhéjban egy szellemi fogyatékos asszonyról szól, aki összeszed a falu határában egy kidobott lánycsecsemőt, majd felneveli.

Ha valaki kedvet kapott, jó mozizást. Online stream segítségével, angol felirattal könnyen fellelhető az összes.

Kínában az utcai táncolás teljesen hétköznapi, bevett szórakozás. Még chongqingi rövid ottlétem alatt is belefutottam egy kisebb csoportba, s - mint arról már beszámoltam - Evansék háza mellett, a téren is több tucatnyi középkorú, de zömmel idősebb asszony ropta.

Tegnap este az utam a kilátó felé vezetett. Mostanában rákaptam az utcai kajára. Nem mintha a kantin kosztja rossz lenne, de valahogy ezen a héten teljesen kimaradt az életemből egy hétfői reggelitől eltekintve. Itt az utcánkban, s a kilátó felé levezető szemközti utca elején is rengeteg kifőzde és utcai árus kínálja a portékáit, többnyire egy-két termékre szakosodva.
A diákjaink jó része is náluk eszik, mert a diákmenzánk kosztja állítólag elég csapnivaló. Így aztán csúcsidőben, ebéd- és vacsoraszünetben az egész környék zsibong a tanulóinktól, s az összes kajáltató hely csurig van velük.
Egy részük étterem. Ezekben értelemszerűen van odabenn asztal, szék, s a konyha valahol hátrébb helyezkedik el, a vásárlóktól elzártan.
Másutt nincs ennyi hely, így aztán az utcafrontról közvetlenül a konyha nyílik, s bárki látja, miképp tüsténkednek. Ezeknél általában van az utcán kirakva pár asztal.
Végül, az utolsó verzió a legmezeibb, bár ez semmit nem von le a beszerezhető élelem színvonalából. Ezek esetében az utcán van valamilyen főzőalkalmatosság, s ott készülnek a csemegék. Olykor faszénen, ezeken előszeretettel sütnek halakat vagy nyársra húzott húsféléket; olykor pedig normális tűzhelyen, wokban. Mint például a tegnapi poszt krumplis cucca.

De visszatérve az első bekezdés fonalához, épp kaját nézegettem magamnak, s a kilátó felé vezető utcában kóboroltam. Egyre inkább megcsapta a fülemet a zaj, s ahogy közeledtem, láttam is, hogy három különböző csoport, három különböző zenére mozog. A három hangszóróból egyszerre áradó muzsika disszonanciája láthatóan nem zavarta őket, s nagyon jó hangulat uralkodott az egész téren.
A táncosok mellett nagy számú ember üldögélt-álldogált kisebb-nagyobb csoportokba verődve, s jóízűen beszélgetve.

A tánc koreográfiája mindegyik esetben egyszerű volt, de jól begyakorolt. Mindenki tudta, mikor mi jön, s remek szinkronban zajlott az egész. Csináltam pár képet is, de mivel már sötét volt, így kénytelen voltam éjszakai módban tenni.

Az egyik csapat. Olykor egyikük elől áll, velül szemben, de itt már mindenki ismerte a koreográfiát

Háttérben, a kilátó peremén egy másik csoport, az előtérben bámészkodók. Hátul jobbra a város talán legmagasabb épületének teteje a fényekkel.

A kíváncsiság kedvéért ma is elbaktattam arra, s ugyanaz a kép fogadott. Kicsit ott is maradtam, leültem, nézegettem őket. Nagyon kellemes hangulata van. Kicsit irigyeltem őket. Én nyugdíjasként valószínűleg örülök, ha élek majd, de ők élvezik az életet, aktívan. Táncolnak este, tajcsiznak reggel, s láthatóan élvezik a közösségi lét minden előnyét.

Valami hasonló mentalitást bevezethetnénk odahaza is.

Kicsit untam a menzai kaját, úgyhogy tegnap az utcán vettem egy adag krumplis cuccot. A vödörnyi cucc 2 yuant kóstált, s kimondottan finom. Kérhető pirospaprikával erősen megszórva, ez esetben az íz tényleg kimondottan fűszeres.

A krumpli kellemesen meg van pirulva, s mellette tartalmaz szalonnadarabokat, petrezselymet és kongcait is.

Valamelyik nap a sütinek sem tudtam ellenállni. Megint. Lassan tényleg zebrinának lesz igaza, s kijjebb lesz engedve az a nadrágszíj.
De most őszintén: ez ki tudná otthagyni?

Bár nem volt rossz, a múltkori süti magasan übereli. Sajnos a felszíni krémes rész után száraz piskóta jön.

A kompótok is olcsók. Ez a nagy, 700 g-os trópusi gyümölcsökkel megtöltött példány mindössze 300 Ft-ba kerül, s van benne minden, mi szem-szájnak ingere.

Ananász, mangó, kókusz s még legalább két fajta, jóízű, de számomra beazonosíthatatlan gyümölcs van az üvegben. Vagyis volt.

A héten még kitart a dalszövegezés az órákon, aztán a jövő héten vitatkozni fogunk. Legalábbis remélem, rá lehet őket venni - némi rásegítéssel - a beszélgetésre.

A tervezett téma már eddig is szóba kerül olykor itt-ott: a kutyaevés kérdésköre. Ez egyike a Kínát illető sztereotípiáknak, nyugatról nézve itt boldog-boldogtalan kutyát zabál két pofára. A helyzet ennél azért árnyaltabb, s összetettebb.

A tovább után lesz egy kép is, ezért aki nem szeretné látni, ne kattintson!
Tovább!

Már régóta tervben volt, hogy írok egy kicsit a helyi élővilágról, de eddig valahogy ez kimaradt. Hát most igyekszem bepótolni.

Fengjiebe érve az első állat, amivel találkoztam, az egy hatalmasra nőtt, undorító csótány volt a lakóteremen belül. Ösztönös utálkozás fog el egyes ízeltlábúak láttán, s ez különösen igaz, ha ilyen mutáns egyedekről van szó. A legyek csak idegesítenek, a fullánkosoktól tartok, de amivel halálba lehet kergetni, azok a nagy méretű dögök, legyen szó bármilyen ártalmatlan jószágról. Egy körülöttem röpködő szitakötőtől visítófrászt kapok, s sáskával is jobb, ha nem kerülök egy légtérbe. A sáskára még visszatérünk, de most a csótány.

Mint a mellékelt kép is mutatja, nem az otthon (szerencsésebb esetben nem) megszokott undok kis bogarakról van szó, hanem igazi óriásokról. Annak idején az első kollégium, ahol laktam Budán, még tele volt az európai verzióval, tőlük nem is félek, még ha kedvenceimnek se nevezném őket. Egy időben mániájuk volt belebújni a (nem röhög!) furulyámba, s gyakorlás közben mindig értetlenkedtem, miért nem jönnek ki szépen a hangok, s egyszer rutintalanul beleszívtam... Hát, végülis, van ahol eszik is őket.
Ezek a helyi dögök nem férnének bele a nevezett hangszerbe, de ez egyúttal jó is, mert könnyen észre is lehet őket venni. Egy palack brutálisnak tűnő kemikália beszerzése, majd három, megtermett csótány hosszú másodperceken át történő mérgezése majd agyontaposása óta a probléma megszűnt létezni, azóta sem láttam egy darabot sem. Hogy hova tűntek, az rejtély, de ez legyen az új otthonuk tulajdonosának a gondja.

***

Első önálló utamon a belvárosba, az Új Évszázad bevásárlóközpontból visszafelé, már enyhe félhomályban igyekeztem taxit szerezni. Jól tele voltam pakolva cuccal, mindkét kezem - akkor vettem felmosóvödröt meg néhány extra edényt, pár liter zérós kólát, ilyesmiket. Mire a sokadik kocsi után végre akadt egy, amelyik üres volt, s fel is vett, nekiálltam beszállni. Azaz pontosabban csak álltam volna, de éreztem valamit az alkaromon. Odanéztem, s egy kisebb ugrás mellett mint az őrült kezdtem el rázni a kezemet a benne lévő cuccokkal együtt. Szerencsére az a botsáskaszerű valami nem találhatta élvezetesnek mindezt, vagy csak a kiabálásom riasztotta el, de gyorsan el is tűnt. A taxis nem kicsit nézett furán, a kívülálló szemével csak a fejlett mozgáskultúrám volt látható, a kis (saccperkábé 8-10 centis) rohadék nem.

***

Kellett pár nap, mire nagyjából belerázódtam a helyi időzóna diktálta tempóba (többé-kevésbé), így az első itteni éjjel kimentem kicsit barangolni. Azon járt az agyam, hogy hihetetlen, hogy itt vagyok. Sétálgattam a kampusz kertjében meg az épületek között, amikor egyszer csak nagyon barátságtalannak tűnő, mereven engem néző, szőrüket borzoló macskák jelentek meg előttem.
Hozzátartozik a dologhoz, hogy nem vagyok igazán oda a macsekokért, ha már választani kell, inkább kutyapárti vagyok, s a fene sem tudta, mennyire szívlelik az embert ideát, a tetanuszoltásom meg már lejárt egy ideje. Óvatosan elsomfordáltam inkább.
Azóta már láttam sokszor őket, nappal is. Kóbor egyedek, de valamiért itt érzik jól magukat.

***

Egy szintén éjszakai kollégiumi kikukkantás közben lettem figyelmes arra, hogy a folyosónkon - amelynek nincs külső ajtaja, a szabadba vezet, s ahol akkoriban egy kiégett izzó folytán világítás sem volt - repül valami tőlem úgy fél méterre. Gyorsan visszakaptam kicsit a fejemet, de aztán ahogy kinézegettem, s egy denevér alakja körvonalazódott, egészen fellelkesültem.
A folyosón már van működő izzó, azóta itt nem sikerült rájuk bukkannom, de odakinn szürkülettől már fel-feltünedeznek, s irtó aranyosak.

***

Végül, s nem utolsó sorban egy talán mindenki által szimpatikusnak tartott élőlényről írok. Odahaza gyerekkoromban rengeteg volt, de nem tudnám megmondani, hogy mikor láttam utoljára, hosszú évek óta egész biztosan nem. Addig nem is tűnt fel a hiányuk, amíg nem olvastam egy cikket valahol, hogy drámai mértékben megritkult a létszámuk. Ez a kis madárka a veréb. Bármily furcsa is elsőre, Európában jó eséllyel a kipusztulás felé menetelnek, mivel a gépesített mezőgazdaság folytán drámaian csökken az életterük. Kár lenne értük, nagyon jó fej madarak.
Egy időben Kínában is nagyon megfogyatkoztak. Mao elvtárs, miközben a kínai kommunista rendszer kiépítésén fáradozott, komoly problémával találta szembe magát. Kitalálta ugyan, hogy a gabonatermelést az egekbe kell emelni, de vágott annyira az esze, hogy tudja, ehhez meg kell oldani a kártevők kérdését. Mert hát hiába termel a jónép, ha felzabálja más.
Négy különböző faj is csípte a csőrét, így lett a dologból a Négy Kártevő kampány. Mint sejthető, az egyik renitensnek kikiáltott faj a veréb volt. A mozgósításhoz már nagyon értettek akkoriban is, úgyhogy azonos időpontokban 5-600 millió ember kezdte el riasztgatni őket. Zajt csaptak, sípoltak, tapsoltak, edényeket ütögettek, ami csak belefért. Szegény kismadarak idővel teljesen kimerülve hullottak alá. A kampány verebeket érintő része annyira jól sikerült, hogy kis híján nem maradt belőlük. A Nagy Kormányos azzal persze nem számolt, hogy nem csak magokat esznek, így az év során sosem látott mértékben szaporodtak el a férgek-bogarak, amik sokkal több gabonát zabáltak fel, mint a verebek összesen.
De hát akkoriban nem annyira számított, ha pár millió ember éhen hal. S bár voltak rengetegen, azért Kína nem volt mindenhol csurig emberrel, így maradtak verébtúlélők. Idővel visszaállt a létszámuk, s mostanra ifjúságomat idéző mennyiségben ugrálnak mindenfele. Remélem, hogy ez nem is fog megváltozni.