Itt a hétvége, úgyhogy itt az ideje a bő lére eresztett hétvégi "megaposztnak" is. De kezdjük az elején.
Még kedden, az Evanséknak tartott óra után megdumáltuk, hogy hétvégén majd kitalálunk valami programot. Ez így is lett, s tegnap egy barátnőjével együtt itt is voltak pár órát.
Ma reggel 9 felé pedig arra sikerült felriadnom, hogy telefonál, de rendkívül kitartóan. Volt tőle legalább 9 nem fogadott hívásom, de szemét módon lehalkítottam a telefont, mert még álmos voltam. Aztán miután már valahogy ide is keveredett, s az ajtómat verte, felkeltem azért.
Mint kiderült, családi összeröffenés lesz náluk, az anyja egyik nővérénél. S mit ád az ég, én is hivatalos vagyok.
Kellett még egy óra, mire úgy nagyjából összekapartam magam, de aztán el is indultunk. Mivel ekkor már bőven elmúlt 11, kicsit sietnünk is kellett: a kaja kész volt, s mindenki ránk várt.
A nagynéni lakása a belvárosban fekszik, elviekben csak átszállással elérhető. Le is gurultunk a csurig tömött busszal valameddig, aztán egy sürgető telefon hatására onnan taxira váltottunk. De nem akármilyenre.
Láttam eddig is már motoros verziókat, de őszintén szólva még nem fordult meg a fejemben, hogy valaha is igénybe vegyem. Eleve csak olyankor taxizok, ha nagyon fel vagyok pakolva, akkor meg hova rakjam a cuccot.
Mindenesetre ezúttal egy motorost kaptunk ki, egészen szép látvány lehettünk hárman a robogón. A lábtartó eleve kicsi volt, így csak Evans lába fért fel, én csak úgy lógattam a levegőben az enyémet, de nagyon leereszteni se tudtam, mert akkor meg már az aszfaltot súrolta.
A házikóhoz érve Evans öccse, meg a nagynéni öt éves fia már a kapuban vártak minket, várt még ránk egy kisebb lépcsőzés, de szerencsére ez a lakás csak úgy kb. az ötödiken volt. Nem számoltam.
A lépcsőhát ugyanolyan lepukkadt volt, mint Evansék házában, s a vendéglátó lakása is erősen nélkülözte a komfortot. Azt hiszem, ez itt elég általános.
Hozzáteszem, nem érzem magam feszélyezve ilyenkor. Biztosan lehetne kényeskedve szörnyülködni is, de egyrészt tényleg nem ez ragad magával, másrészt meg ha így is éreznék, mi értelme lenne?
Már várt az egész bagázs. Ott volt még egy testvér, s annak a tizennégy éves fia is, s kimondottan finom táplálékokat is raktak elénk. A legkisebb gyerek nagyon cuki volt, s egyfolytában körülöttem sündörgött.
A menü. Sajnos a fotó telefonnal készült, így elég tré lett. De a táp kellemes volt.
Mire végeztünk, már csak nők maradtunk ott, a fiúk lementek játszani, a férfiak meg valahova eltűntek. Míg zajlott a mosogatás, csináltam két képet a lakás nappalijáról is. Természetesen megint addigra adta meg magát az elem, mikor végre lenne mit fotózni, így aztán elég kevéske kép készült ma.
Kilátás a lakásból. Szintén telefonos kép.
Amint összekészült mindenki, a vendéglátónk elment dolgozni, mi meg, Evans, az anyja, az anyja másik nővére és a két fiú elmentünk az Új Évszázadba. A picinek kellett kabátot is venni, úgyhogy még előtte benéztünk több butikba is, s egy helyütt én is vettem egy kabátot 268 yuanért.
Hoztam magammal hazulról is, de az elég hosszú, s olyan hideg nincs. Igazából nem akartam megvenni, sőt, keresgélni sem, mert csak durván 50 yuan volt nálam, de nagyon buzdítottak, s meg is előlegezték az árát. Majd este visszaadom.
Úton a bevásárlóközpont felé
A város egyik legjobb lakóépület-együttese. Itt egy lakás ára kb. 20 millió Ft-nál indul. Itt lift is van.:)
Az Új Évszázadnál valahova elkeveredtek a felnőttek, s így csak Evansszel meg az öccsével mentünk le a boltba.
Evans öccse nagyon csintalan gyerek, de imádnivaló. Bár már 8-9 éves, nem nyugodott, amíg bele nem ülhetett a bevásárlókocsiba. Persze nem a normál gyerektartó részre, az csak 15 kg-ra hitelesített, hanem az elejére.
Ott tologattam, miközben vettem ezt-azt, s közben valahogy Evans is elmaradt egy időre. Épp a tejtermékek felé mentünk, s ez valahogy a kicsi ízlésével is egybeesett, mert bőszen kérte, hogy arra haladjunk. Én persze kínaiul reflektáltam, hogy rendben van. Ekkor hallottam, hogy a környékünkön tébláboló emberek arról beszélnek csodálkozva, hogy a gyereken nem nagyon látszik, hogy félig fehér...
Már a tejespultoknál kérdeztem tőle, mit kér, ki is néztünk valamit (3 yuanes szedres joghurtot), amikor egy eladó meg is jegyezte, hogy milyen szép kisfiam van. Megköszöntem, meghagytam a hitében.:)
Vásárlás után előkerült a kölyök igazi anyja is, s jókat derült a történeten. Hazafelé lépcsőztünk, amibe majd belepusztultam.
De most végre itthon döglök, s iszom a zérós kólát. Jól esik.:)
