A buszból, hazafele jövet kicsit kameráztam, a megszokottan vacak minőségben. Sajnos épp csak a végére érjük el a belvárost, de azért talán valamit így is megmutat a hely hangulatából.

-------------------------------------------------------------------------

---------------------------------------------------

Itt a hétvége, úgyhogy itt az ideje a bő lére eresztett hétvégi "megaposztnak" is. De kezdjük az elején.

Még kedden, az Evanséknak tartott óra után megdumáltuk, hogy hétvégén majd kitalálunk valami programot. Ez így is lett, s tegnap egy barátnőjével együtt itt is voltak pár órát.
Ma reggel 9 felé pedig arra sikerült felriadnom, hogy telefonál, de rendkívül kitartóan. Volt tőle legalább 9 nem fogadott hívásom, de szemét módon lehalkítottam a telefont, mert még álmos voltam. Aztán miután már valahogy ide is keveredett, s az ajtómat verte, felkeltem azért.
Mint kiderült, családi összeröffenés lesz náluk, az anyja egyik nővérénél. S mit ád az ég, én is hivatalos vagyok.

Kellett még egy óra, mire úgy nagyjából összekapartam magam, de aztán el is indultunk. Mivel ekkor már bőven elmúlt 11, kicsit sietnünk is kellett: a kaja kész volt, s mindenki ránk várt.

A nagynéni lakása a belvárosban fekszik, elviekben csak átszállással elérhető. Le is gurultunk a csurig tömött busszal valameddig, aztán egy sürgető telefon hatására onnan taxira váltottunk. De nem akármilyenre.

Láttam eddig is már motoros verziókat, de őszintén szólva még nem fordult meg a fejemben, hogy valaha is igénybe vegyem. Eleve csak olyankor taxizok, ha nagyon fel vagyok pakolva, akkor meg hova rakjam a cuccot.
Mindenesetre ezúttal egy motorost kaptunk ki, egészen szép látvány lehettünk hárman a robogón. A lábtartó eleve kicsi volt, így csak Evans lába fért fel, én csak úgy lógattam a levegőben az enyémet, de nagyon leereszteni se tudtam, mert akkor meg már az aszfaltot súrolta.

A házikóhoz érve Evans öccse, meg a nagynéni öt éves fia már a kapuban vártak minket, várt még ránk egy kisebb lépcsőzés, de szerencsére ez a lakás csak úgy kb. az ötödiken volt. Nem számoltam.

A lépcsőhát ugyanolyan lepukkadt volt, mint Evansék házában, s a vendéglátó lakása is erősen nélkülözte a komfortot. Azt hiszem, ez itt elég általános.
Hozzáteszem, nem érzem magam feszélyezve ilyenkor. Biztosan lehetne kényeskedve szörnyülködni is, de egyrészt tényleg nem ez ragad magával, másrészt meg ha így is éreznék, mi értelme lenne?

Már várt az egész bagázs. Ott volt még egy testvér, s annak a tizennégy éves fia is, s kimondottan finom táplálékokat is raktak elénk. A legkisebb gyerek nagyon cuki volt, s egyfolytában körülöttem sündörgött.

A menü. Sajnos a fotó telefonnal készült, így elég tré lett. De a táp kellemes volt.

Mire végeztünk, már csak nők maradtunk ott, a fiúk lementek játszani, a férfiak meg valahova eltűntek. Míg zajlott a mosogatás, csináltam két képet a lakás nappalijáról is. Természetesen megint addigra adta meg magát az elem, mikor végre lenne mit fotózni, így aztán elég kevéske kép készült ma.

Kilátás a lakásból. Szintén telefonos kép.

Amint összekészült mindenki, a vendéglátónk elment dolgozni, mi meg, Evans, az anyja, az anyja másik nővére és a két fiú elmentünk az Új Évszázadba. A picinek kellett kabátot is venni, úgyhogy még előtte benéztünk több butikba is, s egy helyütt én is vettem egy kabátot 268 yuanért.
Hoztam magammal hazulról is, de az elég hosszú, s olyan hideg nincs. Igazából nem akartam megvenni, sőt, keresgélni sem, mert csak durván 50 yuan volt nálam, de nagyon buzdítottak, s meg is előlegezték az árát. Majd este visszaadom.

Úton a bevásárlóközpont felé

A város egyik legjobb lakóépület-együttese. Itt egy lakás ára kb. 20 millió Ft-nál indul. Itt lift is van.:)

Az Új Évszázadnál valahova elkeveredtek a felnőttek, s így csak Evansszel meg az öccsével mentünk le a boltba.
Evans öccse nagyon csintalan gyerek, de imádnivaló. Bár már 8-9 éves, nem nyugodott, amíg bele nem ülhetett a bevásárlókocsiba. Persze nem a normál gyerektartó részre, az csak 15 kg-ra hitelesített, hanem az elejére.

Ott tologattam, miközben vettem ezt-azt, s közben valahogy Evans is elmaradt egy időre. Épp a tejtermékek felé mentünk, s ez valahogy a kicsi ízlésével is egybeesett, mert bőszen kérte, hogy arra haladjunk. Én persze kínaiul reflektáltam, hogy rendben van. Ekkor hallottam, hogy a környékünkön tébláboló emberek arról beszélnek csodálkozva, hogy a gyereken nem nagyon látszik, hogy félig fehér...
Már a tejespultoknál kérdeztem tőle, mit kér, ki is néztünk valamit (3 yuanes szedres joghurtot), amikor egy eladó meg is jegyezte, hogy milyen szép kisfiam van. Megköszöntem, meghagytam a hitében.:)

Vásárlás után előkerült a kölyök igazi anyja is, s jókat derült a történeten. Hazafelé lépcsőztünk, amibe majd belepusztultam.
De most végre itthon döglök, s iszom a zérós kólát. Jól esik.:) 

Kínában az utcai táncolás teljesen hétköznapi, bevett szórakozás. Még chongqingi rövid ottlétem alatt is belefutottam egy kisebb csoportba, s - mint arról már beszámoltam - Evansék háza mellett, a téren is több tucatnyi középkorú, de zömmel idősebb asszony ropta.

Tegnap este az utam a kilátó felé vezetett. Mostanában rákaptam az utcai kajára. Nem mintha a kantin kosztja rossz lenne, de valahogy ezen a héten teljesen kimaradt az életemből egy hétfői reggelitől eltekintve. Itt az utcánkban, s a kilátó felé levezető szemközti utca elején is rengeteg kifőzde és utcai árus kínálja a portékáit, többnyire egy-két termékre szakosodva.
A diákjaink jó része is náluk eszik, mert a diákmenzánk kosztja állítólag elég csapnivaló. Így aztán csúcsidőben, ebéd- és vacsoraszünetben az egész környék zsibong a tanulóinktól, s az összes kajáltató hely csurig van velük.
Egy részük étterem. Ezekben értelemszerűen van odabenn asztal, szék, s a konyha valahol hátrébb helyezkedik el, a vásárlóktól elzártan.
Másutt nincs ennyi hely, így aztán az utcafrontról közvetlenül a konyha nyílik, s bárki látja, miképp tüsténkednek. Ezeknél általában van az utcán kirakva pár asztal.
Végül, az utolsó verzió a legmezeibb, bár ez semmit nem von le a beszerezhető élelem színvonalából. Ezek esetében az utcán van valamilyen főzőalkalmatosság, s ott készülnek a csemegék. Olykor faszénen, ezeken előszeretettel sütnek halakat vagy nyársra húzott húsféléket; olykor pedig normális tűzhelyen, wokban. Mint például a tegnapi poszt krumplis cucca.

De visszatérve az első bekezdés fonalához, épp kaját nézegettem magamnak, s a kilátó felé vezető utcában kóboroltam. Egyre inkább megcsapta a fülemet a zaj, s ahogy közeledtem, láttam is, hogy három különböző csoport, három különböző zenére mozog. A három hangszóróból egyszerre áradó muzsika disszonanciája láthatóan nem zavarta őket, s nagyon jó hangulat uralkodott az egész téren.
A táncosok mellett nagy számú ember üldögélt-álldogált kisebb-nagyobb csoportokba verődve, s jóízűen beszélgetve.

A tánc koreográfiája mindegyik esetben egyszerű volt, de jól begyakorolt. Mindenki tudta, mikor mi jön, s remek szinkronban zajlott az egész. Csináltam pár képet is, de mivel már sötét volt, így kénytelen voltam éjszakai módban tenni.

Az egyik csapat. Olykor egyikük elől áll, velül szemben, de itt már mindenki ismerte a koreográfiát

Háttérben, a kilátó peremén egy másik csoport, az előtérben bámészkodók. Hátul jobbra a város talán legmagasabb épületének teteje a fényekkel.

A kíváncsiság kedvéért ma is elbaktattam arra, s ugyanaz a kép fogadott. Kicsit ott is maradtam, leültem, nézegettem őket. Nagyon kellemes hangulata van. Kicsit irigyeltem őket. Én nyugdíjasként valószínűleg örülök, ha élek majd, de ők élvezik az életet, aktívan. Táncolnak este, tajcsiznak reggel, s láthatóan élvezik a közösségi lét minden előnyét.

Valami hasonló mentalitást bevezethetnénk odahaza is.

Bár biztos vagyok benne, hogy már eddig is sajnáltatok a heti 14 órás, roppant mód túlterhelt pedagóguséletem miatt, most újabb okot hozok fel, amiért remélem, azonnal indítjátok is a vigaszcsomagokat.
A héten ugyanis megint nem dolgozom. Hétfőn-kedden a szokásos yuekao zajlik, holnaptól péntekig pedig sport és kulturális fesztivál színesíti az iskola életét. Napközben a kölykök mindenféle versenyszámokban mérik össze az erejüket (a lelkesedés nem mindig a legnagyobb, az 1500 méteres futásra úgy kellett kijelölni a résztvevőket), esténként pedig a zenéjé és a táncé a főszerep. Sokan, sokféle performansszal készülnek, a már itt is méltán híressé vált Gangnam Style (remélem, jól írtam) koreográfiáját is lemásolta egy kisebb csapat. Majd igyekszem fotózkodni.
Én majd péntek este kerülök a színpadra, külföldi létem remélhetően feledteti velük az előadás megpróbáltatásait. A többi fellépő tud is énekelni velem ellentétben.

A munka világa máskülönben nem annyira mesés errefelé. A tanári egy megbecsült szakma, el is vagyunk kényeztetve. A kollégáknak sincs több órája, mint nekem, sőt, némelyiknek ennyi se (igaz, az ő óráik lehetnek szombaton vagy vasárnap is), s a szünetek (téli, nyári) ugyanúgy járnak nekik is, mint nekem. Ezen túl azonban nincs extra szabadnapjuk, csak akkor nem dolgoznak, ha nincs tanítás. De ez még így is egy kellemes állapot, s itt Fengjieben nem is keresnek rosszul: a fizu úgy 4000 yuan körül indul, 50 éves kor felé már kapnak 6-7000 yuant is kézhez. Ez a magyar helyzethez képest sem rossz.

Az átlagfizetés errefelé amúgy elég kevés, ez a járás Kína legszegényebb területeinek egyike. Úgy 2000 yuan körül keresnek, ami már nem annyira rózsás, s a munkalehetőségek sem kimeríthetetlenek. Így fordul elő, hogy jópár tanítványom egyik vagy mindkét szülője valahol a tengerparton dolgozik, mialatt ők a koleszban vagy a nagyszülőknél dekkolnak.
Fizetett szabadság sincs, csak az állami ünnepeken nem dolgoznak, ez nagyjából annyit tesz, hogy az egy-két napos szünetek mellett van kétszer egy-egy teljes hetük otthon. Fix időpontban ugyebár, október elején és január-február körül a holdújév idején.

Azért ez a 2000 yuan is elég arra, hogy megéljenek. Az árak lényegesen olcsóbbak, s ha két keresővel számolunk, igazán nagy gond nem lehet. Mindamellett spórolnak is, így aztán nem csoda, hogy mindenkinek saját lakása van. Evans apja is sima üveggyári melós, ennek ellenére kb. 50 m²-es saját lakásuk van, igaz, még nem tehermentes.

A diákjaim zöme képzetlen családból származik, sokan vannak a környéki falvakból is. A nagy részük valahol máshol képzeli el az életét, a jobb lehetőségek miatt, de a tapasztalatok alapján azért a zömük maradni fog. Fengjie javul, fejlődik. Ha minden igaz, a következő ötéves terv során a vasút is ideér. Egyelőre Wanzhouban van a vonal vége.

Ma az órák után lemásztam a belvárosba, a nagy szupermarketbe, s bár nem akartam ennyire kirúgni a hámból, visszataxizással együtt elvertem 210 yuant. Bár nem egy olyan eget verő összeg, kb. 7000 forint, az arányok érzékeltetése végett: itt, hacsak nincs valami extra kiadásom, mint mondjuk a múlt hónapban vett hősugárzó és telefon, akkor egy ezresből kijövök egy hónapban. Ilyen rendkívüli kiadásokkal meg 1500-ból. Ja, és a taxi csak 5 yuan volt, szóval nem lehet erre fogni.
Az egész ott kezdődött, hogy tegnap valahogy nagyon megkívántam a mogyorókrémet. Gondoltam legurulok a hegyoldalon, s körbenézek odalenn, hiszen ha beszerezhető, akkor ott biztosan kapni.
Hát, sajnos mogyorókrémet nem találtam, ellenben ha már ott voltam, vettem egy üveg mogyoróvajat, merthogy azt is szívesen eszem. Került ketchup is meg egy zacskó grillázs is többek között, s miután a legtöbb helyen csokit sem kapni (csak cukrokat, kekszeket, stb.), így lecsaptam a Snickersekre is.
A tejtermékes pultnál aztán olyat láttam, amit eddig nem. Volt vajuk. Bár úgy éreztem, mintha a fogamat húznák, de végülis vettem egy 20 dekás példányt 30 yuanért, vagyis kb. 1200 forintért. A felirat szerint francia vaj, hát, majd meglátjuk. Ajánlom, hogy finom legyen. Ha már a tejespultnál voltam, egy szintén nem túl olcsó mackósajt is a kosárba került.
S bár a kóla itt jellemzően elkerül - miután a cukrosat nem bírom meginni, zero meg csak odalenn vagy, s csak félliteres kiszerelésben -, ma e téren sem bizonyultam mértéktartónak, s velem jött nyolc liter a nyugat ópiumából.

Most mogyoróvajas szendviccsel jóllakva, grillázst ropogtatva írom ezeket a sorokat, s ha hűtőszekrény is elvégzi a dolgát, hamarosan a kólamámorban fetrengés jön. Meg az összébb húzott nadrágszíj, ha így folytatom. 

Tegnap a délelőtti óráim után elindultam a belvárosba, hogy sort kerítsek egy esedékes pénzügyi tranzakcióra, jobb híján western union-os átutalás formájában. Miután a keresetem egészen csekély része fogy el, bankolásra pedig nincs szükségem, így a felesleget a tervek szerint elküldtem volna haza.

Annak rendje és módja szerint még otthon átvizsgáltam a WU kínai oldalát, s két helyet is találtam, ahonnan lehetséges a szolgáltatás igénybevétele. Név szerint az Agricultural Bank of China (ABC) és a Postal Savings Bank. Az ABC-nél közölték, hogy menjek Wanzhouba, kb. 150 km-re. A Postal Savingsnél nem adtak tanácsot sem, csak közölték, hogy ilyen esetekre nincsenek felkészülve.

Jobb híján aztán hazajöttem, s nyitottam egy bankszámlát itt a sulival szemben a Chongqing Rural Commercial Bank-nél, s hozzájuk pakoltam be a pénzem. Így ugyan marad itt, de legalább nem a fehérneműs fiókom mélyén lapul. Nem érzem magam veszélyben, de azért sok pénzt nem jó itthon őrizni.

A bankszámlanyitás amúgy elég flottul ment, kicsit persze értetlenkedtek az adataimon (őszintén szólva magam sem értem, hogy az internacionalitás jegyében mért nem tudják az útlevelekben a hónapneveket számmal megadni), de elég gyorsan megoldották. Még kártyám is lett azonnal, miután itt nem tökölnek, eleve kész, név nélküli kártyákat rendelnek hozzá a számlához, a hatjegyű PIN-t meg az ügyfél a helyszínen pöttyenti be egy külső szemlélő által nem látható mélyedésben.

A pénzforgalmi nehézségek ellenére érdemes volt lemennem a belvárosba is, mivel a nagy bevásárlóközpont egy eldugott apró zugában mindenféle, külföldieknek való kurrens termékre lettem figyelmes. Voltak dzsemek, paradicsompüré, ketchup, majonéz, mogyóróvaj... Szóval csupa érdekes dolog. Vettem pürét, valami elképesztően finom ketchupot (szerintem az egyik legszínvonalasabb, amit valaha ettem, sűrű, paradicsomos, nem édes, s mindössze 3 yuan 35 dkg) és egy inkább feledhető minőségű majonézt. Utóbbi is elfogy majd azért, de azt hiszem ezt nem fogom erőltetni. Volt még két másik fajta majonéz is, talán majd megpróbálom egyszer azokat is, de most nem sok kedvem van hozzá. Maga a krém amúgy meglepő módon nem édes, kellően sűrű, viszont elég fura íze van. Olajos és van benne valami szokatlan mellékíz. Sebaj, a ketchup miatt így is megérte, imádom. Hétvégén, amikor kantin úgysem lesz, csinálok egy hatalmas adag sült krumplit és rántok mellé csirkeszárnyat, majd a vásárolt trutymókkal benyomom az egészet. Már nagyon várom, nehezen állom meg, hogy önmagában kiegyem a ketchupot az üvegből.:)

Fengjie... Ezen a bejegyzésen gondolkodnom kellett egy kicsit, hagyni ülepedni az első benyomások utáni véleményt. Mert az igazság az, hogy Fengjie európai standard szerint meglehetősen lepukkant. A lakóházakat feltehetően erősen chabuduo módon épülték meg, s a lakók is gyorsan megtesznek érte mindent, hogy elcsúfítsák őket.

Mindamellett Fengjie nagyon kedves. Kedvesek az emberek. Bár természetesen megnéznek, zömük sosem látott külföldit, de még ezt sem zavaróan teszik. A nagyvárosok népessége sokkal idegesítőbb, a helyiek csak bámulnak, de még azt is kicsit próbálják visszafogni, s ha rájuk mosolygok, a mosoly visszafelé természetes. A jellegzetes hellózás szinte teljesen hiányzik, de még az is, hogy elkezdjenek látványosan kibeszélni. Egyszerűen csak meglepődnek, de számomra abszolút nem terhes ez az érdeklődés. Mosolygok vagy csak megyek tovább.

Bár a sűrű beépítettség miatt csak kevés helyen látszik, de a táj meseszép. Nem véletlen, hogy a három szoros vidéke egyike Kína leghíresebb természeti látványosságainak, a magasabb emeletekről már jól kivehető folyó, s mögötte a túlpart hegyei gyönyörűek. Amint lehetőségem lesz rá, majd kicsit közelebbről, a folyópartról is szemügyre veszem, s csinálok pár képet is. Ízelítőnek most itt egy távolabbról készült.

A lázas építkezés mögött a Jangce és a túlpart hegyei

A város amúgy nem nagy, talán 80 ezer ember lakja, a központban van plázaszerűség, nagy szupermarket, gyorsétterem (helyi, kínai láncok), számtalan nyugaton is megfelelő színvonalú butik, illatszerboltok méregdrága parfümökkel.

Kicsit kijjebb, feljebb felénk például, már egyértelműen a kisboltok dominálnak, de ez úgy néz ki, hogy az összes utca összes házának az utcaszintjén bolt van. Mobiltelefonos, pékség, vegyesboltok, hentes, éttermek, kifőzdék, amire csak szükség lehet.

Idősebb emberek kriketteznek bőszen

A növényzettel igyekeznek jól bánni, az egész városban szép fasorok vannak, s a szűk utcák, s a magas házak ellenére (úgy 5-6 emelet a minimum) a város elég zöld.

A közlekedés a szűk utaknak megfelelően kaotikus, az átkelés elővigyázatosságot követel. A sávhatárok fel sincsenek festve, betartva meg még annyira sem. Össze-vissza előznek, dudálnak, ennek ellenére elég jól működik a dolog.

Van egy nagyobb bolt az utcánkban is, de általában a lenti szupermarketben vásárolok, mert olcsóbb. Az árak amúgy is nagyon barátságosak, az otthoniakhoz képest minden olcsó, leszámítva az olyan luxuscikkeket mint a tejtermékek. De ott sem annyira horribilisak az árak, de a hazait überelik. Cigaretta már öt jüantól kapható, bár a határ a csillagos ég. A kóla ára kb. fele az otthoninak, de legnagyobb sajnálatomra a light-os termékekből csak fél literest lehet itt beszerezni.

Szintén a túlpart a távolban, emitt lenn is épülnek valamit

Maga a nagy szupermarket sincs messze, lefele cirka 10 perc az út, de a hazajövetel már más kérdés. Mivel egy hegyoldalban vagyunk, az egész település tele van lépcsőkkel, s visszafele, pláne cuccokkal felpakolva a gyaloglást nem vállaltam be.
Kétszer taxival jöttem vissza, de elég nehéz kocsit fogni, úgyhogy ma már buszra ültem. (Eddig is akartam, csak a kollégák nagyon győzködtek, hogy az bonyolult. Eleve azon is halálra rémültek, hogy egyedül indulok útnak a városban.:D) A busz olcsó, 1-1.5 jüan a jegyár, van légkondi, s ekkora távra kényelmes is.

Ma óra után voltam lenn, a már említett busszal, s kicsit kóvályogtam is erre-arra, s akkor csináltam a mai bejegyzés képeit is.

A mi oldalunk, én arra fenn a hegytetőn lakom, kicsit arrébb még

Összefoglalva azt kell mondjam, hogy nagyon szeretem Fengjiet, s nagyon örülök, hogy ide jöttem, s nem valamelyik nagyvárosba. Az egész atmoszféra nagyon kedves és valós. Nagyon szeretek itt lenni.

UPDATE: A képek már fenn vannak, hála a blogmotor megjavulásának:)