Mivel a meglévő summer camp-em mellé befért volna még néhány szabad óra, s mivel egészen közel, mintegy egy negyedórás sétányira lett volna a nyelvsuli, így ma tettem egy próbát. Az otthon is ismert Huawei nevű óriáscég székhelye Shenzhenben, egész pontosan itt, Bantian városrészben van, s ennek örömére fel is épültek két óriási és mutatós lakótelepet a dolgozóik számára. Ahol pedig emberek laknak, ott gyerekek is előfordulnak, s Kínában ez azzal is jár, hogy egész biztosan nyitnak nyelvsulit, ahová már aprólékkortól hordhatják őket a szüleik angolozni.

Az egyik ügynök már korábban ajánlotta ezt a helyet. Mivel akkor sem ütközött a napirendemmel, egy próba erejéig felkerestem. Akkor 3-4 éves gyerekeknek kellett volna reading class-t tartani. Mivel semmit nem beszéltek angolul, s mivel értelmetlennek is tartottam az egészet, akkor végül nem éltem a lehetőséggel. A korosztályukat tanítom máshol is, de értelmes dolgokra, s szépen is fejlődnek. Ezek a szerencsétlenek meg csak hallgattak egy mesét, amiből egy kukkot sem értettek. (Nyilván automatikusan is rögzül egy nyelv, ha állandó jelleggel ezt használják a gyerekkel, de erre heti 45 perc nem elég.)

Később szó volt róla, hogy indítanak majd osztályt 4-5 éveseknek is, akiket már tényleg kéne tanítani is valamire, de nem találtak elég jelentkezőt, így az függőben maradt.

Most cooking class-t kellett volna produkálni. Szintén 3 éveseknek. A koncepció abból áll, hogy a tanár megmutogatja nekik az alapanyagokat, elismételteti velük a neveket, megtapogathatják, megszaglászhatják őket, mi több, még ők is közreműködhetnek az elkészítésben (műanyag késekkel).
Ezt sem találtam különösebben értelmes ötletnek, de úgy voltam vele, hogy egy próbát megér. Egész jól fizetnek, s 45 percet kibírok.
No, ma meg is jelentünk, s a hölgyemény elmagyarázta, hogy miből kellene állnia az órának egész pontosan. Felfogtam, valóban nem volt bonyolult. Majd mielőtt elkezdődött volna, még nekem is demonstrálnom kellett volna, hogy mégis hogyan adom elő. Magamhoz mérten a lehető legkedvesebb hangomat vettem elő, de így is látszott, hogy nem tetszik neki, így aztán feladtam, kértem, mondja, hogy mi a gondja. A hanghordozást kifogásolta, mindenáron a gügyögést erőltette, hogy úgy beszéljek a gyerekekhez, mintha fogyatékosok volnának, merthogy ellentétes esetben szerinte nem értenek meg. (Itt már egészen biztos voltam benne, hogy többet biztosan nem jövök ide vissza, de piszkálta is a csőrömet a helyzet, úgyhogy elkezdtem picit hepciáskodni.)
Mondtam, hogy én ilyen hangon nem tudok beszélni, de nem is szeretnék. Gyerekekről van szó, nem hülyékről. Világéletemben falra másztam az efféle hanghordozástól. Nem mellesleg vannak hároméves tanítványaim, s érdekes módon ők is megértenek. Mi több, szépen fejlődnek. Ezen nagyon csodálkozott, mindenképp kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig a kicsikkel így kell beszélni. Volt a telefonomon videó Amyről, aki három éves és épp azt fejtegeti, hogy szereti az almát, de most csirkét akar enni. Majd hogy nincs testvére és két nagymamája van. És hogy megy az állatkertbe zsiráfot nézni. Mindezt kérdésekre válaszolva. Nem gügyögősökre.

Erre már nem nagyon tudott mit mondani. Végül még bepróbálkozott férjemnél, hogy esetleg ő nem tartaná meg az órát, de mint kiderült, ő is csak normálisan képes beszélni.
Még rákerestem neki egy kutatásra (szerencsére megjelent kínaiul is a hírek között), amely kifejtette, hogy jobb a gyerekeknek, ha rendesen beszélnek hozzájuk, kerülve a túlzott, fogyatékosokra jellemző hangsúlyozást. Könnyebben tanulnak meg beszélni is. Erre már végképp nem tudott mit mondani.

Ja, annyi még kiderült, hogy ha el is indulna a nagyobbaknak való osztály, ott is ilyen hangon képzelik el a tanítást. Szóval tartok tőle, hogy erre sem leszek alkalmas személy. Nem tudnának annyit fizetni.

____________

Apróbb kiegészítés

Kisgyerekekkel önkéntelenül is kissé lágyabb hangon beszélek. Lehet, hogy nem kéne, de valamennyire ez a helyzet. Nem kezdek el gügyögni, de kevésbé szigorú, komoly a hangom, mint normálisan. És angoltanárként nyilván hangsúlyozom a szavakat és nem is ejtem őket gyorsan. Ez azt hiszem, rendjén való.
Amit itt vártak el, az egy borzalom volt. Próbáltam keresni youtube-on valami hasonlót, de szerencsére az összes, még a totyogókat tanító videókon is értelmesen beszéltek a tanerők. Hangminta nélkül nehéz elképzelni (jómagam reprodukálni sem tudnám, a hangképző szerveim erre nincsenek kiképezve), de csodálkozó óóó-zásokkal, minden hangot iszonyatosan elnyújtva, a legostobább, legtúlzóbb gügyögésre kell gondolni.

Tegnap épp a suli északi főbejáratával szemközti utcai árusokat vettük célba egy kis harapnivalóért, amikor megjelent egy hapsi és elkezdett mindenféléket magyarázni.

Végül kiderült, hogy nyelvsulija van nem messze, s épp szüksége volna egy europid küllemű lényre ott. Alapvetően nem akartam elutasító lenni, hiszen akár valami jó is kisülhet ebből, így megadtam neki a wechat-es elérhetőségem, aztán ma egy keveset már konzultáltunk is.

Egyelőre annyi derült ki, hogy heti kétszer másfél órára tartana igényt tanárra, kedd illetve péntek este. Gyerekeket kellene tanítani, s írt egy számomra ismeretlen könyvről is, amit ők használnak ehhez.
A javadalmazásról még nem árult el részleteket, majd személyesen fog kiderülni.

Ha minden igaz, a napokban elnézek a sulijába, s akkor megdumáljuk a dolgokat. Az időmbe beleférne, s ha valami elfogadható órabérrel szolgál, akkor nem is feltétlenül bánnám a dolgot. De abban már most biztos vagyok, hogy ha nekem kell óratervet kitalálni a lurkóknak, akkor nem kívánok élni a lehetőséggel. Nincs kedvem ezen agyalni. Leadni az anyagot könnyű, s ennyi időre a kicsiket is elviselem, de az agyamat nem nagyon szeretném használni hozzá. Ha nagyon kell neki az ember, akkor talán ez sem lesz akkora baj. 

Majd kiderül.

Zhao Sheng, a xianningi sulis kolléga jelezte, a hivatal végre mindent rendben talált, így egészen időben meg is vagyunk a papírmunkával.

Még egy pár napba beletelik, mire ideér a munkavállalási engedélyem és a meghívólevelem, s azokkal még el is kell szambázzak a kínai nagykövetség konzuli osztályára, de a lényeg, hogy már nincs semmi gond.

Ha a vízumot is beragasztják az útlevelembe, akkor onnantól már csak a repjegyet kell megvennem, na meg egy új bőröndöt, remélhetően strapabíróbb kerekekkel. A Lufthansával még sosem utaztam (kóros, hogy kapásból mindig Luftwaffét akarok írni helyette?), de gondolom nem lesz elviselhetetlen élmény. Törtem az agyam, hogy ki merjem-e jelenteni, de azt hiszem, nem hazudok, amikor azt írom, hogy ez a Frankfurt-Hongkong légiút lesz a leghosszabb egyhuzamban megtett repülés, amire eddig vállalkoztam. A Luftwaffésok csak odáig visznek, Hongkongból aztán majd a Southern China Airlines röpít el Wuhanba.

Közben Zhao Sheng arról is írt, hogy mellékesen dolgozik egy nyelvsuliban is, s hogy amennyiben ez jogilag megoldható, hétvégente tarthatnék én is ott órákat másodállásban. Nem utasítottam el az ajánlatot persze, anyagilag valószínűleg nem járnék vele rosszul még akkor sem, ha akár csak 1-2000 yuan pluszt hozna a konyhára, de majd meglátjuk, mennyire lesz nekem ehhez kedvem.

Meglehetősen kényelmes lettem, s kimondottan örülök, hogy kicsiket nem kell tanítanom már, a nyelvsuliban meg velük kéne vesződnöm. A megélhetésem így is biztosított, szóval rákényszerítve nem lennék, ellenben szeretem, hogy Kínában mindig van szabadidőm. Na mindegy, majd a részletek ismeretében ráérek ezt jobban átgondolni.

A fő, hogy most már nem menekülnek meg előlem a xianningi fiatalok.
Veve megy, s egy évig marad is. Reszkessenek.