Tegnap lett áram újra, így ma tanítás után vissza is költöztünk. Az emlegetett híd oszlopai még mindig csak meg vannak támasztva, s nem is tartom kizártnak, hogy ez így is marad, amíg egy nagyobb vihar el nem pusztítja jobban. De majd kiderül.

Itthon lenni jó! 

Vietnám hadserege kemény évtizedeket tudhat maga mögött. A kezdetben még nem teljesen reguláris erők harcoltak a franciák ellen, majd később, már Észak-Vietnám hivatásos hadseregeként a déli Vietkonggal kiegészülve az USA és a déliek csapatai ellen küzdöttek, sikeresen.
1978-ban, immár az egyesült Vietnámi Szocialista Köztársaság haderejeként Pol Pot kambodzsai rezsimje ellen indítottak offenzívát, s rá egy évvel később azt ezt megtorlandó kínai támadást is megállították. 

Azóta némi déltengeri, Kínával folytatott korlátozott haditengerészeti csörtétől eltekintve (ezekben már alulmaradtak) szerencsére nem kellett élesben igénybe venni a katonaságot, de ilyen múlt után talán nem véletlen, hogy még ma is közel félmilliós az állomány, amivel a kilencedik helyet csípik meg a világranglistán. Ha a tartalékosokkal együtt vizsgáljuk meg a listát, úgy már öt és félmilliós a fegyverbe fogható honfi, amivel már a két Korea után ők kerülnek a dobogó harmadik fokára.

Ha már ennyi katona van, érthető, hogy katasztrófák idején ők sem maradnak ki a jóból. Állítólag közel ötvenezren érkeztek meg a régióba, elsősorban nem Nha Trangba, hanem a környező vidékre, ahol nagyobb volt a pusztítás és helyenként komoly áradások is rontottak a helyzeten.
Azért ide is jutott pár fiatalember, akik a kidőlt fák eltakarításában segédkeznek. 

Előzmény: A Damrey-tájfun után

Mivel áramunk továbbra sincs, s víz is csak jó eséllyel a tartály erejéig, így ma bejelentkeztünk egy olcsó hotelbe (kevesebb, mint 3000 forint éjszakánként). A belváros egy részén már van áram, de Nha Trang nagy részén továbbra sincs semmi.

Aránylag ügyesen haladnak a helyreállítással, de a szigeteken értelemszerűen még nem csináltak semmit. Ma idefelé lőttünk pár képet. Beljebb érve már egyre nehezebb volt lencsevégre kapni látványosabb dolgokat, a főút mára már csaknem makulátlan.

Képek lejjebb.

Az éjjel és hajnalban csúnya vihar volt itt. Bár Nha Trangot rendszerint elkerülik a tájfunok, ez most elég rendesen telibe kapta a várost. Volt már részem kisebb tájfunokhoz Shenzhenben, de azok nem különösebben hagytak nyomot, csak egy kisebb esővel jártak együtt.

A Damrey bennünk szerencsére nem tett kárt és a házunk is tökéletesen helyt állt. Reggelre ugyan volt pár felmosóvödörnyi víz a szobákban, de ennek oka nem a beázás, hanem az ajtók alatti rések, ahol a 160 km/h-s szél befújta a csapadékot. Kaptunk pár pálmaágat is az erkélyekre, udvarokba, s az egyik kisebb fánkat is betolta a szél az ablak feletti tető alá.

Más, kevésbé masszív házak jártak rosszabbul is. A szomszéd kerítésének egy része kidőlt és a hullámpala tetejű gazdasági melléképületét is kissé szétszedte a vihar. A szigeteken is kidőlt néhány fa és egy-két bádogviskó oldala/teteje is hiányzik, de itt a legnagyobb kár az első és a második sziget közti hidat érte, kidőltek a vezetékeket tartó oszlopok. Ebből az is kitalálható, hogy nincs áram.

De ez nem csak itt nincs, egyelőre egész Nha Trang el van sötétülve, leszámítva a főút generátorokkal ellátott luxusszállodáit. A városban mindenütt kicsavart fák, leszakadt cégtáblák jelzik a történteket.

Óriási, 10 méteres törzsek vannak gyökerestől kifordulva, vezetékekre zuhanva. Egyik-másik irodaépület ablakai is kitörtek, s hasonló híreket kapni a nha trangi egyetemről is.

Áram híján gyakorlatilag majdnem minden zárva, egyik bevásárlóközpont sem üzemel. Mobilnetem van ugyan, s egyelőre még 81%-osan feltöltött akkumulátorom is, de ez nem fog örökké tartani. Elnézve a belvárosi helyzetet, szerintem még ott is két-három nap az elektromosság visszaállítása, nálunk még minimum egy hét. De ne legyen igazam.

Öröm az ürömben, hogy ez az utóbbi cirka 30 év legnagyobb vihara a környéken, így jó eséllyel soha nem látunk több hasonlót, vagy legalábbis nem sűrűn. Emellett a szél rengeteg kókuszdiót is lesodort, így a helyiekhez hasonlóan férjem is kiment gyűjteni közel egy tucatnyit.

Sajnos képeket most nem tudok adni, mert nem is fotóztam az akksi beosztására való tekintettel, de ha már lesz áram, adok közre válogatást.

Ha úgy egy hétig nem jelentkezem, az teljesen normális.

Ma megjött az első számlánk. 8 köbméternyi vízért kell fizetnünk cirka 600 forintot. Otthon ez egy köbméterre se elég... Kíváncsian várom az árammal kapcsolatos papírost.

Mostanában elég vacak időnk volt, ami sajnos az esős évszakra való tekintettel még egy darabig feltehetően fenn is marad. Jött egy kisebb ciklon, amitől két napig folyamatosan ömlött a csapadék (a hőmérséklet nem alacsony így sem, a leghidegebb hajnalon volt 23 fok), s holnapra jön egy még nagyobb.

Ez utóbbi hatására 100 km/h-s szelekkel kell számolni, s közel 200 mm esőre. A hajók már mind bemenekültek a tengerről. Reméljük, azért túléljük, s viharmentes időben azért nincs olyan rossz idő sem, tegnap konkrétan majdnem megsültünk, olyan szinten sütött a nap.

A héten megkezdtem nha trangi angoltanári karrieremet az Ischool nevű magánintézményben. Ez egy középiskola, amelyben a diákok a vietnámi iskolarendszer miatt már egy kissé fiatalabbak, mint otthon. A kínaival sem egyezik meg, mivel ott hat, itt pedig öt év az általános iskola.

A középsuli alsó tagozata itt négy, míg a felső 3 év, így összességében ugyanúgy 12 évet ölel fel az alap- és középszintű oktatás, mint nyugaton vagy épp Kínában.

Nekem egy hetedikes és egy nyolcadikos osztályom van, mindegyikükkel heti három óra (darabja 45 perc). Jól követhető könyvük van, amihez van tanári kézikönyv is, így nem igazán kell agyalnom semmin, ami számomra meglehetősen ideális.
A kölykök angolja elég gyatra, de jobb, mint Kínában. Ezt valószínűleg nem lehet a helyi pedagógusok javára írni, gyanúm szerint a viet nyelv fonetikája egy kicsit kevésbé nehezíti meg nekik a dolgot, mint az északi óriásországban. Az akcentusuk még szokatlan, s időnként nehezen értem őket, de ez majd kialakul.

A diákok egy részét persze hidegen hagyja az óra, de legalább jobbára csöndben alszanak. Ez engem személy szerint nem kifejezetten zavar, csodát tenni nem tudok és nincs is ilyen küldetéstudatom. Az iskola oktatási programjának vezetője, egy Francis nevű, kissé idegesítő figura persze órák után azért mondja az ötleteit, hogy milyen úton-módon kéne őket aktivizálni. Például az egyik leckében említettek egy múzeumot Hanoiban, ő állítólag személyesen is látta, s szerinte milyen fantasztikus lenne, ha beraktam volna egy fél perces videót a helyről.
Talán az is belejátszik, hogy minimum két és fél évtizeddel frissebbek az emlékeim a diákéveimről, talán csak lusta vagyok, de nem feltétlenül gondolom, hogy kifejezetten értékelték volna az erőfeszítést. Ahogy abban sem nagyon értek egyet, hogy gyakorlati szempontból bármiféle előrelépéssel járna, ha alvás helyett leírogatnák az új szavakat, de ő a főnök, így aztán ráhagyom, amit beszél. Nickhez képest, akit most helyettesítek, szerintem még így is nagyságrendekkel jobb tanerőt kaptak a személyemben.

A középsuli mellett ugyanott működik egy esti nyelvsuli is, ahol külsős diákok is vannak, cirka 10 fős létszámban. Volt egy demóm hétfőn, ami bejött nekik, így kaptam két keddi órát is, tehát összesen heti 2 duplát.
Ezek a kölykök valamivel jobbak, de egy részüket persze szintén hidegen hagyja, hogy mi történik. Akit nem, az viszont szépen tud fejlődni. Az anyag náluk is adott, könyv, nem nehéz munka.

Az iskola legidegesítőbb pontja (Francis mellett, aki ugyan jó szándékú, de rengeteget és nagyon unalmasan beszél, amit sokszor már alig bírok követni, mert egyáltalán nem érdekel) a dress code. Valamiért Vietnámban a tanároknak szépen kell felöltözni. A férfiak ingben, nyakkendőben, s a nők is kosztümben, vagy valami hasonlóban. Ez nagyon nem fogamra való, de jobb híján kibírom. Szerencsére kilátásban van egy ovi is, ott remélhetően nem ilyesmiben kell majd parolázni.

Végül néhány kép a suliról, suliban. 

Nem, még mindig nem kaptam kedvet a gyermekvállaláshoz, s ez a helyzet már kétlem is, hogy a jövőben változni fog.

Noha a gyerekekhez tartósan, életvitelszerűen nem nagyon van türelmem, a kisállatok egy másik kérdés. Korábban bő tíz évig foglalkoztam tengerimalacokkal, de ennek sajnos már elég régen vége szakadt. Mindig is incselkedtem a gondolattal, hogy valamikor újrakezdjem, mert iszonyat imádom ezeket a kis legelésző rágcsálókat. Mivel Kínában ehhez nem igazán voltak alkalmas körülmények, nem is éltem ki ez irányú vonzalmaimat. Itt viszont bőven van helyünk, s a klímának hála egész évben fű is, így végül engedtem a csábításnak.

Anélkül, hogy nagyon ilyen irányba vinném a blogot, azt a laikusok számára el kell mondjam, hogy ezek az állatok cirka 6-8 évig élnek, s tartásuk nem kicsi felelősség. Érző, szociális lények, s a megfelelő egyedek beszerzése még otthon sem annyira egyszerű, itt meg pláne. A keverékek génállománya sokszor problémás, mivel a kereskedésekben, hozzá nem értő hobbiszaporítóknál gyakori a beltenyészet, s a túl korai vemhességek is. Kínában, ha hébe-hóba láttam tengerimalacot, kivétel nélkül borzalmas körülmények között sínylődtek, s rendkívül alultápláltak voltak. Ezek után Vietnámban sem számítottam jobb helyzetre.

Pedigrés, tenyésztett állatok esetén is vannak bibik, az ő genetikájuk a sok azonos allél miatt valamivel egysíkúbb, mint egy egészséges keveréké, de kevesebb az egészségügyi probléma, s ellenőrizhető a családfa.

Vietnámban feltehetően nincsenek normális tenyésztők, így Ausztráliában vagy Szingapúrban kezdtem el gondolkodni. Utóbbiban találtam is néhány szimpatikusnak tűnő szakembert, s nekem tetsző kölyköket is. Az élet azonban közbeszólt. Nha Trang-i felfedezőtúráink egyikén belefutottunk egy állatkereskedésbe, ahol malacok is voltak. Szegényeken nagyon megesett a szívem, így három kislányt muszáj volt kimentenem. Szívfacsaróan kicsi helyen voltak, nemenként nem különválogatva, rácsos padlójú ketrecben (ez utóbbi nagyon nem nekik való, tönkreteszi a lábaikat). Az étel sem volt megfelelő, s túl sokat sem kaphattak, mert nagyon soványak is voltak.

Szóval hazahoztuk őket, s a lépcső alatti egykori haltartó helyre kerültek. Mostanra egész szépen be is rendezkedtem náluk, s kezdenek barátkozni is. A legkisebb sajnos majdnem biztosan vemhes, ami nagyon nem jó hír, de még reménykedem, hogy tévedek. A másik kettő talán megúszta, rajtuk semmi jel, de ha az elmúlt néhány napban estek meg, még bő egy hónapig ez sem kizárható.

A szomorú előéletük ellenére most jól vannak, életükben először futkároznak, s láthatóan boldogok. Ha nem rejtenek meglepetést, én is maradéktalanul az leszek, ha mégis, majd megoldjuk, csak ne legyen komplikáció.

És ha már ennyit ömlengtem, jöjjön egy jó adag kép is.

________________________________________________________

Bár imádom ezeket a jószágokat, tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki érez hasonlóképp. Szerencsére megvannak a hasonló fanatikusoknak szóló fórumok, így ki tudom élni a megosztási hajlamaimat is, ha elkap a hév. A Szecsuánblog nem fog átmenni gügyögésbe, s életük minden egyes rezdülésével sem akarok itt boldogítani senkit. Azt azért nem garantálom, hogy hébe-hóba nem hallotok a velük kapcsolatos fejleményekről, de igyekszem visszafogni magam.

Restellkedve vallom be, hogy a viet gasztronómia örömeit még nem nagyon tapasztaltam meg. Részben, mert még mindig igyekszem fogyni (a javulás látványos, de pici még van), így eleve nem sokat eszem, részben mert a normális ízű bagettekkel még azóta sem tudok betelni. A már megénekelt phở mellett csak egyszer ettünk helyit, a város központi piaca mellett.

A kifejezetten nem drasztikus áron (tojástól, egyéb kiegészítőktől függően 33-45000 đồngért) vesztegetett borda nagyon is jó választásnak bizonyult, ínycsiklandó, édes ízzel. Ha teleettem magam bagettekkel, egész biztosan terem itt is még számomra babér.

Ma sikerült ezt is elrendezni, s a jövő héten kezdek egy helyi magánsuliban, illetve tartok egy demót is egy nyelviskolában. A bérek persze nem kínaiak, de nha trangi viszonylatban nem is rosszak, s ami a fő, ha mindegyik beválik, akkor már garantáltan több lesz a helyi bevételünk, mint a kiadásunk. Kezdetnek ez több, mint szuper.

Valahogy az jött le, hogy azért olyan nagyon nincsenek elkapatva jó tanerőkkel, mert én a kínai éveimmel már erősen tapasztaltnak tűnök és azért is meg lettem dicsérve, hogy milyen kényelmesen ki tudok állni a diákok elé.
Maga a munka nagyon könnyűnek tűnik és a diákok sem borzasztóak. Elég sokan aktívak és a rosszalkodás is kezelhető mértékű.

Veve lassan megkeresi az első đồngjait Vietnámban.