Mea culpa, egy kicsit megsűrűsödtek a napok. Kaptam még heti öt órát egy másik nyelvsuliban és egy kicsit már kezd tömény lenni a program. Még így sem dolgozom többet heti 20 óránál, de jut belőle minden napra és ráadásul három nap is rohadt korán kelek...

Na, de nem sajnáltatni akarom magam, ez az én bajom, s így sem panaszkodom, az új órákkal együtt már havi 300 ezer forintnyi helyi pénzt keresek, ami itt bőségesen elég, de egy kicsit még bele kell rázódni.

Amint tudok, majd igyekszem aktívabb lenni, megígérem.

ui.1: Ma megcsinálták a hídon lévő oszlopokat. Hegesztgettek is, jobb, mint előzőleg volt.

ui.2: Lehet, hogy kapunk még egy tájfunt, bár az előrejelzés egyelőre még bizonytalan. Ha ide is ér, valószínűleg egy kisebb zuhival megússzuk.

ui.3: Van még egy motorunk.

A héten megkezdtem nha trangi angoltanári karrieremet az Ischool nevű magánintézményben. Ez egy középiskola, amelyben a diákok a vietnámi iskolarendszer miatt már egy kissé fiatalabbak, mint otthon. A kínaival sem egyezik meg, mivel ott hat, itt pedig öt év az általános iskola.

A középsuli alsó tagozata itt négy, míg a felső 3 év, így összességében ugyanúgy 12 évet ölel fel az alap- és középszintű oktatás, mint nyugaton vagy épp Kínában.

Nekem egy hetedikes és egy nyolcadikos osztályom van, mindegyikükkel heti három óra (darabja 45 perc). Jól követhető könyvük van, amihez van tanári kézikönyv is, így nem igazán kell agyalnom semmin, ami számomra meglehetősen ideális.
A kölykök angolja elég gyatra, de jobb, mint Kínában. Ezt valószínűleg nem lehet a helyi pedagógusok javára írni, gyanúm szerint a viet nyelv fonetikája egy kicsit kevésbé nehezíti meg nekik a dolgot, mint az északi óriásországban. Az akcentusuk még szokatlan, s időnként nehezen értem őket, de ez majd kialakul.

A diákok egy részét persze hidegen hagyja az óra, de legalább jobbára csöndben alszanak. Ez engem személy szerint nem kifejezetten zavar, csodát tenni nem tudok és nincs is ilyen küldetéstudatom. Az iskola oktatási programjának vezetője, egy Francis nevű, kissé idegesítő figura persze órák után azért mondja az ötleteit, hogy milyen úton-módon kéne őket aktivizálni. Például az egyik leckében említettek egy múzeumot Hanoiban, ő állítólag személyesen is látta, s szerinte milyen fantasztikus lenne, ha beraktam volna egy fél perces videót a helyről.
Talán az is belejátszik, hogy minimum két és fél évtizeddel frissebbek az emlékeim a diákéveimről, talán csak lusta vagyok, de nem feltétlenül gondolom, hogy kifejezetten értékelték volna az erőfeszítést. Ahogy abban sem nagyon értek egyet, hogy gyakorlati szempontból bármiféle előrelépéssel járna, ha alvás helyett leírogatnák az új szavakat, de ő a főnök, így aztán ráhagyom, amit beszél. Nickhez képest, akit most helyettesítek, szerintem még így is nagyságrendekkel jobb tanerőt kaptak a személyemben.

A középsuli mellett ugyanott működik egy esti nyelvsuli is, ahol külsős diákok is vannak, cirka 10 fős létszámban. Volt egy demóm hétfőn, ami bejött nekik, így kaptam két keddi órát is, tehát összesen heti 2 duplát.
Ezek a kölykök valamivel jobbak, de egy részüket persze szintén hidegen hagyja, hogy mi történik. Akit nem, az viszont szépen tud fejlődni. Az anyag náluk is adott, könyv, nem nehéz munka.

Az iskola legidegesítőbb pontja (Francis mellett, aki ugyan jó szándékú, de rengeteget és nagyon unalmasan beszél, amit sokszor már alig bírok követni, mert egyáltalán nem érdekel) a dress code. Valamiért Vietnámban a tanároknak szépen kell felöltözni. A férfiak ingben, nyakkendőben, s a nők is kosztümben, vagy valami hasonlóban. Ez nagyon nem fogamra való, de jobb híján kibírom. Szerencsére kilátásban van egy ovi is, ott remélhetően nem ilyesmiben kell majd parolázni.

Végül néhány kép a suliról, suliban. 

Ma sikerült ezt is elrendezni, s a jövő héten kezdek egy helyi magánsuliban, illetve tartok egy demót is egy nyelviskolában. A bérek persze nem kínaiak, de nha trangi viszonylatban nem is rosszak, s ami a fő, ha mindegyik beválik, akkor már garantáltan több lesz a helyi bevételünk, mint a kiadásunk. Kezdetnek ez több, mint szuper.

Valahogy az jött le, hogy azért olyan nagyon nincsenek elkapatva jó tanerőkkel, mert én a kínai éveimmel már erősen tapasztaltnak tűnök és azért is meg lettem dicsérve, hogy milyen kényelmesen ki tudok állni a diákok elé.
Maga a munka nagyon könnyűnek tűnik és a diákok sem borzasztóak. Elég sokan aktívak és a rosszalkodás is kezelhető mértékű.

Veve lassan megkeresi az első đồngjait Vietnámban. 

Kínai éveim alatt elsősorban angoltanítással foglalkoztam. Erről nincs semmilyen képesítésem, annak idején sinológiát hallgattam az egyetemen, s némi alkalmi korrepetálástól eltekintve soha nem is foglalkoztam korábban ezzel a területtel. Az angolom jónak mondható, de ez még önmagában véve nem tenne alkalmassá erre a pályára.

Kínában ez egy erősen keresett szakma, nem is feltétlenül azért, mert annyira hatalmas fejlődést várnak a külföldiek foglalkoztatásától, hanem sokkalta inkább marketing okokból. Nagyon gyakran egyáltalán nem érdekli a munkáltatókat, hogy tudunk-e tanítani vagy hogy épp mit csinálunk az órákon, a lényeg, hogy a külföldi személyével reklámozni lehet az intézményt. Állami iskolák esetén még belejátszik az a szempont is, hogy az erre kapott támogatást csak akkor tudják felhasználni, ha valóban prezentálnak egy külhoni arcot, így érdekük, hogy feltöltsék a keretet.

Azért persze, ha egy mód van rá, azt sem veszik rossz néven, ha megfelelő a munkaerő, de az igazság az, hogy túl nagy az igény, s ehhez képest kevés a jelentkező. Akik vannak, ők is elsősorban a keleti parti nagyvárosokat preferálják, így a belső országrészekben sokkal nehezebb megfelelő tanárt találni. Erre csak rátesz még egy lapáttal az egyre szigorúbb állami szabályozás, mivel így a potenciális alkalmazottak mennyisége nagy mértékben szűkül. Hivatalosan most már csak natív országból érkezők számára van mód érvényesülni, ami persze egyáltalán nem jelenti a minőség javulását, sok esetben csak ront a helyzeten. Rengeteg tehetségtelen, a saját anyanyelvén túl mást felmutatni nem tudó balek van, de kénytelenek őket felvenni, mivel esetükben elintézhetőek az engedélyek.

Ideérkezésemkor még nem volt ennyire szigorú a helyzet. A munkavállalási engedélyhez elég volt a diploma megléte (bármilyen), később már kellett legalább egy TESOL (az online 20 órás verziót is elfogadták, ami valljuk be, semmit nem ér), s még később egy-két év kínai tapasztalat is.

Fengjieben, első álláshelyemen egy középiskolában tanítottam. Ez utóbbi azért elég nagy túlzás, mivel jómagam is menetközben tanultam bele a mikéntjébe, plusz mert akkora osztályaim voltak, hogy ez lehetetlenné tett minden érdemi munkát. Idővel már nem is nagyon próbálkoztam, örültem, ha elteltek az órák nyugalomban. Munka szempontjából ez egy nagyon pocsék hely volt, de arra mindenképp jó volt, hogy javítsam az esélyeimet egy jobb munka megcsípéséhez a jövőben. A fizetéssel sem estek túlzásokba, emlékeim szerint 6500 yuant kaptam, ami a helyszín általános fejlettségét, s árszínvonalát figyelembe véve persze nem volt rossz, 1-1500 yuan körül költöttem havi szinten.

Másodjára Xianningben folytattam egy főiskolán. Nem volt túl magas színvonalú, ún. vocational college, de ez is előrelépés volt a korábbiakhoz képest. Itt már jelentősen csökkent az óraszámom is, s az osztálylétszámok is kezelhetőbb méretűek voltak. Ez a korosztály már fogékonyabbnak is bizonyult az angolra, így őket valóban lehetett fejleszteni is. Munka szempontjából nem volt ez rossz hely, szerettem ott tanítani. Anyagilag nem sokban léptem előre, itt is 6500 yuan volt a bér, de emellé kaptunk még némi bónuszt is a szünetekre. Elég volt ez is persze, mert nem volt drága a hely, tudtam bőven félrerakni.
Xianningben kóstoltam bele először a mellékállások gyönyöreibe is. Tartottam órát két helyi nyelviskolában is, de annyira nem tetszettek, hogy maradjak is. Innen indultam el először doktorkodni is, a tengerparti Wenzhouban volt egy jelenésem. Borszakértettem is a szomszédos Jiangxiban, Jingdezhen városban.

Ezután következett a szomszédos Wuhan, az első nagyvárosi lakóhelyem. Végre normális főiskola, lényegesen jobb diákok és szuper lakás. És immár 7500 yuan havi kereset némi szünidei bónuszok mellett. Nagyon szerettem ezt a helyet. Nagyon könnyű volt tanítani is, s eddigre már bele is jöttem annyira, hogy tényleg nem is adhattam okot a panaszra. Az általuk adott vélemény (a következő munkához) szuper pozitív volt, s tényleg rá is szolgáltam.

Wuhanban már rengeteg mellékes állás is volt. Doktorkodni is voltam párszor, kaptam lehetőséget angol nyelvkönyv stúdiófelvételére is (amiért bevallom, hízott a májam, mert natívokat utasítottak el, míg az én kiejtésem tetszett nekik), s itt kezdtem el az első állandó munkát is egy nyelvsuliban. Ettől nagyon tartottam, mert gyerekeket kellett tanítani, s ebben semmi tapasztalatom nem volt. Nem is nagyon gondoltam, hogy lenne értelme. Végül kellemesen csalódtam, s nagyon meg is szerettem a piciket, különösen a blogon sokat emlegetett, 3 éves Ivy-t. Ez a munka nagyon jól jött, mert itt lettem kiképezve arra, hogy hogyan bánjak velük, aminek a későbbiekben igencsak sok hasznát vettem már itt Shenzhenben. Anyagilag sem volt haszontalan a 250 yuanes órabér, amit kaptam.

Már Wuhan vége felé indult el a céges karrierem is. Erről is regéltem már, ez egy igencsak jól fizető munka, havi szinten 15000 yuan bevétellel, ami lássuk be, nem egy rossz összeg. Úgy meg pláne nem, hogy ha azt is figyelembe vesszük, hogy mennyi erőfeszítést igényel az embertől.

Wuhanban kedvem lett volna maradni is, de sajnos ez volt lehetséges, mert szigorodott a szabályozás. Mivel Xinjiangban még nem, így végül oda jelentkeztem, s nyertem felvételt az első egyetememre, Ala'er városába. Tekintve hogy egy belső-ázsiai porfészekről van szó, a 7000 yuanes díjazás igazán nem nevezhető rossznak, különösen, hogy ezt végül még meg is emelték 7500-ra, miután valahogy összeállt bennük a kép, hogy a végzettségem nem bachelor, hanem master diplomával egyenértékű. Ráadásul ők nem 10, hanem 12 hónapot fizettek, tehát a nyarat is.
Hogy ott milyen munkám lett volna, az végül nem derült ki, mivel a már sokszor ecsetelt helyzet miatt menni kényszerültünk, s a tanév ott töltött három hete alatt nem volt órám.

Shenzhenbe érve anyagilag igencsak jó helyre csöppentünk. Itt ugyan már nem volt esélyem arra, hogy legálisan foglalkoztassanak, ellenben annyi nyelviskola van, mint égen a csillag, s az órabérek is minimum 200-nál kezdődnek, de a 350 sem kirívóan magas. Cirka három és fél hónapot kvázi főállásban töltöttem el Iso sulijában, ahol 7000 majd 8000 yuannel honoráltak a heti 6-7 óráért, s mellette voltak heti 1-2 óráim más helyeken is.  A nyár különösen profitábilisnek bizonyult, sikerült 450, de egy helyütt még 500 yuanes órabért is leakasztani.

Férjemnek ez a harmadik éve kinn. Ő nem beszélt egy kukkot sem angolul az elején, mert annak idején németet tanult (azt sem beszélte, de az egy másik kérdés). Wuhanban kezdtünk bele közösen az angolozásba, s ennek eredménye is lett, most már rendesen kommunikál, s a helyzet annyira képes volt fokozódni, hogy egy bő fél éve elkezdtem a picik tanítására is kiképezni, mely feladatot ügyesen abszolválta. Ennek gyümölcse volt, hogy egy hónapot óvóbácsi volt, s ez folytatódna tovább is, ha nem mennénk el.

Férjem fejlődése tényleg szembeötlő, aminek nagyon is örülök, s büszke is vagyok rá. Arra azonban legalább annyira az vagyok, ami az én szakmai előmenetelemet illeti. Bevallom őszintén, eleinte semmit nem konyítottam a tanításhoz, de most már szerintem egyértelműen a jobbak közül való vagyok, az ovisoktatásban meg kifejezetten eredményes. S ami talán még fontosabb, eleinte utáltam piciket tanítani, ehhez képest most már ha választanom kéne, egyértelműen rájuk szavaznék. Beletellett egy kis időbe, de végül kikupálódtam.

A mai nappal befejeződött a nyár, ami a tanítási részét illeti. Már igencsak ideje volt...

Na nagyon azért nem akarok panaszkodni, egy átlag hazai dolgozóhoz képest igencsak könnyed volt a terhelés, maximum napi 2-3 óra, de inkább egy-másfél, s a hétvégék is általában szabadok voltak. Ehhez ugyan még hozzájött napi másfél-két óra utazás is, de igazából még így sem túl sok racionálisan nézve. De ennek ellenére hadd szenvedjek kicsit, ez lényegesen több volt, mint ami általában kijár, s így eléggé untam már.
Szerencsére anyagilag kifejezetten megérte a nyarat itt tölteni, a két hónapban ketten (lényegében én, de férjem az én óráimra is elkísért és tanult) összeharácsoltunk egy forintban már hétszámjegyű összeget csak a nyári sulikból és mellette volt még céges munkából is bevétel. Hát, Vietnámban egyhamar ennyit nem hiszem, hogy fogunk keresni.

Most viszont nekem jövő hétig már semmi dolgom. Leghamarabb egy hét múlva kezdek itt Bantianben egy nyelvsuliban, s ez a legutolsó nyári melós suli is kér heti egy órát a következő hétvégétől indítva. Legrosszabb esetben is egy teljes hetet pihenhetek, de talán másfél is lesz belőle. Férjem már hétfőtől ovizni fog, de addig azért ő is szusszanhat egy cseppet.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy amint egy kicsit helyrebillenek, a blogon is aktiválom magam. Végre.

Szerencsére simán ment minden. Bár ezúttal csak 2 napja volt férjemnek, hogy felkészüljön a beszédjére,s a helyszínen is akadtak apróbb kihívások, sikerült rajtuk felülkerekednie.

Az esemény előtt két és fél órával indultak el, így bőségesen lett volna idő próbálni, ennek ellenére erre nem került sor. Ezek a cégek hajlamosak kicsit kaotikusan lebonyolítani a szervezést, így a végén már nagy kapkodás van, nem értek rá ezzel foglalkozni.

Újabb nehezítés volt, hogy ezúttal a színpad közepére állították egy mikrofonnal a kezében, a gyakorlás pedig emelvény mögüli előadásról szólt, ami kezdőként lényegesen könnyebb. El lehet rejteni a papírokat, s nem kell mozogni.
Bár izgult, s kétszer bakizott is, szerencsére nem feltűnően, s a cég nagyon dicsérte most is. 

A munka után vacsiztunk egyet, szokás szerint kellően guszta étkek kerültek a tányérokra. A galériában lent.

Bár a céges eseményekkel járó utazások során általában aktívabb vagyok a szokásosnál, a jelenlegi helyszín ezt kevéssé hozza ki belőlem. Mint azt a blogon már sokszor kifejtettem, nem szeretem Hongkongot, így aztán nem is nagyon mozdultunk ki a szobából az eltelt napok során, némi tápanyag és innivaló beszerzésétől eltekintve.

Az esemény ma zajlik, férjem már ott van és feltehetően már a beszédét is elmondta, de mivel most csak kísérő vagyok, erről egyelőre semmi konkrét információm nincs. Meg kell várjam az érkezését, hogy megtudjam, mi történt és miképp teljesített. Most csak két és fél napja volt a beszédre felkészülni, így nem biztos, hogy annyira jól sikerül, mint legutóbb, de remélhetően az elvárható minimumot bőven megugorja. Ma én még aludtam, amikor elment, de a tegnap esti próbája már egész meggyőző volt. S bár ezúttal vagy dupla akkora közönsége lesz (300 helyett 500), mivel ez már nem az első eseménye, szerintem kevésbé is fog izgulni. Ekkora embermennyiségnél meg már teljesen mindegy a konkrét létszám, a színpadról így sem látni belőlük többet az első néhány asztalnál.

Ha a szokásokhoz hűen megy a program, akkor este jó eséllyel szórakozás jön a céges csapattal közösen, amin már én is ott leszek. Szóval bővebben majd holnap írok, ha már tudok mit.

Miután némi késéssel összeszedtek minket Bantianben, megindultunk Hongkong felé. Egy kifejezetten kényelmes járműben.

Meglepő módon a határon sem volt fennakadás. Még nem merek rá mérget venni, hogy megszűnt a probléma, mivel most először használtam közúti határátkelőhelyet, de minden további nélkül lepecsételték az útlevelet és engedtek tovább. Ugyanakkor tény, hogy lejárt a xinjiangi tartózkodási engedély is, így jó esélyt látok rá, hogy a vegzálások is vele együtt megszűntek. Majd meglátjuk legközelebb, de a helyzet reményteli.

A hotel egész pofás, s egyből hozzánk is vágtak 5000 HKD (kb. 4300 yuan vagy 170 ezer HUF) zsebpénzt. Eddig minden szuperül alakul.

Tegnap összefutottunk a cég két emberével Shenzhen belvárosában, a MixC névre hallgató bevásárlóközpontban. Elég rongyrázós környék, Gucci, Georgio Armani és hasonló boltokkal telepakolva. Vásárlás nem volt, csak egy kávézóba ültünk be, ahol nagyjából vázolták a hongkongi munkával kapcsolatos tudnivalókat.

Szerencsére küldenek majd kocsit, így nem kell egyénileg utaznunk Hongkongba, s a hotel és az esemény is egy helyen van, így a városon belül sem lesz bonyolult a logisztika.

Kiderült egy jó hír is, eszerint ez még nem a vége a munkának, ugyanis október körül lesz még egy esemény, addig még folytatódik, s ez egyúttal azt is jelenti, hogy férjem addig is kapja a pénzét. Újabb jó hír, hogy az a következő jelenés a tervek szerint Balin kerül lebonyolításra. Indonéziában még sosem jártam, így reméljük, valóban ott lesz majd. Kiderül idővel.

Hongkongba 19-én indulunk majd, s 23-án jövünk vissza. Talán még tetszeni is fog. 

22-én lesz egy esemény, férjem főszereplésével. Előreláthatóan 4-5 napot töltünk majd ott el, s mivel a szomszédban van, egyúttal az odajutás sem lesz hosszadalmas.

A dolog egyetlen szépséghibája, hogy eredetileg az ő munkája két eseményről szólt, így hacsak nem változtak időközben a dolgok, akkor ez egyúttal azt is jelenti, hogy a következő hónapban kap innen utoljára fizut. Bízzunk benne, hogy nem, de azért ez a sanszos.
Akárhogy is, most már ilyen tapasztalata is van, s ha jön újabb lehetőség, abban már még ügyesebben tud teljesíteni majd.

Szóval, hamarosan Hongkongba megyünk. Kambodzsának lényegesen jobban örültem volna, de nem kell telhetetlennek lenni.