A tanári menzán fellelhető kosztról már írtam korábban. Általában kellemes fogások fordulnak elő, s a mennyiség bőséges. 6 yuanért még a hülyének is megéri.
A kínai gasztronómia tényleg meghökkentően változatos és annyira kimeríthetetlen, hogy nem is említhető egy lapon más népek konyháival. Még a Kínára amúgy nem különösebben fogékony utazók szerint is többnyire ez az a kritikus pont, ami miatt az ország kihagyhatatlan.
A találékony megoldásoknak köszönhetően hosszú évek után is felbukkanhatnak addig nem kóstolt alapanyagok, s bár volt részem már nekem is sok fajta kínai ételhez az idők során, nem szégyellem bevallani, hogy olykor-olykor fogalmam sincs, mit eszek.
Így volt ez a lótuszgyökérrel is. Meglehetősen gyakran előfordul levesben nálunk, s bár sosem tudtam, mi az, valahogy nem is foglalkoztatott a dolog. Ettem belőle, finomnak találtam, el volt ennyivel intézve. Most tegnap este épp szóba került, az egyik kolléga érdeklődött, hogy Magyarországon is van-e. (Ez egy meglehetősen vicces szokás errefelé. A lehető leghétköznapibb dolgokról meg tudják kérdezni. Hogy van-e nálunk krumpli, az különösen népszerű kérdés.) Mondtam, hogy nincs, de akkor már egyúttal igyekeztem is kideríteni, hogy mégis mi a szösz ez.
A kínai neve ou, ami nekem nem mondott semmit, s bár próbálkoztak elmagyarázni a lótuszvirág segítségével, abból is csak a virágot sikerült felfognom. Némi guglizás aztán eredményre vezetett.
A gyökér még a vízben (fent), már a szárazon, megtisztítva (lenn).
A kimondottan bejövős gumókat felszelik, jellegzetesen lyukacsos textúrájuk miatt is összetéveszthetetlenek. Ajánlom mindenkinek!
Készülhet levesként, puhára főzve (fent) vagy vékonyra karikázva, kissé ropogósan (lenn.)
Utolsó kommentek