Történelmi bejelentés hangzott ma el Pekingben: megszűnik a hetvenes évek vége óta folytatott egykepoliika. A nyilatkozat egyelőre még csak a szándékot közli, azt jóvá is kell hagynia az Országos Népi Gyűlésnek, vagyis a helyi parlamentnek, de az itteni politikai berendezkedés következtében ez csupán formalitás.

A párok ezentúl két gyermeket vállalhatnak szabadon, vagyis büntetés megfizetése nélkül, a harmadik vagy esetleges további gyermekekért ezután is fizetni kell majd.

Ahogy arról a blogon korábban már esett szó, a születésszabályozást a népességrobbanás megfékezése érdekében vezették be a kínai gazdasági nyitás elindításával párhuzamosan. A kulturális forradalom által hátrahagyott romok közepette megindított reformok mellett fontos volt a súlyosan túlnépesedett ország további népességnövekedésének kordában tartása is.

Mostani tanítványaim szülei még jellemzően az egykepolitika előtt születtek a hetvenes évek első felében, hatvanas évek végén, s általában 5-6 testvérük van. Ha ugyanezt a családmodellt nem is vitték volna tovább a szülők, a jelenlegi 1-2 gyereknél egész biztosan többet vállaltak volna.
A reformok előtt Kína képtelen volt ellátni a lakosságot élelemmel, a kontrollálatlan népességnövekedés hatásai kiszámíthatatlanok lettek volna. Annyi egészen bizonyos, hogy a mostanra kialakult viszonylagos jólét nem következett volna be.

A kezdetben rendkívül szigorú politika következtében 3-400 millió fővel (arányaiban nézve mintegy 25%-kal) kevesebb ma az ország népessége, mint az a közbeavatkozás nélkül várható lett volna. Ez a drasztikusan csökkenő születésszám a nyilvánvaló hasznon túl azonban nem kevés problémát is szült.
Ezek egyike, hogy hagyományosan a fiúgyermeket preferálták a lányok helyett, így az újszülöttek körében erősen felborult a nemek aránya. A legsúlyosabb helyzet a mai 20-30 közötti korosztály esetében mérhető, az utóbbi néhány évben született gyermekek esetében már az egészségeshez közelít ez az arány.
Sokkal súlyosabb probléma, hogy kiépített társadalom-biztosítás híján egyre kevesebb utódnak kell egyre több felmenőt eltartania utóbbiak öregkorára. A hagyományos sokgyermekes családmodell mellett ez jól működött, a terhek eloszlottak, míg most extrém esetben, egykézős családoknál a jövőben a párocska vállát négy szülő támogatása nyomhatja.

A mostani leszámolás az egykézéssel nem váratlan fordulat. Az enyhítések régóta napirenden vannak, s számtalan kiskapu létezett korábban is. A kezdeti szigor után vidéken két gyereket engedélyeztek, ha az első lány volt, egyes, kiemelten szegény térségekben ettől függetlenül is. A nemzetiségekre sem vonatkozott a drákói szigor. Ők városban kettő, vidéken három gyermeket vállalhattak, de egyik-másik nemzetiség ennél nagyobb kedvezményeket is kapott: a tibetiek korlátozás nélkül sokasodhattak, de egyes Qinghai tartomány beli kis népek, pl. a tu nemzetiség falusi köreiben is ötnél volt megszabva a limit.

A teljes lakosságra vonatkozó enyhítés is életbe lépett két éve, amely szerint két gyerek engedélyezhető, ha valamelyik szülő egyke.

Az egykepolitika kettesre módosítása ténylegesen mintegy százmillió házaspárt érint így. Miután a második gyermek bevállalása eddig is elsősorban pénzkérdés volt, s erre, ha megvolt az igény, nem sajnálták a forrásokat, így a lazítás nem is ebben fogja éreztetni a hatását elsősorban, bár az sem utolsó szempont, hogy egy esetenként tetemes összeg maradhat majd így a háztartások zsebében. Második helyett inkább plusz egy gyermeket tesz lehetővé, elsősorban vidéken, ahol még nagyobb kedvvel vállalnak népesebb családot.

Hogy a két gyernek politika megállítaná az ország lakosságának öregedését, az azért kétséges, mivel a gyermekvállalási hajlandóság már lényegesen kisebb, mint harminc éve volt. Baby-boom szerintem nem várható, már a teljes korlátozás eltörlése esetén sem, annyit változott az ország, s változtak annak lakói. 
De majd elválik...

Az utóbbi hetekben-hónapokban több beszámoló is megjelent a kínai (s amennyire az Index alapján rálátásom van, részben a hazai) sajtóban az egykerendszer lazításáról.
Mint minden ilyen nagyságrendű állami beavatkozásnak, ennek, a népesedés visszaszorításának céljával bevezetett szabályozásnak is akadtak nem kívánt mellékhatásai szép számmal, s a mai, kínai viszonyok között meglehetősen liberális és nyitott légkörben szinte természetes, hogy a kritikája is egyre inkább elfogadott.

Ez a családszabályozási politika Mao halála - mely a kulturális forradalom végét, s a közállapotok normalizálását hozta magával - után került kidolgozásra. Ezt megelőzően érdemben nem foglalkoztak a helyzettel, mi több, Mao egyenesen kívánatosnak is tartotta a népesség növekedését, az ország erejét növelendő. Még jelszó is akadt: az embernek két keze, de csak egy szája van.
Mivel a népegészségügyi mutatók a kommunista rendszer bekövetkeztével folyamatos javulást mutattak, ugyanakkor a gyermekvállalási kedv csak lassan csökkent, ez egyenes úton vezetett odáig, hogy a nyolcvanas évek elején megtartott népszámlálás már kicsivel több mint egymilliárd embert talált az ország területén.

A kínai vezetés 1977-ben lépett, s egyre szigorúbb normákat határozott meg, míg végül rövid úton eljutottak a drákói megszorításig. A rendelkezés értelmében a városi családokban csak egy gyermeket vállalhattak, míg a mezőgazdasági területek egy részén két gyermek volt a limit. A szabályozás a nemzetiségekre lényegesen lazábban vonatkozott, ezt jól jelzi, hogy az elmúlt 30 évben arányuk Kína lakosságán belül növekedett is.

Az egy gyermek nem mindenhol volt szigorúan véve. Egyes fejletlenebb vidékeken engedélyezték második gyermek vállalását, nemtől függetlenül, míg a vidéki országrészek nagy részén csak akkor, ha az elsőszülött lány. Ugyancsak születhetett még egy gyermek, ha első meghalt, vagy komoly betegséggel, esetleg fogyatékossággal bírt.
Speciális helyzet volt a már elvált emberek újabb házassága is. Ilyenkor is jöhetett egy gyerek, ha a házastársak valamelyikének korábban még nem volt.
Akkor is lehetett két utód, ha mindkét szülő egyke, vagy külföldről hazatérő kínai állampolgár. Azok a Kínán kívül született gyerekek sem növelték hivatalosan a leszármazottak számát, akik rendelkeztek másik állampolgársággal.
A nemzetiségek nagy része városokban két, vidéken három gyerek vállalására volt jogosult, míg a tibetiek gyermekvállalását egyáltalán nem korlátozták.

A családtervezés - bár messzemenően szembement a kínai hagyományokkal, s ezáltal, főleg kezdetben, erős ellenállást szült - összességében sikeresnek mondható utat járt be. Segítségével legalább kétszázmillióval kevesebb ma Kína lakossága, mint nélküle lenne. Tekintve az országban végbement hatalmas fejlődést, mai szemmel nézve már egyáltalán nem biztos, hogy a helyzet kezelhetetlen lenne nélküle, de a bevezetéskor erre még nem lehetett alapozni.

Természetesen nem mindenki tartotta be az előírt limitet. Ez főleg az állami alkalmazottak esetében jelenthetett komoly problémákat. A többiek számára többnyire pénzbüntetéssel honorálták a helyzetet, de ahogy jobbá váltak a lakosság anyagi lehetőségei, egyre többen engedhették meg maguknak, hogy kifizessék - az amúgy meglehetősen tetemes - bírságot.
A büntetéseken felül (az olykor tagadhatatlanul megtörtént túlkapások, kényszerabortuszok, stb. mellett) az extra gyereket vállalók számos állami szolgáltatást lényegesen drágábban vehetnek igénybe. Az egészségügy, az oktatás területén mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk a renitens szülőknek.

Bár a lakosság fertilitási rátája igen meredeken zuhanni kezdett, s így a további túlnépesedés veszélye elmúlt, 1979 óta nagyban torzult a kínai lakosság nemi összetétele.
Sok más kelet-ázsiai országhoz hasonlóan a szülők ugyanis a fiúgyermekeket preferálják. Ők viszik tovább a család nevét, s vidéken a földeken is nagyobb hasznukat veszik, mint a lányoknak.

Miután a korlátozásokat bevezették, jelentősen több fiúgyermek született, mint lány, s emiatt a férfiak egy részének nem jut pár. Főleg a mostani 20-35 közötti korosztály az érintett, a fejlődéssel párhuzamosan az arányok mára jelentős javulást mutatnak.
Komoly probléma az is, hogy mivel Kínában nincs kiépített társadalombiztosítás, a kevesebb utódra arányaiban több felmenő támogatásának terhe hárul.

A gyermekvállalás terén alkalmazott kvóta miatt érthetően nagyon megugrott Kínában az abortuszok száma. A lakosság - különösen falun - nem lett egyik napról a másikra felvilágosult, s nem álltak át hirtelen a modern fogamzásgátló termékek használatára.
Az országban egyébként is tabuként kezelték a szexualitást, az oktatásban sem kap helyet a védekezés bemutatása.
El lehet képzelni, hogy mindez mekkora terhet rakott az erre egyáltalán nem felkészített egészségügyi rendszerre.

A bevezetés idején különösen szegényes infrastruktúra arra kényszerítette az orvosokat, hogy sokszor spártai körülmények közt, erre a célra alkalmatlan helyszíneken szüntessék meg a nem kívánt terhességeket.
Az így rendkívül tapasztalttá vált személyzet nagyon hamar komoly sikereket ért el, s a nyolcvanas évek közepe óta az ország elképesztően jó mutatókkal rendelkezik e téren. Rendkívül olcsón, s kimagaslóan alacsony arányban fellépő szövődmények mellett működnek.

A fenti problémák miatt már hosszú ideje komoly vita tárgya a családtervezési politika további lazítása. Novemberben arról döntöttek, hogy a jövőben már azok a párok is vállalhatnak szabadon két gyermeket, akik közül legalább az egyikük egyke.

Hogy a rendszer meddig marad, vagy milyen további lazítás várható, az nehéz kérdés. Az eredménye cáfolhatatlan, ahogy az általa generált problémák is. Mindazonáltal az is tény, hogy a kínai társadalom is átalakult, az elmúlt évtizedek változásai nem hagyták érintetlenül. Erősen kétlem, hogy a korlátlan gyermekvállalás engedélyezése visszahozná a hatvanas évek népesedési mutatóit.
A jelenlegi lakosságszám kezelhető. Ha az egy nőre jutó, jelenleg már 1.4-re csökkent gyerekszám fel is kúszna a szinten tartáshoz szükséges értékre, Kínába már nem jönne vissza az éhezés, viszont a társadalom csak nyerhetne az egészséges korfával és nemi arányokkal.