Valahogy a bajok nehezen kerülnek el mostanában.

Tegnap este elindultam a kantinba némi tápanyagért, na meg kóláért a kinti kisboltba. Egymástól ellenkező irányban fekszenek, s se a kólát nem akartam megsétáltatni, se a vacsit, így ez két külön utat jelent ilyenkor.

A lépcsőházunk elég lerobbant, s a világítás sem tökéletes. Mindenesetre futottam lefelé, ahogy szoktam, amikor a legalsó lépcsőfok alatt, immár a talajszinten sikeresen beleugrottam egy öklömnyi mélyedésbe.

Nem volt életem legkellemesebb érzése, de azt gyorsan konstatáltam, hogy sem ficam, sem törés nincs, s valahogy arrébb vonszoltam magam egy pár méterre. A falnak dőlve aztán kicsit megmozgattam a bokám, s ha eleinte picit bicegősen is, de egyre gördülékenyebben haladtam a menza felé. Miután tényleg nem okozott gondot, se fájdalmat akkor már, szereztem kólát is, s a kis életem is haladt a megszokott mederben.

Rá pár órával aztán elkezdett fájni, éjjelre be is dagadt egy kissé. S ami még jobb, használni se igazán tudtam.

Hogy azért mégis van némi szerencsém, azt jelzi, hogy mostanra már határozottan jobb a helyzet. Óvatosan, de rá tudok állni, s a fájdalom is megszűnt. Úgy néz ki, a rándulás nem volt vészes. 

Éjjel 3 felé, miután észrevettem, hogy nem nagyon tudok kimenni a szobából, írtam Zhao Shengnek, hogy ma nem megyek a reggeli órára. Abban az időben egész biztosan nem is sikerült volna.

Most úgy néz ki, a dokit megúszom. Utálom, amikor ilyen béna vagyok.