A reptért elhagyó gép fedélzetéről készült rövid videórészlet. Egy kevés látszik a városból is.

Mint az az olvasók előtt jól ismert, szerdán nekiveselkedtem, s elindultam Európa felé. Miután leadtam a kulcsomat a főportán, letaxiztam a buszállomásig. A kapunál nagyon kedvesek voltak, mindenki hosszasan búcsúzkodott, s még a bőröndömet is elszedték, s lehozták az útig.

A buszpályaudvaron a sorban következő második járműre kaptam jegyet, 9:50-re. Chongqingban aztán hatványozottan szembesültem a hatalmasra pakolt, s törött kerekű, eképpen nem görgethető, legfeljebb húzható csomag hátrányaival. Az összes cipelésből élő kuli meg taxinak utasokat felhajtó alak kullancsként tapadt rám, s már bunkón kellett viselkednem, hogy lekopjanak.

Nem volt egy élmény elvonszolni a pakkot a metróig, de azért abszolváltam. A nap végére azért a kezem nem érezte túl jól magát, vízhólyagos is lett. A földalattival szerencsére közvetlenül elérhető a repülőtér, de mint kiderült, a megálló a belföldi, máskülönben normális méretű és teljesen színvonalas terminál előtt pakolja ki az utasokat. Miután sikerült szereznem egy gurítható cipelőalkalmasságot, már kicsit jobb kedvvel leltem fel az információt, ahol útbaigazítottak a nemzetközi épülethez (egy ingyenes, 20 percenként járó busz kb. 2 perc alatt teszi meg a távot), s az is világossá vált, hogy csomagmegőrző viszont nincs.

Ez sajnos azzal a felismeréssel járt, hogy a repteret már nem fogom tudni elhagyni, így a chongqingi bevásárlásról le kellett mondanom. Végül a belföldi terminál egy viszonylag gazdaságosabb árfekvésű boltjában szedtem össze némi édességet meg élelmiszert az itthoniaknak.

A nemzetközi terminálon végül hét körül kötöttem ki véglegesen, de addigra ülőhely már nem nagyon akadt. Maga a hely amúgy elég vicces, egy egészen miniatűr épület, ami érthető is, miután a kirakott, egyszerre kb. 5-6 tételt mutató kijelzőre kifért a teljes délutáni menetrend. Főleg Phuketbe járnak innen a repülők, illetve mutatóban volt egy tajvani járat is, s a Qatar mellett még a nyugatot képviseli a FinnAir helsinki járata is.

Az információs pultban nem volt senki, s szalagokkal el is volt szeparálva néhány kényelmesebb kanapével együtt. A helyieket ez nem nagyon zavarta, a pultot befogták mindenféle iratok kitöltésére, eleinte csak az utasoldal felől, míg egy szemfülesebb kínai el nem szedte a szalagot, s be nem vonultak az emberek a teljes területre. A kanapékon túl elfoglalták az információs személyzet székét is, s az asztal belső oldalán is berendezkedtek.

Egy kicsit beljebb lévő pult mögött még én is találtam egy széket, majd befogva azt a pult belső oldalán foglaltam helyett, s laptopoztam kedvemre. Még a konnektort is használtam akkor már.
Valamivel később előkerült a személyzet is egy kishölgy személyében, aki bejött, kicsit ciccegett, pakolászott, majd hátulról kihalászott magának még egy széket, de máskülönben nem szólt senkinek semmit.

Miután egy phuketi gép összeszedte a népek zömét, lett hely a kanapékon is, úgyhogy onnantól átköltöztem oda, s mivel más konnektort nem találtam, egy időre áramtalanítottam egy lelakatolt üdítőshűtőt. Ezért sem szólt senki.:)

A dohai gépen nem sokan voltak, de erről már írtam. Kétszer adtak enni, valójában egyik sem ízlett igazán.

A katari reptér hatalmassá nőtte ki magát, akárcsak a nemzetközi légitársaság, a Qatar Airlines is. Ez sajnos azzal is jár, hogy dacára a híresen magas színvonalú kiszolgálásnak, a fapadosokhoz hasonlóan buszoztatják a népeket a gépekből ki és be. Így volt szerencsém megtapasztalni az éjszakai 37 fokot, meg a reggeli minimum 45-öt is.

A reptérről a város nem igazán látható, de még felszállás közben sem a "jó" részek felé nézhettem, pedig ezúttal legalább nappal volt, s lehetőségem lett volna kikandikálni.

Budapestre valamiért hamarabb értünk be, s bár a csomagra egy keveset várni kellett, vámvizsgálat annyira nem volt, hogy egy darab ember nem állt a szalagok mellett.

Végezetül néhány kép, aláírásokkal.

Fengjieben a buszpályaudvaron épp az űrben lévő tanárnőt mutogatták (fent),
Chongqingi reptér, belföldi terminál(lent)

A nemzetközi terminál információs pultja, a képen mindenki utas, balról a laptopom (fent),
itt már megjött a kishölgy, a látható rész a váró kb. 70%-a (lent)

Reptéri dohányzó. Mivel az öngyújtókat szigorúan elszedik, a fenti fémtartóból kikandikáló beépített
megoldásokkal lehet tüzet nyerni (fent),
a félig üres dohai járat (lent)

A Chongqing-Doha járat menüje (fent),
a hot snack cím alatt futó késői vacsi (a lenti két kép, az alsóban már kibontva)

A megtett út (fent),
dohai reptér (lent)

A Doha-Budapest járaton kínált étek (fenn és lenn)

Jelentem, megérkeztem Budapestre, még hamarabb is értünk be, mint menetrend szerint kellett volna.
Most kicsit örömködöm az itthoniaknak, de holnap majd írok.

Már lassan másfél órája a katari fővárosban vagyok. Szerencsére sikerült éjjel 3-ra megérkezni (helyi idő szerint), így egészen enyhe, mindössze 37°C-os levegő fogadott a szabadban. Az olaj előtt tényleg nem tudom, mi vett rá bárkit, hogy errefelé bennszülöttködjön...

Szerencsére ez a társadalom sem túlságosan európaias még minden tekintetben, így az itteni reptéren is nyugodtan lehet pöfékelni a kijelölt szobában. Pénzváltót viszont egy darabot nem lelek egyelőre, pedig egy itt kétségtelenül méregdrágán vesztegetett diétás kólát már szívesen lecsúsztatnék a torkomon.

A gép Budapestre két és fél óra múlva indul, úgyhogy addig már kibírom biztosan, idefele is elittam három diet Pepsijüket.
Chongqing és Doha közt elég foghíjasan voltunk, talán ha a fele helyen volt utas, így még az amúgy valóban nagyobb hellyel operáló légitársaság kényelméhez viszonyítva is sikerült fokozni az élményt. Két ülésen elburulva, jóízűen aludtam a két étkezés közt.

A telefonom akksija már sikeresen visszaállt 50%-osra, úgyhogy be is fejezem, s csinálok majd pár képet is reptéren.
Délután majd még egyet írok mindenképp, hogy eljutottam-e hazáig.

Kellemes, szép napot, kedves olvasók!

A küldés gomb megnyomása után elpakolom a gépet is, s elindulok kis hazám felé. Egyelőre még csak Chongqingba, s majd éjfél után kevéssel Doha, s ott egy kicsinyke átszállás után Budapest felé.
A két repülőút összesen 13.5 órát jelent, plusz Dohában majdnem 4 óra várakozást. 

Szépen megpúposodott a bőröndöm, sok egyebet már nem nagyon lehetne belepasszírozni, az eddig csak vígjátékokban látott erősen röhejes ráülős módszert kellett csaknem reprodukálnom, leszámítva hogy nem voltam meggyőződve róla, hogy a beltartalomnak jót tennék egy ilyen kísérlettel, így inkább csak enyhén tehénkedtem rá felsőtesttel.

A reggeli órák előtt még itt volt Mingchun, aranyos kis kölyök, nagyon megszerettem. Tegnap is átjött, miután a megmaradt élelmiszereket rásóztam. Haza is vitte a vacsiszünetben őket, de nem irigyeltem érte, rendesen fel lett málházva szegény.
Most viszont én érezhetem majd magam teherhordó öszvérnek, de szerencsére csak az utcáig kell leszenvednem a cuccot (a sok lépcsőn), majd aztán onnan visz a taxi.

Hát, ahogy a QQ oldalamon is kiraktam, viszlát Fengjie! Szép volt itt.

Erre most bukkantam véletlenül. Az új szárny a látványtervek szerint ilyen lesz. A valóság azért nem lesz ennyire szép szerintem.:)

Még egyszer további szépeket mindenkinek, csütörtökön jelentkezem!

Ma megtartottam az utolsó órákat. Megkaptam az utolsó fizetést is, s az utolsó havi 500 yuanos hozzájárulást is.
Bepakoltam a bőröndöt nagyjából, a kevés maradék holmi még majd most vár.

Fengjie esővel siratja a távozásom, s mellé végre a kánikula is megszűnt. Kellemes, meleg idő van.

A kulcsokat holnap reggel leadom, aztán megyek a buszállomásra, onnan meg Chongqingba. Hacsak nem jön közbe valami, akkor hazaértemig már nem írok.
Csütörtökön jelentkezem, hogy elvitt-e a gép. Addig kellemes időtöltést mindenkinek!

Végezetül itt pár fotó Fengjieből, amik a napokban készültek a suliban. Koncepció nincs bennük, ne is keressétek, csak nézegessétek.

Mostanában egyre nagyobb bajokról lehet olvasni a nyugati médiumokban. A fejlődés motorja, Kína lassul, mitöbb hitelválság is jöhet. Mi lehet ezekből az igazság? Mit lehet érezni a mindennapokban?

Mivel a kínai gazdasági mutatók sok esetben nem átláthatóak, így elég nehéz megítélni, mennyire komoly a helyzet. Az kétségtelen tény, hogy a korábban gyakran 10% feletti (és sokszor túlságosan is gyors, emiatt mesterségesen hűtött) éves gazdasági növekedés már nem tartható reálisan, tartósan 7% körüli értékre zuhant.
Az is kétségtelen, hogy a bankok rengeteg rossz hitelt helyeztek ki, ráadásul jelenleg likviditási gondjaik vannak (mivel a lakosság igen nagy része a magasabb hozamokat ígérő, gyakran piramisjáték rendszerben működő kétes alapokba fektetett inkább), s emiatt könnyen padlóra kerülhetnek közülük sokan.

A mérleg másik serpenyőjében még mindig ott van az állam által kezelt hatalmas valutatartalék, így szükség esetén közbe tud avatkozni, ahogy néhány bank esetében tette is az elmúlt időszakban.

A probléma elsősorban még mindig a világ többi részével van, miután válságban Európa, s az USA is épphogy kikecmergett, ez nagyban csökkenti a piacok felvevőképességét, s az eddigi exportorientált növekedés így nehezen tartható, a bővülés lényegesen lassult.

A mindennapok szintjén egyelőre sok jele nincs a problémáknak. Az ingatlanpiaci buborék felfutása miatt az árak az egekben vannak már jópár éve, de a városi munkanélküliség továbbra is alacsony. Az építkezések, beruházások is jól láthatóan jelen vannak, a tipikus kínai kép nehezen képzelhető el a mindenhol fellelhető daruk nélkül.

Nehéz jóslásokba bocsátkozni és nem is szeretnék, de annyi kivehető, hogy az aktuális kínai kormányzat már több mint három évtizede meglehetősen ügyesen menedzseli az ország fejlődését, az eddig felmerült kihívásokra, még ha a jelenlegitől gyökeresen különböző világgazdasági helyzetben is következtek be, sikeresen reagált.
Ha tippelnem kellene, még nem írnám le a helyzetet, s korántsem festenék annyira borús jövőképet, mint a helyzetet elemző szakértők közül sokan.

Aztán lehet, hogy nem nekem lesz igazam, de úgy vélem, Kínára még hosszú ideig a felemelkedés vár.

Szeretek enni, így aztán Kínánál jobb helyre nem is nagyon kerülhetnék. A helyi táplálék annyira változatos, hogy gyakorlatilag még a legfinnyásabb egyedek is találhatnak valami kedvükre valót. Akit meg vonz az ázsiai kaja, az pláne megtalálja a számítását.

Kacsa

Az ízlések eltérőek, én sem lógok ki a sorból, így akadnak étkek, amiket szívesebben fogyasztok. Az itteni lét egyik legjobb húzása a kimeríthetetlen kacsabőség. Ez az otthon sokszor méltatlanul mellőzött szárnyas az egyik legjobb csemege.
Persze el lehet szúrni az elkészítést, a magyaros kiszáradt sültekért én sem vagyok oda, de aki evett már grillezett vagy egészben sült, esetleg pekingi kacsát, az tudja, hogy milyen szaftos és elsőrangú húsról van szó. (A mellet ki is lehet rántani, finom, egyáltalán nem száraz, mint a csirkéé.)

Ideát a kacsa mindennapos, rengeteg van belőlük, a városokon kívül jól észlelhetőek mindenféle kisebb-nagyobb, sokszor a földekhez hasonlóan felparcellázott vizekben pancsolva. Ahol kacsa van, ott akad kacsatojás is. Ez ízre ugyan megkülönböztethetetlen a tyúktojástól, de szép nagy.

Hot-pot

Ugyan összesen talán ötször került sor rá ezúttal, de a hot-pot mindig is nagy kedvenc marad. A szecsuáni konyha híresen erős, s a hot-pot nevéhez híven ebben próbál jeleskedni.

Az erőset mindig is díjaztam, így örömmel vetettem bele magam a helyi konyha fogásai közé. A hot-potok közt találtam rá egyetlen egyszer egy tényleg ütős alaplére, amitől jól el is zsibbadt a szám. De persze azért ettem, jól esett. A csípőset kevésbé bíró gyomrúak azért valszeg megszenvednek vele.

Belsőségek

A tanári menzán általában nem voltak rossz fogások, de a szemem rendszerint a pacalra csillant fel. Otthon is bírtam, de az itteni verzió legalább annyira jó. Kicsit ecetes, kicsit erősebb, s többnyire zöldpaprikával találták.

Előfordult máj is, de azt nem készítették túl jóra, ellenben Mengsiéknél volt szerencsém enni egyszer egy nagyon ízletes verziót is.

Csirkeláb

Otthoni körökben kevésbé divatos, de itt még nassolnivalóként is bevett csemege. Levesben a magyar verziót is szeretem, pörköltként kevésbé.

A kínai, snack jellegű végtag kimondottan nekem való. A helyiekhez hasonlóan olykor képes vagyok a buszon bambulva rágni, vagy épp bárhol, ha rámjön.

Burgonya

Tényleg nagyon széles spektrumot felölel az a kör, amit hajlandó vagyok elfogyasztani. Kölyökkoromban ideiglenesen nem díjaztam pár fogást vagy alapanyagot, de aztán ezt kinőttem, s a hazai ételek közül mindent megeszek (még ha nem is ugyanakkora lelkesedéssel).
Ennek ellenére, Kína ide vagy oda, talán lelombozóan fog hangzani, de számomra jobb dolgot még nem fejlesztett ki az evolúció a krumplinál. Mindenféle formában, elkészítésben jöhet, ha egy hónapig csak ezeken a gumókon kellene élnem, nem törne össze a dolog.
Így talán nem olyan meglepő, hogy a legnagyobb mennyiségben magamhoz vett táplálék Fengjieben is a burgonya volt. Eleinte hétvégente készítettem magamnak, később az utcai árusoknál találtam nagyobb darab, kevés olajban pirított verziót, majd a végére az iskolai diákmenza kínálatában szembesültem a legízletesebb, s amúgy az utcaihoz nagyjából hasonló termékkel.

Béka

Hogy azért a végére ne maradjon ki a kötelező kör sem. Kína extrém táplálkozási szokásai kiváló hírértékkel bírnak nyugati körökben, s mindannyian tudjuk, hogy a legendárium szerint a kínaiak élő majmok agyvelejétől kezdve (ez amúgy az urban legends kategória) a kutyákon át mindent megesznek. A kutyahús valóban szerepel az étlapon, de korántsem annyira elterjedt és mindennapos, mint azt Európából elképzeljük.
Az is igaz, hogy Kanton (Guangzhou) környékén több kevésbé megszokott étel kerül a tányérra, de még arrafelé is főleg az otthon kínált állatokat fogyasztja a népek zöme.

Magam még mindig nem ettem kutyát, s kulturális beidegződések miatt valószínűleg nem is fogom soha kipróbálni, az egyetlen furább hús, amit megkóstoltam ezúttal, a xianningi kiruccanás alatt betolt béka volt. Ami, mint akkor írtam, teljesen csirkeízű. És jó, akárcsak a kínai kaják túlnyomó többsége. Így aki itt jár, annak csak azt tudom tanácsolni, hogy egyen minél többet és minél többféle ízt próbáljon ki. Megbánni nem lehet!

Ez a majdnem egy év rám sem volt hatás nélkül, sok dolgot másképp teszek, látok, érzek most, mint mielőtt elvállaltam ezt a munkát. Mondhatni, Fengjie kissé megváltoztatott.

A teljesen triviálisnak mondható dolgokon felül, amelyek ha tetszik, ha nem, megváltoztak az életemben - itt arra gondolok, hogy a helyi lehetőségek sok szempontból szűkebbek vagy másmilyenek, mint otthon -, a karakterem sem vészelte át konzervált állapotban ezt az időt.

Korábban sosem szerettem sok ember előtt beszélni, határozottan feszélyezett az ilyen szituáció. Itt kapásból bedobtak a mély vízbe, s ma már elárulom, hogy az első néhány óra alatt erősen izgultam, olykor talán kissé remegtem is.
Miután azért az alá- és fölérendeltségi viszony itt még elég egyértelmű az osztályteremben, így már csak emiatt is könnyebb volt magabiztosabbá válni. Kb. 2 hét után már beállt teljesen ez az állapot, s mostanra kevés természetesebb dolgot tudok elképzelni annál, mint hogy bemegyek 80 ember elé, s leadom az anyagot. Mitöbb, még jól is érzem magam ebben a szerepben, az egész nagyon adja magát.

Az itteni munka el is kényelmesített. Nem mondhatnám, hogy odahaza bele kellett volna rokkannom az aktuális munkakörömbe, de kétségtelenül ott kellett lenni, s az átlag földi halandókhoz hasonlóan alig volt szabadidőm. Ez persze felnőttkorban természetes, kevés szerencsés esettől eltekintve ez a dolgok rendje.
Itt viszont sikerült azok közé a kevés szerencsések közé kerülnöm, s gyakorlatilag nulla terhelés mellett (heti 14x40 perc) kényelmes, megbecsült életet élveznem. Talán nem kövez meg senki, ha elárulom, ezek után igazán nagy késztetést nem érzek arra, hogy visszamásszak a mókuskerékbe.

Változott a hazához való hozzáállásom is. Egy korábbi bejegyzésben már említettem, hogy mindig is messze állt tőlem a nacionalizmus, s a magyarságom sem kelt bennem semmiféle büszkeséget, csupán egy tény, ennek ellenére sosem vágytam rá, hogy elhagyjam az országot huzamosabb időre, vagy hogy esetleg máshol telepedjek le. Olyan amilyen, de az enyém, valahogy így voltam vele.
Az itteni 10 hónap alatt furcsa módon azonban egyáltalán nem jelentkezett semmiféle honvágyam, mitöbb, egyáltalán nem kelt bennem jó érzéseket, hogy haza kell menni. Család, kedves, barátok és az étel egy része hiányzik, de maga az ország kicsit sem. Hogy miért van így, ezt nem tudom megmondani, s lehet hogy több idő, vagy esetleges itteni kellemetlen tapasztalatok esetén nem így éreznék, de most ez a helyzet.

Hogy kevésbé komoly dolgokról is szóljak, felszedtem pár berögződést is. Kánikulában esernyővel lófrálok, rendszeresen eszek levest, már megeszem és bírom a kínai virsliket is, pedig eleinte borzalmasnak tűntek, hogy csak párat említsek.
Aztán vannak nyelvi beütések is, amikről képtelen vagyok leszokni, akármilyen nyelven is fejezem ki magam. Ha valamire helyeslek, bólogatok, arra már csak az "en" jön a számra, kérdésnél meg benyögök egy "a"-t, ami elég vicces, ha épp a családdal skypolok.
A helyi dialektusban használt yaode-ről (másutt haode) és moni-ról (másutt shenme) meg már ne is beszéljünk, persze Xianningben is folyamatosan korrigálnom kellett őket, mert elsőre csak a szecsuáni verzió gurult ki a torkomon.

Hiába, Fengjie azért hagyott nyomokat.