Megérkezett az új esztendő, az állatjegyek 12 évente ismétlődő ciklusában ezúttal a kígyó kerül sorra.
A hagyományosan 15 napig tartó tavaszünnep (chun jie), melynek első napja az újév, idén február 10-én köszöntött be.
A pontos dátum évről-évre változik, mivel errefelé hagyományosan a hold járása alapján számolták az időt, ami nem igazán követi pontosan a napéveket. Annyi azonban tény, hogy mindig újholdra esik, s valamikor január 21. és február 21. között ünneplik meg.

Ez a legnagyobb ünnep Kínában s az egész Távol-Keleten. Ilyenkor összegyűlik a család, s a világ legnagyobb migrációja is kezdetét veszi, hogy mindenki hazaérjen. Szó szerint százmilliók árasztják el a tömegközlekedési eszközöket, alapos kihívás elé állítva az infrastruktúrát.

Az ünnepet megelőző este és az újév első három napja a leglényegesebb. Ekkor az egész család együtt van, rendszerint a nagyszülői házban vagy olykor naponta cserélgetve a helyszínt a familía tagjainak otthonai közt. A Kígyó Évét is hatalmas tüzijáték és petárdaáradat fogadta, mint az szokás. A nyilvánvalón kívül ennek oka az is, hogy a zaj elűzi a rossz szellemeket a környékről. Étkezések idején bőséges és ki-ki lehetőségeinek megfelelően kiemelten jóféle tápokat szolgálnak fel, s hagyományosan a menü része a húsostáska, a jiaozi is. A tévénézés is fontos családi program, a CCTV ilyenkor színvonalas gálaműsorral szórakoztatja a nagyérdeműt, úgy tudom, idén Pekingben még Celine Dion is énekelt egyet a jeles alkalomra való tekintettel.

A gyerekek számára is ez a legfőbb ünnep. Amellett, hogy egy hónapig nem kell iskolába járniuk, ilyenkor kapják a legnagyobb ajándékot is. Kis vörös (ez az ünnepi szín Kínában, teljesen véletlen, bár a vezetés számára szerencsés egybeesés, hogy szinkronizál a kommunizmus színárnyalatával) borítékokban pénzt ajándékoznak nekik a szülők, a nagyszülők, nagynénik és nagybácsik. Természetesen páros összeget, amelyben nincs benn a négyes szám sem, a páratlan nem lenne szerencsés az új esztendőre nézve. A négyes meg pláne.

Az ünnep alatt erősen takaréklángon pezseg az élet. Az utcánkban a boltok nagy része bezárt, s a kifőzdések is felszívódtak. A bankok teljesen randomnak tűnő módon értelmezik a szabadnapot: a Bank of China és az ABC bezárt, a Chongqing Rural üzemel. A nagyboltok is nyitva vannak szerencsére.

A legtöbb dolgozó durván egy hetet tölt otthon, aztán megy minden a régi kerékvágásban. (Idén épp) Február 25-én, az újév 15. napján a lampionünneppel zárul az egész móka, aztán remélhetően addigra a tavasz is megjön. Most hétvégére már 16 fokokat jósolnak.

Az ünnepre való tekintettel a fákat feldíszítették égőkkel, Chongqing belvárosa így fest.

Most már fél éve, hogy itt vagyok Kínában idegenként. Mindig is szerettem ezt az országot, s imádok itt lenni. Az otthon egy érdekes kérdés.
Azok közé tartoztam egész életemben, akik úgy vannak vele, hogy bár Magyarország nem a világ közepe, de mégiscsak a haza, s mint ilyen mellett kitartunk mindörökre. A magam részéről ez nem egy fajta nemzetieskedő passzió volt, sőt, nagyon is távol áll tőlem a nacionalizmus, de valahogy úgy éreztem, ha már egyszer oda születettem, ott is a helyem. Kicsi, nem mindig a legélhetőbb, de ez van.

Egzisztenciális okok nem késztettek az idejövetelre, otthon is megvoltunk jól. Az országban uralkodó légkör olykor valóban nem nagyon tetszett, de már túl vagyok azon a ponton, hogy bosszankodjak miatta.

Most fél év Kína után egyáltalán nem hiányzik az otthonom. Hiányzik a családom, a barátom, hiányzik olykor a hazai íz, de ez minden. Korábban rendszeresen faltam a híreket, de arra ma döbbentem rá, hogy már jó egy hónapja fogalmam sincs, mi zajlik odahaza. Valahogy az egész olyan távoli és érdektelen. S ez bizonyos értelemben üdítő érzés, megkönnyebbülés. 
Nem tudom, hogy most épp mit barmol szét a kormány vagy épp mik a legfőbb események, s fura módon így is lehet élni. Tisztában vagyok vele, hogy ugyanezt teszik milliónyian anélkül, hogy elhagynák az országot, de ez a fajta tudatlanság számomra rémisztőnek tűnt. Most viszont tájékozatlan vagyok és élvezem!

Ha hazatérek (mert ettől függetlenül egyszer haza kell mennem) lehet hogy megőrzöm ezt a jó szokásom, s ignorálom a médiát. Talán sikerül. 

Ezt a derék jószágot Sanyaban faltam be. Emlékeim szerint otthon is kapni, bár annyira nem érdemes megvenni.

Az íze leginkább az alma és a citrusfélék ötvözete (ezt a wikipediáról szedtem, magam nem tudtam szavakba önteni, de valóban, ez tűnik a legkorrektebb leírásnak), szóval nem olyan nagy szám.
Nem is én vettem, hanem az egyik csajszi, csak nálam maradt. A kínai neve amúgy yangtao.

Sanya nagyon nagy élmény, ajánlom mindenkinek. De az igazat megvallva a sziget belseje nagyságrendekkel gyönyörűbb. Bármennyire is igyekeztem, felvételen egyen sem sikerült visszaadni a látványt, ami a vonat ablakából tárult elém.

Azért egy kis ízelítő itt van, a valóságban úgy szorozzátok fel százzal.

Némi üdítő változatosságként ma még a vonatokról írok. Mint az blogom olvasói számára ismeretes, volt szerencsém az elmúlt két hét folyamán cirka 2-2 napot eltölteni az ország szerelvényein.

Kicsit sok is volt a jóból, főleg a végére, de amúgy maguk a járművek nem adhatnak okot panaszra.

Chongqing és Haikou közt odafele keményüléses, vagyis másodosztályú ülőhelyes vonaton töltöttem el közel 36 órát. A nevével ellentétben az ülés puha és még kényelmes is lenne, ha épp nem rajtuk kellene aludni. Ülve kicsit nehézkes, s európai testmagassággal kell legalább három hely, hogy el lehessen feküdni rajtuk.

Miután ezek a járatok elég hosszú utat járnak be, így nem feltétlenül végállomástól végállomásig utazik mindenki. Aki mégis, s teheti, az is igyekszik inkább fekvőhelyes jegyet szerezni, de erről a cikk második felében.
A lényeg, hogy szerencsére olykor szabadultak fel üres helyek, s az én egyéni szerencsémre az én kétüléses részemen egész úton nem volt utastársam. A második nap délutánján egy keveset aludni is tudtam, amikor valahol Guangxiban zakatolva egészen kiürültünk, s átvackolhattam magam egy háromüléses részhez, ahol pihenhettem kényelmesen, leszámítva hogy egy kissé spicces vagy bolond kínai is arra járt, s a szemközti ülésekre feküdt, de közben állandó jelleggel csapkodta az egyik karjával az asztalt, meg olykor rugdosott is. Sajnos ez az idilli kapcsolat nem tartott sokáig, mert aztán jöttek új utasok.

Hainanon, a sziget két végpontja, Haikou és Sanya közt aztán egy más jellegű vonattal közlekedtem. Itt ugyanis sikerült kiépülniük egy gyorsvasutat, modern járműparkkal, s átlag 200 km/h-s sebességgel. Az aktuális gyorsaságot amúgy a kijelző is folyamatosan mutatta, illetve a belső és külső hőmérsékletet is. Tényleg jó kis cucc, színvonalas, tiszta. Első és másodosztályú ülőjegyek, illetve ha ezek elfogynak, a másodosztályú árán helyjegy nélküli biléták vásárolhatóak rá. Visszafele sajnos ez volt a helyzet.

Haikouból Chongqing felé aztán hard sleeperen, kemény fekvőhelyes szerelvényen jöttem. Ezzel sem volt semmi gond, s való igaz, a WC-k is tiszták voltak, ellenben a keményülésessel, ahol az összeset nagyon hamar összeszarták, aztán ezt nem is pucolta le senki az út végéig.

Az összes járatra igaz ugyanakkor, hogy van ivóvíz (forró, de ez egy ilyen kultúra), s ennek köszönhetően pillanatok alatt lehet zacskós vagy épp vödrös tésztákat falni. Emellett lehet venni normális kaját is, egy-egy ebéd vagy vacsora 20 yuant kóstál, párszor végigkocsikáznak velük. Ugyan nem vettem belőlük, de egész jónak tűntek.
Ugyancsak végiggurgatnak időnként nassolni és innivalót, s gyümölcsöket is, illetve - némiképp idegesítő módon - a keményüléses verzió esetén párszor előkerült a személyzet is, akik rendre mindenféle bóvlit kívántak rásózni az utazóközönségre. Fogkefét, játékhelikoptert, cipőpasztát, tiszta telesop érzés.

A személyzetre amúgy nincs panasz. Sokan vannak, s ügyelnek rá, hogy a dolgok rendben menjenek. Takarítanak is időnként, bár a WC esetében ez nem látszik, ellenben az utasteret többször felsöpörték, felmosták.

Az alvóhelyek esetén a jegyet beszálláskor elveszik, s egy plasztikkártyát adnak helyette az ágy számával. A dolog lényege abban rejlik, hogy így a vasutas pontosan tudja, meddig utazik az ember, s leszállás előtt időben felkelt. Ekkor a jegyet is visszaadja.

Ezt amúgy muszáj is neki, mert a vonatokon már nincs ellenőrzés. Kétszer csekkolnak le, egyszer amikor kiengednek a peronra (van-e jegy), egyszer pedig amikor elhagyod azt (nem utaztál-e tovább). Ezt beléptető/kiléptető kapukkal oldják meg, eleve csak a vonat indulása előtt jutnak ki az épületből az utasok.

A biztonságot is elvileg komolyan veszik. Az összes vasút- és autóbuszállomáson csak úgy engedik be a csomagokat, hogy előtte átvilágítják azokat, mitöbb az utasoknak is át kell menni a csipogós kapun, s gyakran még a kézi kütyüvel is végigpittyegtetnek.

Bár Kína ujgurok lakta xinjiangi részét leszámítva nem fordul elő terrorizmus (szerencsére még itt is meglehetősen ritkán), igyekeznek elejét is venni. Ennek ellenére a késem vagy tízszer ment át gond nélkül, ahogy az öngyújtóimat is sikerült bejuttatni mindenhová. Ez utóbbira valamiért nagyon fújnak, Pekingig gond nélkül eljutottak a kézipoggyásszal velem, de ott a reptéren kiszúrták, s elkobozták az összeset. Szerencsére itt sem drágák.

Megérkeztem Fengjiebe. Ezúttal az alvással nem volt gond a vonaton, ellenben már nagyon untam az utazást. Pedig még a laptopot is tudtam használni, mert a szerelvény fel volt szerelve konnektorokkal.

A lényeg, hogy már itthon vagyok, bár a múltkori chabuduo szerelés valahogy megadta magát, mivel most már két körön nincs áram. Hosszabbítókkal egyelőre rendeztem a helyzetet, de remélem mihamarabb előkerül (pár napba valszeg beletelik az ünnep miatt) a szerelő, s helyrehozza. Talán kicsit tartósabban, mint legutóbb.

Az út amúgy minden különösebb meglepetés nélkül zajlott, nem volt fennakadás. De nagyon-nagyon untam. Ennek köszönhető, hogy holnap nem megyek Mengsivel falura a családhoz tavaszünnepelni, mert most napokig egyáltalán nincs kedvem csinálni semmit vagy menni sehova.

És hűvös van...

2013-ban a holdújév napja február 10-re esik. A mai éjszaka éjfélkor veszi kezdetét, s több napon át tartó családi ünnep nyitánya is egyben. 

Boldog új évet mindenkinek!

Ma elindultam vissza Fengjie felé. Rövid vonatozás Haikouba, majd onnan egy némiképp hosszabb zakatolás Chongqingig. Ez utóbbin szerencsére ezúttal aludni is fogok tudni majd, mivel fekvőhelyem lesz.

Mint sejthető volt, ez megint egy konzervposzt, s ugyanilyen lesz holnap is. A hainani bejegyzések még nem fogytak el, de idő hiányában még nem tudtam megírni őket, mindenesetre egy darabig még vissza-visszaköszönnek a blog hasábjain a Sanyaban töltött szép napok.

Most ez is csak ilyen rövid lett, de nézzétek el nekem. 10-én már élőben posztolok újra!

Előzmény: A pancsolás nem tipikus kínai habitus

Ahogy az lenni szokott, az életben nem minden tökéletes, mégha erről hajlamos is elfeledkezni az ember a kellemes téli időjárás alatt kókuszlevet szopogatva a sanyai strandon. Ugyanis - mint általában várható - a legjobb képalapanyagok akkor kerülhetnének az objektív fókuszába, amikor nincs kéznél a fényképező.
Így lehet az, hogy bár láttam - kétségtelenül nem nagy számban, de láttam - szopóálarcos fürdőzőket is, róluk nem tudok egy darab képi bizonyítékot sem felmutatni. Hasonló a helyzet a szopóálarcnál lényegesen elterjedtebb cápadressz-szerű strandolási förmedvényekkel - rendszeresen olyankor villogtak bennük a nép lányai, amikor nem volt mivel megörökíteni őket.

Mire Songning (róla később majd külön) adott egy vízhatlan táskát (tényleg egészen remek, s mindamellett végletekig egyszerű kreáció), s immár lehetővé vált egymagamban is csobbanni a tengerben a kirablás veszélye nélkül, s eképpen nyugodt szívvel cipelhettem magammal az értéktárgyaimat is, a feljebb emlegetett szopóálarcos és/vagy cápadresszes alanyok teljesen felszívódtak a környékről.

Ami viszont lencse elé került, az sem nevezhető európai fogalmak szerint tipikusnak. Bikinis kínai hölgyet talán ha 2-3 példányt sikerült megfigyelni, ellenben előszeretettel pancsolnak olyan megoldásokban, ami alig enged belőlük láttatni valamit. Már akik pancsolnak egyáltalán. Rengetegen vannak, akik a vízbe be sem mennek, csak a parton lébecolnak, miközben ernyővel, kalapokkal, mindenféle teljes testet takaró ruházattal védik magukat a hainani nap sugarai ellen.

A Szecsuánblog képes beszámolója alant.

A tegnapi KTV roppant szórakoztató volt, jókat daloltunk, s közben kártyáztunk meg söröztünk.

A hely viszont rendkívül szigorú szabályokat fektet le: