Tegnap, ahogy arról már szóltam, bicajozni voltunk Mingchunnal. Fengjie domborzata alapból nem nagyon kedvez a ennek a hóbortnak, de a városban - mint kiderült - vannak sík helyek is. Kicsit nyugatabbra, a Chongqing felé tartó út során is megfigyelhető új részeken egészen barátságosak a szintviszonyok.

Ez nem volt mindig így, csak mivel a városnak kell a hely, errefelé elég jelentős területen elbontották a hegyeket. A környék amúgy még javarészt üres. Néhány új ház épül, egyik-másik a kirakott plakát alapján igencsak jól néz majd ki, de jellemzően még csak üres puszta az egész. Ez sajnos azzal is jár, hogy száll a por, ami nem annyira kellemes.

Mialatt odahaza ítéletidő tombol, itt már napok óta kellemes meleg van, napközben olykor 25 fokokkal. Azonban a tökéletesség ritkán jelentkezik a megfelelő időben, így tegnap egyáltalán nem sütött a nap, ami sajnos a képeken látszik is.

Fengjie ezen új részén, most még nagyjából a semmi közepén felhúztak egy méretes, néhány kilométeren át húzódó mutatós parkot. Tényleg nagyon szép, gondozott. Vannak benne kijelölt bicikliutak is, s a helyiek errefelé kerékpároznak. Olyannyira, hogy a parkkal szemben sorban van legalább 10-15 biciklikölcsönző hely.

Mi is az egyik ilyenből szereztük meg a járművet, óránként 8 yuanért bérelhetőek.

Képes beszámoló alant.

Lovak az út mentén - háttérben a Jangce egy kis holtágának túlpartja (fent), épülő új házak (lent)

Néhány a biciklisek közül (fent),
ilyen lesz ha elkészül (lent)

Itt-ott parkosítás (fent),
holtág (lenn)

Még holtág (fenn),
izgatott gyereksereg (lent)

Park

Mingchun (fenn), 
érdekes a waiguoren (lenn)

Ezek után Mingchunéknál tettem egy rövid vizitet, ahol megetettek, majd onnan elbuszoztunk a régi városba. A mai Fengjie ugyanis új, de aki olvas régebb óta, az tudja ezt. A víztározó miatt az emelkedő vízszint elől át kellett költöztetni csaknem az egész települést.
Azonban a régi város egy egészen aprócska szeglete túlélte a költözést. Ez a néhány tömb elég magasan feküdt ahhoz, hogy ne legyen veszélyben, így nem bontották el őket.

Egészen más világ, érdekes, de határozottan lerobbant épületek. Fengjie minden bizonnyal jobban járt a gáttal. Nélküle még ma is valahogy így festene:

Voltunk ma bicajozni, csináltam sok képet. Érdekes élményekkel gazdagodtam, s írnivaló is lesz. Viszont most kicsit fáradt vagyok, úgyhogy erre már nem kerül sor ma, csak valamikor holnap, ha megébredtem.

Addig is utólagosan kellemes március 15-öt és kitartást az ítéletidőhöz.

Biztosan emlékeztek még a pár nappal ezelőtti képre az új épületről.
Azóta erősen belehúztak, ma egészen meg is döbbentem, hogy mennyit haladnak. Jó, az eredmény valószínűleg erősen chabuduo, de akkor is figyelemre méltó.

Emellett készítettem egy egészen aprócska videót is az egyik felsős másodéves osztályról. Épp zenét hallgattunk, s nem vagyok szakértő, de erős a gyanúm, hogy épp Justin Bieber nyivákol (ha van szakavatott véleményező, javítsatok ki!). Valami beütés folytán a Bieber gyerek ideát hatalmas sztár. Belegondolni is rossz...

Holnap Mingchunnal (aki egy másodéves felsős növendék, s régóta chatelünk illetve egyszer össze is futottunk, meg újévre hozott nekem cuki képeslapot) együtt elmegyünk valahova, ha minden igaz, bicajozni fogunk. Ez így elsőre elég érdekesen hangzik. Szemben a Kínával kapcsolatos sztereotípiákkal (melyek amúgy síkvidéken még ma is többé-kevésbé megállják a helyüket), Fengjieben én még egy darab kerékpárt nem láttam. Az utak meredekségét elnézve ezen egyáltalán nem csodálkozom. Mindenesetre emelkedőn fel nem tekerek, akkor majd visszatolja az én cangámat is Mingchun.:)

Mára végre sikerült idecsődíteni a mesterembert, aki ezúttal már két helyen is sikeresen megszigszalagozta a kábeleket, mitőbb, az egyik helyen egy szakaszt még ki is cserélt!

Ugyancsak jött egy másik szaki is, aki megjavította a hűtőt is, így újra szuperál az is.

Eltartott egy darabig, mire ideértek, bár szerencsétlen új asszisztensem naponta hivogatta őket, csak mivel elég friss és fiatal kollegina itt, a szava valszeg nem sokat ér. Miután egyre kényelmetlenebb lett a helyzet, ma reggel szóltam, hogy addig nem megyek tanítani, amíg nem szerelik meg, mitöbb, ha ezzel valami problémájuk van, akkor lelépek.

A keménykedésnek aztán meglett az eredménye, bár hogy meddig tart ki az új rendszer, majd kiderül. Mindenesetre erősen gondolkozom, hogy akarjak-e még maradni itt, főleg hogy az ügynökségem küldött pár vonzó egyetemi állásajánlatot is. A vicces az, hogy nem is léptem velük kapcsolatba, maguktól kezdtek ostromolni, miután az évem a vége felé tart. Van, ahol csak 12 órát kellene tanítani.

De ez még a jövő zenéje, az is lehet, hogy eleve nem maradok Kínában. Szívem szerint nem nagyon mennék haza, de ehhez az otthoniaknak is lesz hozzáfűzni valója. Mindenesetre azt mindenképp jó megtapasztalni, hogy lehetőségem lenne bőven, ha maradni szeretnék. 

Megvallom őszintén, az egyetemi oktatás lehetősége elég erősen vonz. Eleve jól hangzik, meg azért az ottani tanulókkal minden bizonnyal könnyebb is lenne dolgozni.
Leginkább északi helyekkel szimpatizálok ezúttal. A putonghua miatt is célszerű választás, meg igazából jobban díjazom, ha telente legalább a lakásban meleg van. Azért a hiperkemény heilongjiangi telekre nem vágyom, elég nekem a -20 fok is, de Hebei, Henan vagy Shandong nem volna rossz.

Na, de ez majd kiderül.

Ma megint nincs tanítás. Tegnap óta ugyanis valamiért nincs víz az egész városban, s erre való tekintettel ma rendkívüli tanítási szünetet rendeltek el.

Holnap ugyanakkor már lesznek órák (nekem szerencsére nem, mert a szerda üres), függetlenül attól, hogy helyreáll-e a szolgáltatás. A dologban az egyetlen idegesítő, hogy nekem nem szólt senki, pedig tudhatták. Így aztán 9:10-re odakeveredtem az osztályba, ahol pár szerencsétlen gyerkőc fogadott (koleszosok, a többiek hazamentek), s tudatták a jó hírt.

A vízhiány miatt ma kaja sincs a menzán, gondolom nem volt mivel főzni. Remélem, azért hamarosan megjavul a helyzet, mert ha más nem, mosdani meg mosni kéne.

Ma az osztályteremből ezt a képet vettem fel az új telóval. A jelek szerint rohamtempóban zajlik az építkezés, már betonozás nyomai is fellelhetőek.

UPDATE: A víz már meg is jött közben.

Annyi szepet es jot hallani az okostelefonokrol, hogy igy a vegere en is beszereztem egyet. Mar Sanya ota szemezek az HTC egyik keszulekevel, s aztan eleg hosszas agyalas utan mara sikerult meggyoznom magamat a vetel szuksegessegerol.

Bar neha ugy tunhet, valojaban nem vagyok a modernizacio vagy a haladas ellenzoje. Annyira meg ven se, hogy emiatt legyek vaskalapos. Ilyen voltam vilageletemben: valahogy keves dolog uti meg annyira az ingerkuszobom, hogy ne a felesleges kacatot lassam benne.

Igy lehet, hogy a magyar telefonomnak meg kameraja sincs, igy torrent, hogy harom ev telt el mire laptopot vettem. Manapsag ciki, tudom.

A dolog kisse talan vicces resze, hogy mindemellett erosen geek vagyok, csak ez valamiert nem jelentkezik kutyumaniaban. A lapi melletti fo ervem a kenyelmetlenseg volt. Persze megszokhato, de amellett kitartok a mai napig, hogy otthonra asztali gep kell.

Az okosteloval kapcsolatban is voltak fenntartasaim. Ennek ellenere el kell ismernem - bar onszantambol soha tobbet nem potyogok be blogbejegyzest rola, ha nem muszaj - egeszen gyors es kenyelmes, meg az en lapatkezeim is meggyozoen ritkan nyomnak felre.

Maga a modell amugy nem annyira tulfejlett a dragabb tarsaihoz kepest, de nekem nagyon tetszik. Windows

os, HTC 8S, az otthoninal mintegy 15 ezer penzzel olcsobban.

A bejegyzes biztosan hemzseg a hibaktol, de a hitelesseg jegyeben ehhez utolag nem fogok hozzanyulni.

A helyzet alapvetően nem túl fényes. Kínában nem szerencsés betegnek lenni. Komoly betegnek semmiképp nem az.

De kezdjük az elején. Az ország kommunista hatalomátvételt megelőző népegészségügyi mutatói nagyon a béka segge alatt voltak. Tagadhatatlanul nehezítette az egészséges életmód meggyökerezését a múlt évszázad első felében lényegében folyamatosan fennálló polgárháború vagy aközeli állapot is, aminek hatásaként a várható élettartamra sem lehettek túlzottan büszkék.

A Maóékkal beköszöntő új rendszer temérdek hibája mellett rengeteget tett, energiát és az akkori forráshiányos helyzetben tagadhatatlanul kiemelkedő mennyiségű pénzt fordított a helyzet normalizálására. Gyorstalpalón képzett, ún. "mezítlábas orvosok" tízezrei lepték el a vidéket, s ismertették meg a legalapvetőbb higiénés rendszabályokat a tömegekkel. Amennyire tudták, kezelték is a már kialakult kórokat, de mivel gyakorlatilag képzetlen egészségügyisekről beszélhetünk, a hatékonyságuk ez utóbbi téren azért nem lehetett túl eredményes.

Nem úgy a járványos megbetegedések visszaszorítása terén. A felvilágosítást nagy szabású (jelentős szovjet segítséggel végrehajtott) oltási programokkal kombinálva sikeresen vették elejét a korábban milliós áldozatokkal járó fertőző nyavajáknak.

Mivel akkoriban Maó még úgy látta, "az embernek két keze, de csak egy szája van", így azzal egyáltalán nem foglalkoztak, hogy a drámaian csökkenő csecsemőhalandóság és a javuló feltételek miatt korábban sosem látott mértékben indult növekedésnek a lakosságszám. A "nagy ugrás" kudarca nyomán ugyan mintegy 20-30 millió ember éhenhalt, s a "kulturális forradalom" alatt nem ortodox körülmények közt elhunytak száma is alsó hangon hatszázezer (a másik véglet itt is több tízmilliós adat, de ez valószínűleg túlzás, a tényleges szám néhány millió lehet), de még ezekkel a veszteségekkel együtt is sikerült 1980-ra majdnem megduplázni, egymilliárdosra növelni az országban élők számát. A népességszabályozást ekkor vezették be, meglehetősen eredményesen.

Mára mindez odáig vezetett, hogy egy kínainak nemtől függetlenül 70 év (férfiak 72, nők 75) fölötti korban bekövetkező véget jósolhatunk, ami kimondottan szép eredmény.
Az egészségügyi infrastruktúra már valamivel foghíjasabb, mint amit megszoktunk, de azért korántsem aggasztó.  Az intézmények színvonala nagyon vegyes képet mutat. Mivel az itteni gyógyítás teljesen piaci alapon működik, így a felszereltség és a szaktudás kérdése a kereslet függvénye.

Ha az embernek elegendő pénze van, úgy teljesen világszínvonalú ellátáshoz férhet hozzá, ha viszont nincs pénze, úgy semmihez. Az állam a saját dolgozói számára köt biztosítást, s jelenleg már jó ideje agyalnak az átfogó társadalombiztosítás kiépítésén is, de a dolog horderejére való tekintettel még valószínűleg tanulmányozzák hosszasan a kérdést. (Ha nem sikerül jól belőni, az könnyen a kínai siker végét jelentheti.)

Jelenleg így aztán aki beteg, az saját költségén kénytelen kezeltetni magát. Ha van biztosítása, úgy a kezelés árának valamekkora részét kipengeti helyette a biztosító, de még így is komoly kiadásokkal járhat egy nagyobb baj. A táppénz intézménye is ismeretlen fogalom. Ha valaki annyira beteg, hogy nem képes dolgozni, úgy arra az időre fizetés nélkül marad otthon.

Mindezzel együtt is, egy megfázás vagy ambuláns kezelés jellemzően nem dönt senkit a sírba anyagilag sem. A gyógyszer olcsó (noha nincs rajta állami támogatás), a múltkori adagom összesen volt 20 yuan. Még a másutt jellemzően méregdrága HIV-gyógyszerek ára is megfizethető, mivel Kína (néhány nagyobb, s eképpen kellőképp fejlett vegyiparral rendelkező fejlődő országhoz, pl. Brazíliához hasonlóan) a szabadalmakkal nem nagyon törődve szintetizálta majd újragyártotta azokat. Miután az eredeti gyárak imidzsének nagyon nem tesznek jót az erről szóló perek, hamar benyelték a fityiszt.

A gond a komolyabb balesetek, súlyosabb betegségek esetén lép fel. Egy-egy műtét ára már nem kevés, a transzplantációk százezres (yuan) nagyságrendekbe fájnak, de egy kisebb beavatkozás is pár tízezer yuant kóstálhat. Jellemzően az egész család beszáll ilyenkor, másképp semmi esély. De ehhez létszükséglet, hogy legyenek megtakarítások, ennek terén mondjuk nincs is probléma.

A gyógyszertárak orvosi rendelőként is funkcionálnak. A legtöbb páciens, ha nem muszáj, nem jár orvoshoz, így aztán a gyógyszerészek, akik sokszor maguk is egyben valamely hagyományos gyógyítási technika ismerői, dolga, hogy megvizsgálják, kezeljék a hozzájuk fordulókat. Gyógyszertárban infúziót beadni pl. teljesen hétköznapi dolog.

Döglődőfélben vagyok újfent. Talán némi láz is lehet, de az orrom folyik megállás nélkül, na meg a köhögés is folyamatos. Reményeim szerint azért megmaradok majd. Kicsit most mindenesetre gyengébb az életkedvem.

Az idő amúgy már egészen jó. 20+ fokok vannak nappal.

A középsulim idén ünnepli alapításának 55. évfordulóját. Mint az az előzményekből sejthető, ez nem mindig a mostani kampuszt jelentette.

Fengjie többi részéhez hasonlóan valamikor ez az intézmény is lejjebb, a régi városban terült el. Miután a Jangce erejét az áramtermelésbe fogták, a megépült a hatalmas gát, a sulinak is mennie kellett.

Jelenlegi helyén a kilencvenes években épült fel, szakaszosan. Mivel a környék járásai Kína legszegényebb területeihez tartoznak, a városok és a falvak átköltöztetésében a központi kormányzat mellett oroszlánrészt vállalt sok fejlettebb tartomány is. Fengjiet Liaoning tartomány vette szárnyai alá, ennek köszönhető a helyi Liaoning Általános Iskola illetve ami intézményünk mutatós Liaoning nevű épülete is.

A bővítés azonban még nem állt le. Tavaly kezdtek bele egy új szárny felhúzásába. Az alapozással már végeztek is, s elvileg az új szezonra meg is nyitja a kapuit. Így még több diákunk lesz, vagyis a sulinak még több pénz jut a tandíjakból.

A helyi oktatást nagyban támogatja az állam. Év eleje felé számos gyerkőcünk kapott némi pénzmagot (szociális helyzettől függően 500-2500 yuan értékben) illetve a kollégák bérének a fele is nagyjából az állami büdzsét terheli.

Az új épület kivitelezése egyelőre itt tart:

Azon szerencsések sorát gyarapítom, akiket Magyarországon sem ért komolyabb baj. Egy kerékpáromat lopták el (közvetlenül a vétel napján) és egy ízben a pénztárcámat a tömött hetes buszon. Ezzel együtt mindannyian tudjuk, hogy az otthoni helyzet nem annyira rózsás. Természetesen nem egy Latin-Amerika, a hétköznapjaink során nem kell rettegésben élnünk, de kétségtelenül bölcs dolog betartani a leglényegesebb biztonsági előírásokat.

Mindezzel csak azt akartam hangsúlyozni, hogy a hazai állapotokat korántsem érzem tragikusnak. Kína ezzel szemben világszinten is az egyik legbiztonságosabb országnak tekinthető. Ez - különösen ha figyelembe vesszük, hogy a népesség nagy része Keleten él, ahol ennek hála óriási a népsűrűség - valóban kimagaslóan jó eredmény.

A rendőri jelenlét sokkal jobban érezhető, mint kis hazánkban, s a rendőrök társadalmi megbecsültsége is gyökeresen különböző. Több diákom is rendőrként képzeli el a későbbi pályafutását, nem kis részük lányként tervezi ezt.

Hogy a bűnözés mértéke kisebb, azt jól mutatja, hogy bár nem utazok a lehetőségekre, de még így is feltűnik, hogy itt sokkal könnyebb lenne lopni. Rengeteg dolgot hagynak felügyelet nélkül, gyakori példa hogy a kisboltokban nincs senki, s úgy kell előkeríttetni. S nem, a szomszéd boltos sem lát rá az üzletre közben. Az sem egyszer fordult elő, hogy elhagytam, elejtettem valamit (sajnos hajlamos vagyok rá), amiből másnak is haszna lehet, de kivétel nélkül loholtak utánam visszaadni.

Mindezzel együtt azért kisebb-nagyobb lopások itt Fengjieben is előfordulnak, de itt helyben nálunk ez képezi a bűnügyek csúcsát.

A nagyvárosok világa e téren is más, magasabb esetszámmal és durvább vagy épp fejlettebb ügyekkel.  Azonban még Chongqingban sem érezheti magát veszélyben az ember, akkor sem, ha éjszaka mászkál valami elhagyatottabb helyen.

A kínai közbiztonság tehát határozottan, s talán megdöbbentően jó, különösen vidéken. Ha elhagyom Fengjiet, ezt mindenképp hiányolni fogom.