A tavalyi év során elég jelentős változások történtek az életemben. Számos közülük elkerülhetetlen, egyik-másiknak pedig már jócskán ideje volt, míg néhány egy picit talán radikálisabb a kelleténél.

Ott volt az országváltás, ezt muszáj volt, bár szerencsére eddig egyáltalán nincs rá panaszom. Mintegy 15 év után leraktam a cigit is, amit már egy jó ideje terveztem, csak sosem volt rá elég jó alkalom. Az abbahagyás nem volt nehéz, kb. három hétig volt bennem sóvárgás, de addig sem folyamatosan, azóta meg nagyon ritkán jut az eszembe. Most már talán azt is kijelenthetem, hogy sikerrel jártam, mert már nyolc hónapja, hogy nem gyújtottam rá, s őszintén szólva egyáltalán nem is hiányzik a dolog. Innen visszszokni elég nagy baromság lenne.
Az időzítést akkor leginkább azzal lehetett megindokolni, hogy ideát igencsak drágán mérik a füstölnivalót, s nem szeretnék havonta 500 eurót erre elcseszni. Azóta kiderült, hogy nagyjából a feléből is megoldható lett volna a dolog, mert széles körben hozzáférhető a lengyel csempészcigaretta, de szerencsére nem ezt választottam.

A leszokással nincs is semmi gond, az viszont tagadhatatlan, hogy ezzel párhuzamosan elkezdtem hízni. A cigi csökkenti az éhségérzetet és gyorsítja az anyagcserét, ezek a stimulusok kiestek, így óhatatlanul is állandóan éhes voltam. 178 centimhez gyárilag 64 kiló versenysúly jár. Hozzászoktam, hogy egy 60+ kilós nőt látatlanban tehénnek gondolnak, de én 50 kilósan valószínűleg nem lennék életben, mivel már a 64 mellett sincs rajtam egy deka felesleg sem, 20-as BMI-nek megfelelő érték. Az eseményeknek hála elég gyorsan 70 felett találtam magam, aztán a 75 is meglett.

Alapesetben nem szokott gondot jelenteni, ha fogynom kellett, mert minden gond nélkül visszafogtam a kalóriabevitelt és elég gyorsan formába lendültem. Ezúttal azonban ez nem működött, be kellett lássam, hogy nem tudok koplalni, gyarló testem csúnyán megtréfált. Erre fel jött a rendszeres mozgás ötlete, amiről írtam is korábban.

Idáig szerencsére nem fajult a dolog, még a huszonéveim közepén elért abszolút csúcs idején sem, ami a mostani felső értéknél is majdnem egy tizessel több volt - soha többé olyat!

Nos, ez nem bizonyult tartósnak. Egy hónapra szólt az első bérletem, ezt épp kihasználtam, aztán itt le is állt a dolog. Ennek több oka is volt. Az egyik, hogy elkezdett fájni a térdem, ami, figyelembe véve, hogy mennyit bicikliztem és tapostam, nem is csoda, különösen, hogy mellé ott volt az extra súly is. A másik, hogy mindössze annyi eredménye lett, hogy tartottam a (túl)súlyomat, mivel az edzések miatt még többet ettem. Ez így nem mehetett, így szünet került beiktatásra meg porcerősítő és pihentetés. Szerencsére elég hamar elmúlt a fájdalom, én pedig 78 kg lettem.


Végül aztán szerencsére januárra eljutottam odáig, hogy úgy éreztem, megszoktam már ezt az új helyzetet. Na nem a dagadtságom, azt nem, de sikerült átállnia a szervezetemnek a nikotinmentes létre és már nem vagyok éhesebb a kelleténél, s újra megy a diéta is. Azóta szerencsésen visszamentem 70 alá, s remélhetően áprilisra visszaállok a normál kerékvágásba.

A mozgást viszont újra szeretném kezdeni. Mindenképp térdkímélő formában. Az elég jó biznisznek tűnik, ha mellette emelt kalória mellett is tartom a súlyom és a fittségemnek sem fog feltétlenül megártani.
Az átmeneti testsúlyos hullámvölgy ellenére megérte az egész cécó. Most már rendesen funkcionálok, így leküzdhető a probléma, s ami a legfontosabb, hogy a cigimentességet tartom. Bár egy ponton, a kilátástalannak tűnő terebélyesedés időszakában egyszer megfordult (nem igazán komolyan) a fejemben, hogy inkább visszaszokom, de nem vállalom, hogy dagadt leszek, a lényeg hogy mégsem tettem. Ez a fő.

(Azért, hogy mi lesz a mozgás sorsa, arra majd visszatérek később. Bár komolyan szeretném, ha tartósan az életem része lenne, azért várjuk ki a végét. Akaraterő sok van bennem, de lustaság is.)

Ez egy hirtelen megszületett impulzusbejegyzés, ami valójában meglehetősen mérsékelten vág a blog profiljába. Olvasóim megértéséért köszönettel tartozom.

___________________________

A közelmúlt szenzációt kiváltó fejleményeinek köszönhetően a magyar sajtóorgánumok sem feledkeztek meg a brit monarchia ügyes-bajos dolgairól számot adni. Ennek – illetve a már mindenhol jelenlévő kommentelési lehetőségeknek – hála azzal is szembesülnöm kellett, hogy a Kárpátok bércei által körbeölelt kis hazánk lakói számára mindez óriási relevanciával is bír. Preferenciától, szimpátiától függően vérre menő viták folynak, mintha csakugyan azon múlna a csirkefarhát fogyasztói ára, vajon Meghan papucsa-e a kis herceg, és hogy Bözsi királynő látja-e még imádott dédunokáit, vagy immár örökre a jeges Kanada fogjai maradnak.

Egészen bámulatos jelenségnek lehetünk tanúi, amire szociológiai tanulmányok tucatjait lehetne építeni. Szakértő magyar állampolgáraink egészen behatóan ismerik az érintett kékvérűek (na meg persze egyes befurakodott színesek) személyes tulajdonságait, motivációit, mintha csak legalábbis együtt őriztek volna libát nyári szünetben.
A nagy érdeklődést én ugyan még Őfelsége tényleges alattvalói részéről sem igazán értem, de a monarchia intézményének fenntartása a mindennapi betevő cirkusz biztosítása miatt egyértelműen igazolhatónak tűnik. A britek helyében én mondjuk a perszonálúnióban nem résztvevő, de annak bulvárgyümölcseit élvező kívülálló nemzetektől is szednék pénzt a költségekre. Ha már kicsinyesek hozzá, hogy saját uralkodóházat ültessenek országuk élére. Pedig milyen szép lenne a magyaros királyi esküvő, vagy a szaporulatot váró ünneplő tömeg a Honvédkórház előtt.

(Azért annak személy szerint örülök, hogy új hazám egyelőre még brit igát nyomó északi darabja is inkább a korona alóli felszabadulás felé látszik haladni, déli része pedig a tényleges függetlenség utáni első adandó alkalommal le is cserélte a berendezkedést köztársaságira.)