A mai nappal befejeződött a nyár, ami a tanítási részét illeti. Már igencsak ideje volt...

Na nagyon azért nem akarok panaszkodni, egy átlag hazai dolgozóhoz képest igencsak könnyed volt a terhelés, maximum napi 2-3 óra, de inkább egy-másfél, s a hétvégék is általában szabadok voltak. Ehhez ugyan még hozzájött napi másfél-két óra utazás is, de igazából még így sem túl sok racionálisan nézve. De ennek ellenére hadd szenvedjek kicsit, ez lényegesen több volt, mint ami általában kijár, s így eléggé untam már.
Szerencsére anyagilag kifejezetten megérte a nyarat itt tölteni, a két hónapban ketten (lényegében én, de férjem az én óráimra is elkísért és tanult) összeharácsoltunk egy forintban már hétszámjegyű összeget csak a nyári sulikból és mellette volt még céges munkából is bevétel. Hát, Vietnámban egyhamar ennyit nem hiszem, hogy fogunk keresni.

Most viszont nekem jövő hétig már semmi dolgom. Leghamarabb egy hét múlva kezdek itt Bantianben egy nyelvsuliban, s ez a legutolsó nyári melós suli is kér heti egy órát a következő hétvégétől indítva. Legrosszabb esetben is egy teljes hetet pihenhetek, de talán másfél is lesz belőle. Férjem már hétfőtől ovizni fog, de addig azért ő is szusszanhat egy cseppet.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy amint egy kicsit helyrebillenek, a blogon is aktiválom magam. Végre.

Férjemmel ma oviban jártunk, ugyanis az egyik ismerős csajszi szólt, hogy kéne oda tanerő szeptembertől. Az ajánlat alapján ezért 6500 yuant plusz reggelit és ebédet adnak, cserébe 8:30-12:30-ig ott kell dekkolni minden hétköznap. Viszont a fizetést nem csökkentik az esetleges ünnepek, s még a téli szünetre is jár(na) bér.

 
Bár az idő nagyobbik részében csak játszadozni kell a lurkókkal és érdemben napi fél-egyórás tanítást kell csak produkálni, ez így is napi négy órát elvesz, szóval shenzheni viszonylatban határozottan nem egy túl vonzó ajánlat, még akkor sem, ha tudjuk, hogy kis létszámú ovi, tizenakárhány gyerekkel és három óvónővel.

Én kapásból kukáztam, de próba szerencse alapon férjemet beajánlottam. Nem árulva zsákbamacskát, őszintén elmondtam, hogy mire képes, s hogy egyelőre valóban nem egy kimagasló tanár, s akkor még enyhén fogalmazok. Viszont ennyiért nem nagyon kapnak embert, így egy próbát megért.

Ugrottak is ajánlatra, s ma tartottunk is nekik egy demó órát. Fél órát pontosabban, s csak a férjem. Az éneklős részektől eltekintve elég csapnivaló volt, de még így is megfelelt. Jó, elsősorban a fehér arc a lényeg, meg hogy reggelente üdvözli a gyerekeket, amikor behordják őket a szülők.

A picik amúgy egész jól viselkedtek, s egyik-másikuk kifejezetten cuki volt. Még nagyon aprók, inkább 3-4 év körül járnak, s mondanom sem kell, egy kukkot sem értenek angolul. 
Szeptembertől mindenesetre férjem őket okítja délelőttönként, mialatt néhány délután a régi suliban lesz Amy-ékkel. Nem lesz ez rossz anyagilag sem és gyűjti a tapasztalatokat is. Mindkettő jó lesz, ha majd már Vietnám partjai mentén éljük a világunk.

Mai bevásárlótúránkon lettem figyelmes erre a ránézésre egészen gusztusos gyümölcsre. Kínai neve renshenguo, vagyis ginzenggyümölcs, de semmi köze nincs a ginzenghez. Sőt, mint kiderült, Kínához de még a környékhez sem, ugyanis Dél-Amerika szülötte ez a burgonyafélék családjába tartozó valami.

Erre már csak az itthoni nyomozás során jöttem rá, ugyanis bevallom, nem rémlik, hogy valaha is láttam volna már ezt a furatermék blogra illő csodát.

Bár ránézésre még egész kívánatos, az íze korántsem annyira impozáns. Uborkához, krumplihoz és egész minimálisan sárgadinnyéhez hasonlatos, de inkább az előző kettő dominál. Kis magok is vannak benne, amelyek állítólag fogyaszthatóak, de tapasztalataim alapján inkább ezt ne tegyük.

Addig is, a galériában csodáljátok meg ezt a remekművet, melyet egyébként pepínónak vagy perui uborkának is neveznek.

Bár felénk csak eső formájában és egy kisebb széllel jelentkezett, a közeli Guangzhouban egy cseppet erősebben tombol a tájfun. Videó alant.

Na, ezt is megértük. Előbb-utóbb számítani lehetett rá, mivel már a veszélyzónában élünk.

Ma írtak a nyári suliból, hogy a vihar miatt ma ne menjünk dolgozni. Aztán láttam a hatóságok sms-t is. Eszerint kerüljük a tengerpartot, a hegyeket, a különböző veszélyes helyeken, s ha van rá lehetőség, inkább maradjunk zárt helyen.

Szerencsére ez nem egy túl komoly eset, nem vagyunk veszélyben, de jobb elkerülni a bajt. És pihenni itthon. Amit nem bánok.

A mai napon lejárt a kis lakáskánk bérlete. Mivel még fél éven át maradunk, s nem akarunk a városon belül másfelé költözni, adta magát a lehetőség, hogy hosszítsuk meg a szerződést még hat hónappal.

Azonban volt egy apró probléma a kecóval. A légkondi elkezdett csöpögni, s semmiképp nem akarta ezt abbahagyni az utolsó pár hét folyamán. Normál esetben persze ilyenkor jelezhetnénk, hogy csinálják meg, de aki élt már hosszabb időn át Kínában, az tudja, hogy bármit megszereltetni csak legutolsó mentsvárként szabad. Ha esetleg sikerül is nekik, a járulékos károk általában túlmutatnak a nyereségen. Emiatt volt, hogy a fürdőszobai csap lefolyója miatt sem szóltunk, különösen, hogy a járólapra csepegve nem is nagyon hatott meg a dolog.

A légkondis probléma miatt sem szóltunk, inkább megoldottuk azzal, hogy felfogtuk a lecsepegő vizet. Bár a falat is érte némi esztétikai kár, nem volt szembeötlő. Viszont mindenképp másik lakást akartunk. Így aztán átcuccoltunk három emelettel alacsonyabbra. Itt most még lesz fél évünk, mielőtt valóban költözünk, délre, Vietnám felé.

A magyar fővárosban is képesek olykor értelmes dolgokat fejleszteni. Nem sűrűn, de előfordul. Ennek talán legjobb példája a Bubi, a közösségi biciklis szolgáltatás. Bár én soha nem használtam, mivel az üzembe helyezéskor már nem voltam a környéken, maga az ötlet jó, s a leírások alapján a kivitelezés is egészen jól sikerült.

A kerékpáros közlekedés fejlesztése nem csak Budapesten cél, a kínai városok sem kivételek. Csak amíg odahaza ez jelentős EU-s és közpénz költése mellett, s nem is kifejezetten profitorientált módon történik, itt, a kommunista piacgazdaság gond nélkül kezeli a helyzetet. Nem egy, nem kettő, de legalább öt különböző cég foglalkozik ezzel, akik egymás konkurenciái, s pusztán a felhasználók befizetéseiből prosperálnak. Pedig a szolgáltatás igencsak olcsó...

Mivel személyes tapasztalataim nem voltak a Bubi táján, így vettem a fáradságot, s utánaolvastam. Az infók alapján a bicikliket jeggyel vagy bérlettel lehet használni, s még ezen felül kell fizetni az aktuális használat után, amennyiben az egyhuzamban a fél órás időtartamot túllépi. A mozgástér is viszonylag korlátozott, a kerékpárokat csak a kijelölt dokkolóhelyeken lehet lerakni, s ezek hatósugara sem fedi le a fővárost.
Nézzük, hogy ezzel szemben miképp működik a helyzet errefelé.

A Bubihoz hasonlóan itt is letét fizetendő a járművek kölcsönzéséhez, ez azonban nem bankszámlás zárolást jelent, hanem - szolgáltatóktól függően - két-háromszáz yuan átutalását wechat-en vagy alipay-en keresztül. Ez a depozit aztán bármikor visszakérhető, ha már nem akarunk többet biciklizni. Ha ezt választjuk, úgy egy néhány perctől max. két órán át tartó időtartam alatt visszajön a pénz.
Itt is szükséges regisztráció, felhasználói azonosítás, ehhez azonban nem kell elmenni sehova. Kínaiaknak a saját név alatt vásárolt telefonszám (ezt kóddal ellenőrzik), név és a személyi igazolvány számának megadása elég ahhoz, hogy máris nekikezdhessenek, míg a külföldiek esetében egy egész csöppet macerásabb csak a dolog. Nekünk két fényképet is mellékelni kell az autentikációhoz, egyet az útlevél képes oldaláról, egyet pedig rólunk az útlevelet tartva. Ezt hús-vér emberek ellenőrzik, így akár egy órába is telik, mire hitelesítenek.

Ha ez megvan, mehetünk biciklizni. Itt azonban nincsenek dokkolóhelyek. Minden biciklis szolgáltatónak saját appja van (illetve a Mobike nevűt már integrálták a wechat-be is, az külön app nélkül használható), azt megnyitva térképet kapunk, ahol azonnal láthatóvá válnak a környéken fellelhető szabad kerékpárok. Ezeket ugyanis a használat végeztével bárhová le lehet rakni (néhány irányelv figyelembe vételével - a GPS miatt föld alá pl. nem, s zárt, nem nyilvános helyekre sem). Az appos térkép tanúsága alapján gyakorlatilag mindenhol találni bicajokat az utak mentén, s ez marha kényelmes.

A közvetlen közelünkben található Mobike-os (fenn) illetve ofo-s (lenn) kerékpárok. Nem lakunk központi helyen, a Mobike-os pöttyök 50 méteres körzetet jelölnek.

Ha találtunk egy szimpatikus járgányt, úgy az app segítségével csak be kell szkennelni a járműn lévő QR-kódot, s már fel is old a zár. Vagy az ofo esetében egy négyjegyű kódot kapunk, amit manuálisan kell lepötyögni a zár mellé szerelt számlapon.
Ha végeztünk, csak le kell parkolni valahol, s manuálisan visszazárni. Ezzel véget is ér a használat, s tovább nem is számláznak. 

Mobike feloldása folyamatban (fenn), az ofo-val ugyanez lenn

Mivel a népek jellemzően képesek nem túl racionálisan gondolkodni, az össze-vissza parkolás jelent kihívásokat. A cégek persze összeszedegetik a járműveket, s igyekeznek a nagy csomópontokban többet tartani belőlük, s különböző módokon "jutalmazzák" a kerékpárok szabálytalan elhelyezését is. Egyik-másik app ehhez krediteket használ. A felhasználók egy neutrális számmal indulnak az elején, ami szabálytalanságok esetén gyorsan csökken, míg a szabályos használat esetén lassan emelkedik. Bizonyos kreditszám alatt háromszoros áron lehet csak a biciklit bérelni.
Ugyancsak lehet jelenteni az appok segítségével a sérült, rongált, szabálytalan helyen parkoló bicajokat. Mivel a felhasználók személye a regisztráció alapján visszakövethető, nagyobb szabálytalanságok esetén csúnya, drága büntetésekkel is szankcionálnak. 

Mert ide se jegy, se bérlet nem kell, csak a tényleges használatért kell fizetni. Óránként 1 yuant. Vagyis cirka 42 forintot. A fizetés az appok felületén, a saját, előre feltöltött pénztárcájuk tartalmából történik. A feltöltést pedig ugyanúgy okostelefonról, wechat-es pénztárcával vagy alipay-jel megoldhatjuk. 

Egy dologban azért többet tud a Bubi, ezt el kell ismernem. Itt egy ember egyszerre csak egy kerékpárt bérelhet. Helyiek esetében, akik közül mindenki rendelkezik wechat-tel vagy alipay-jel, ez nem probléma. De nálunk például férjemnek nincs se kínai száma, se kínai bankszámlája, se kínai wechat-es pénztárcája. Sajnos az én regisztációmmal neki nem tudunk még egy bicajt feloldani, amíg az elsőt vissza nem zárjuk. De szerencsére van megoldás, mivel legalább öt szolgáltató van. Amíg én Mobike-olok, ő OFO-s kerékpárt használ.

Mobike-os és ofo-s kerékpárok forgalmasabb helyen szépen elhelyezve.

Szorgosan telik a szünidő. A közoktatás, nem meglepő módon, ilyenkor leáll, s ez remek alkalmat ad a nyelviskoláknak arra, hogy summer camp-eket szervezzenek, elvégre a gyerkőcöknek rengeteg szabadideje lett.
A nyár egy másik, s esetünkben lényeges aspektusa, hogy ez az az évszak, amikor a külföldiek nagy része elillan az országból. A valahol normális szerződéssel rendelkező natívok iskolai munkája, s vele együtt a tartózkodási engedélye lejár, s elhúznak haza, hogy aztán szeptembertől visszajöjjenek, ha úgy tartja kedvük. Vagyis, egy kicsit borul a piaci egyensúly, s a nem távozó tanárok lehetőségei sokat javulnak.

Ezt érezzük mi is. A megcsípett nyári sulikban a szokásos 200-250 yuanes órabérekhez képest 3-400 yuan körül keresünk, s még nagy eséllyel akkor is felvesznek, ha amúgy annyira nem tetszik nekik a tanítási módszerünk. A saját hülyeségeikről is könnyebb őket lebeszélni.

A summer camp-ek jellemzően egy hónaposak, július közepétől augusztus közepéig. A két helyen, ahol melóztam, már véget is ért, de még nincs vége a nyárnak, mert egy harmadik helyen most kezdték még csak el két hét erejéig. Bár szerettem volna egy picit pihenni még a szeptember előtt, miután 450 yuanes órabért kínáltak fel és a lokáció is közel van, végül belementem. Mivel a megbeszéltnél több volt a diák, így ebből 500 lett, amit maguktól ajánlottak fel.

Kár, hogy jó világ hamarosan véget ér, s visszatérünk a normál bérezéshez. Mindegy, ki kell használni, amíg lehet.

A blog immár ötödik évét tapossuk, s mivel Kína ontja magából a nyugati szemnek szokatlan árukat, nem kevésszer fordult már elő, hogy ezekről magam is megemlékeztem ezen kedves kis online felületen.

Az erre fogékony olvasók egész biztosan örömmel konstatálják majd a tényt, hogy törzsolvasónk és bejáratott házi kommentelőnk (bár mostanság lényegesen ritkábban szól hozzá, amiért majd számolok vele), rudai gyerek a mi hébe-hóba felbukkanó efféle bejegyzéseinkkel ellentétben egy komplett blogot szentelt a témának, természetesen globális merítéssel.

A linkek között már szerepel, de ez itt a reklám helye, így külön posztban is kiemelem. Tessék őt is olvasni, követni, megéri.

furatermek.blog.hu

Tegnap megint Hongkongban jártunk, mivel férjem ezen a napon léphetett be utoljára Kínába a meglévő vízumával. Most még van 60 napja itt, mielőtt szerzünk neki újat.

Bizonyára emlékeztek rá, hogy kb. tavaly november óta engem rendszeresen kiemeltek a határon, s további vizsgálatnak vetettek alá. A legdrámaibb epizód a februári visszaérkezésünk volt, akkor már a Dohából érkező óriásgépről is leszedtek. Muris volt. A kínaiak sem jobbak, mint más nemzetek, ami a repülőgépekből való kiszállást illeti. Landolást követően hipergyorsan igyekeznek kikászálódni az ülésből, összeszedni a cókmókjukat, s nekiállnak helyezkedni, hogy minél hamarabb lejussanak. 
Ez az alkalom sem volt más. A sztyuik a reptéri gurulás alatt párszor rájuk szóltak, hogy még ne, majd amikor odaértünk a csőhöz, megindult a tolakodás. Mi nem nagyon szoktunk ebben részt venni, elvégre úgyis van feladott poggyász is, azt mindenképp meg kell várni, semmit nem nyernénk vele. És egyébként is elég messze ültünk az ajtótól.
A népek felsorakoztak, nekiálltak kimenni, de hirtelen leállt minden, a személyzet mindenkit leültetett, majd nagy nehezen odakeveredett egy reptéri hölgyemény engem keresve. Így soron kívül jutottunk le, s mentünk egyenesen a határőrizet karjaiba, amíg utána nem néztek gyanús személyemnek.

Mivel sem akkor, sem máskor nem találtak problémát, a procedúrához már hozzászoktunk. Az egyetlen hátulütője az volt, hogy amennyiben gépet kellett elérni, akkor ajánlott volt nem kicentizni az időt, mert a helyszínen fellelhető személyzet függvényében néha fél óráig is feltartottak. Utána persze szabadkoztak.

Értelmes választ soha nem kaptam, hogy mi okozza a fennakadást, feltehetően mert ők sem tudták. A cirka 10 alkalom alatt összeszedett morzsákból azért annyi körvonalazódott, hogy a xinjiangi tartózkodási engedélyem miatt van a bibi. Bár amikor új vízumot kaptam, az útlevélben rányomták az érvénytelenítő pecsétet, a helyszínen Almáéknak ugyanezt valószínűleg nem sikerült megoldania a rendszerben is. Ugyanakkor azt azért jelezhették az ottani szervek, hogy már nem vagyok a helyszínen, s azt az engedélyt jogosulatlanul használnám.

Amikor legutóbb Bangkokban melóztam, a shenzheni reptéres határőr még annyit mondott, hogy az útlevélszám van megjelölve, az alapján sípol nekik a rendszer. Még azt is javasolta, hogy csináltassak új útlevelet, ha nem akarom ezt a rendszeres mafant.

Időközben lejárt az emlegetett tartózkodási engedély érvényességi ideje. Férjem hongkongi munkája idején, a közúti határátlépés során nem volt semmi fennakadás. Mivel ez volt az első alkalom, hogy ilyen módon hagytuk el Kínát, még nem voltam benne biztos, hogy végleg megszűnt a probléma. Ennek tesztjeként is szolgált a tegnapi nap.

Jelentem, zökkenőmentesen átjutottam. Úgy tűnik, tényleg csak a lejárati dátumot kellett megvárni, s ezzel a múlté is lett a gond. Túlélhető volt így is, de azért csak kényelmesebb nélküle.