Shenzhenbe érve elég hamar belefutottam egy Metro áruházba. Hát, Kína más részeihez viszonyítva mindent kapni, így aztán tudtam, hogy ide még sűrűn fogok jönni. Van kenyér, rengeteg sajt, felvágott, s mindenféle egyéb nyugati cucc. Még sour cream is.

Ezekkel nincs is baj, zömük árban nem túl vészes. Azonban már az első alkalommal elkezdtem szemezni a kávéfőzőkkel. Merthogy akadnak azok is. Olcsón nagyon vackok, amikbe bele sem lehet préselni a kvt, s rohadt drágán normálisabbak is. Szép meg jó, de úgy voltam vele, hogy ennyit (az elfogadhatóbbak legolcsóbbika volt 600 yuan és elég gagyinak tűnt kivitelezés szempontjából) semmiképp nem adok érte. Ettől függetlenül minden egyes látogatásomkor végigmentem az adott soron és sóvárgó pillantásokat vetettem. De nem adtam be a derekam!

Xinjiangi látogatásunkból hasznos dolgok is fakadtak. A lakásban korábban élő, a tanév során rákosnak bizonyult, s így idő előtt lelépő amerikai (feltehetően igen erősen keresztény - a lakásban hagyott bibliai társasjátékokat is) pasas ugyanis a kávé szerelmese lehetett. Több kiló bontatlan, jávai babkávé maradt utána, ahogy egy működőképes kávédaráló is. Hogy a nedűt miben készítette el, azt nem tudom, erre utaló nyomokat nem találtunk. A darálót és a kávékat mindenesetre elhoztuk, ha már megörököltük.

Elkészíteni mindenesetre mi sem tudtuk, a sima kifőzést nem vállaltam be, akkor már inkább a porkávé. Tegnap aztán gondoltam egyet, s az áruházba készülő páromnak mondtam, hogy hozza el azt a vacak 600 yuanes masinát. Igaz, hogy ennyiért két évre való porkávét vehetnék, de azért ez mégiscsak igazi kávé lesz. És így, hogy személyesen nem vagyok ott, talán kevésbé is szívom a fogam, hogy ennyi pénzt vágok ki az ablakon.

Férjem el is ment, majd egyszer írt, hogy a 600-asból csak a kiállított masina van, ellenben a dobozát nem találják, s így egyik-másik része hiányzik. Hozza-e el 1400-ért az amúgy valóban mutatós és kívánatos philips-es csodát. Nem ragozom, elhozta. Az árába igyekszem nem belegondolni, s csak a pozitívumokra koncentrálni.

Amik szerencsére akadnak. A kávé hiperkrémes (extrém nagy nyomással préseli ki magából), tejet habosít, s ipari méretekben képes kávét főzni, szupergyorsan. Az ára horror volt, s egész biztosan nem hagyom majd itt, de végre finom kávét iszom!

Hongkong megosztó, s az egyes emberekben egészen másképp csapódik le. Vendégszerzőnk, virágelvtárs hosszú évek tapasztalatával a háta mögött a Hongkongot szerető külföldiek táborát gyarapítja, míg bennem - igaz, mindössze kétszer jártam arra, a rajongás egy sokkal alacsonyabb foka lelhető fel. Így lesz szép a kontraszt.

virágelvtárs:

Hongkongozás.

A legtöbb Kínát megjárt ekszpatnak kijárt. Kimenni vízumért, kimenni, mert ki kell lépni, kimenni papírokat leadni, bizony az életünk része volt. Gyűlöltük. Lemenni. Pecsételni. És ami még rosszabb ottaludni. És persze mindannyiunk rémálma: ruha és pénz nélkül kint ragadni. De erre is volt példa.

Általában sok mindennel vagyunk úgy, hogy utáljuk, amíg muszáj. Aztán jön a felfedezés. Mikor végre úgy mész, hogy nem kötelező azt mondani, hogy jajj már megint. És ott vagy.

Először valami falon ültem, nézve a várost. Előttem egy mosolygósra kipingált tűzcsap. Szemeztünk. Számolgattam a parkban a tiltótáblán, mennyi mindent nem szabad. Kukát kerestem, hogy végre rágyújthassak.

Sok év eltelt azóta az éjszaka óta, de sok mindent meg tudtam szeretni Hong-kongban, amit sokáig meg sem tudtam fogalmazni. Egy jóbarátom mondta ki szépen: egy érett város. Látszik rajta, hogy hiába a sok felhőkarcolás, az utcasarkoknak megvan a maga történelme, ami a modern kínai városokról már nem nagyon mondható el.

Mást is észrevettem hamar, ha közelebbről néztem. Hogy a kínaiság, amit Kínában hiába kerestem, itt inkább megvan. A halárusok, a függőleges fénycsövek kínai karakterekkel végig az utcákon, mindaz, amit talán a filmekben látott az ember, és végre ott van, igaziból.

Végigmenni a magasjárdákon, beülni egy kompba, és elmenni egy szigetre a sok közül. Kiülni a tengerpartra, és megszűnik a világ üzleti életének az egyik központja, hirtelen nem léteznek a felhőkarcolók és az ingatlanárak, nincs metropolisz, nincs légkondi. És még mindig csak 20 perc komp.

A real estate szó hallatán vérszagra lakótelepeket kihányó “szárazföldi” kínaiak jó, hogy nem szólhattak ide bele. Lehet, hogy HK a világ egyik legsűrűbben lakott helye, de csak azért sem építik tele a szigeteket. Turistaútvonalak, teljesen elhagyatott partszakaszok, erdő közepén álló kulcsosházak kispatakkal. És ez még mindig Hong-kong.

Bent, a városban meg zajlik az élet. Amit venni lehet, van. Amit enni lehet, van. Buli? Van. Kulturális élet? Van. Pick szalámi? Pipa.

Maradjon is ilyen, lehetőleg még sokáig.

Ez is Hongkong belvárosa és az alsó is.

Veve:

Eddig kétszer jártam Hongkongban, s bevallom, többre, jobbra számítottam.

Hongkonggal már azután szembesültem, hogy megjártam jópár kínai modern nagyvárost, s hozzájuk képest - nem tehetek róla, de ez volt az első benyomásom - Hongkong relatíve lepukkant.  Szó se róla, a kínai nagyvárosokban is van lepukkantság, de olyan szintű elhasználtság nyomai frekventált helyeken azért nem lelhetőek fel, mint amire Hongkong belvárosában is sűrűn van példa.
A helyzet persze érthető. Hongkong nem az utolsó húsz évben épült fel, s értelmes határidőn belül általában nem dózerolnak le mindent, hogy modernebbet, szebbet építsenek.

Önmagában a nem csillogó, hibátlan helyektől sem kapok sikítófrászt, ha ilyen lennék, már rég nem lennék Kínában, s nem érezném jól magam a délkelet-ázsiai utazásaim során sem. De általában igaz az, hogy ezek a fejlődő térségek a "hibáik" mellett olcsók is, legalábbis nem drágák. Hongkong ellenben az. Hogy az ingatlanárak az egekben vannak, az egy dolog, s érthető is, de Hongkong egyébként is drága. Ezer forint körüli összegbe kerül egy Redbull. Boltban. 500-ba egy másfeles palackos víz. Az agyam úgy van huzalozva, hogy ha már egyszer drága helyen vagyok, akkor az nézzen is ki jól. Mint például Szingapúr. Hongkong és Szingapúr között a különbség ég és föld. Árak tekintetében már nem annyira.

Ezekkel együtt nem akarom lehúzni HK-t, ez csak egy benyomás, ami már a kezdetektől bennem van, amióta először megláttam bő két éve. Maga a hongkongi táj meseszép. Gyönyörű hegyek, s a terület nagy része beépítetlen.
És Szingapúrral ellentétben a szárazföldi kínaiak az évtizedek alatt folyamatosan jöttek, nagy számban, s elhanyagolható azoknak a létszáma, akik 1950 előtt már itt éltek. Ennyi idő nem elég arra - főleg folyamatos utánpótlás mellett -, hogy olyan drámaian megváltozzanak, mint szingapúri társaik.

Hongkong - olyan, amilyen, de egyelőre nem a szívem csücske. Shenzhent sokkal jobban szeretem.

Meséltem már arról, miképpen végződött a kis kitérőnk a kínai vadnyugaton, Xinjiangban. Nem épp a legnagyobb szeretetben váltunk el, s bőven tettek róla, hogy a legkevésbé sem bánom azt, hogy nem maradtam.

Már 17-én leléptem, s azóta egészen napokkal ezelőttig nem hallottam róluk semmit. Azzal tisztában voltam, hogy ha nem is túl egyszerű a procedúra, a tartózkodási engedélyemet be tudják vonni a jelenlétem, s az útlevelembe nyomott cancelled szócska nélkül is, de bíztam benne, hogy azért ez eltart egy kis ideig, különös tekintettel az egyhetes nemzeti ünnepre, amikor a hivatalok is leállnak.

Már Ala'erben felvettem a kapcsolatot az idevágó konktakttal, hogy miképpen is oldjuk majd meg az én kínai tartózkodásom. Első körben a művelet nem lett volna túl bonyolult: útlevél, igénylés lead, pénz kifizet, s két hét múlva kezemben az éves vízum. Csakhogy, ha valami csoda folytán eközben sikerülne nekik az érvénytelenítés, úgy a fogaskerekek közé kavicsok kerülnek, s bukom a pénzt. Biztos, ami biztos alapon jött a B-terv: előbb járjunk egy keveset Hongkongban, ahol kapok egy két hónapra szóló vízumot, s majd már annak a birtokában, felesleges idegeskedés nélkül várhatom ki az éves elkészültét. Ez így is lett, meg is történt, a HK-ban kiállított vízum nálam, egyúttal ott érvénytelenítették is a sulihoz kötődő tartózkodási engedélyt.



A kis kitérő után térjünk vissza az ala'eri intézményre. Néhány napja küldtek egy nagyon hivatalos, udvarias levelet, hogy már x napja elmentem és azóta is kétségbeesetten várnak vissza. Nem tudják, mit szeretnék, mik a terveim, de ott van a munkám, szeretnék, ha teljesíteném a kötelességem. Vagy ha mégsem akarom, akkor szóljak, s megbeszélünk valamit a szerződés felbontására.

MI VAN?

Kicsit figyelmesebben újra megnéztem a levelet, s észre is vettem, hogy rajtam kívül akad még három címzett, s így összeállt a kép. Alma - ígéretéhez hűen - megpróbálhatta valóban lerendezni a hiányomat a hivatalokkal, de a jelek szerint nem úgy megy ez, ahogy elképzelte. Nem tehetek róla, de első reakcióként fetrengve röhögtem vagy öt percig, mire férjemnek végül képes voltam elmondani, hogy mi van.
Nem különösebben fűtött a vágy, hogy még ebből a bénázásból is én húzzam ki őket, így nem is reagáltam.


Rá 2-3 napra jött egy újabb levél (miután az előzőt sms-ben a telefonomra is elküldte - kellett rá vagy 7-8 üzenet). Ugyanúgy hivatalos, szintúgy több címzett. Ebben már azért nem bírták ki, hogy ne próbáljanak befenyíteni is. Kaptam határidőt is a válaszadásra (a mai napot), meg megint felhozták a fizetést is, s még azt is, hogy ha kell, kapcsolatba lépnek a budapesti nagykövetséggel. Meg feketelistára is tesznek persze és sosem dolgozom majd, a szokásos.
Miután kiderült, hogy az egyik címzett a korábbi ügynököm volt, hogy őt feleslegesen ne cseszegessék, jeleztem neki, hogy válaszolok majd nekik, meg tőle elnézést is kértem, hogy ezt a szappanoperát kell végigolvasnia szenvedő alanyként.


Szép hivatalosan és udvariasan reagáltam hát, már a tartózkodási engedély érvényesítése után. Megírtam, hogy nem megyek vissza és egész nyugodtan felbonthatják a szerződést. Azért 1-2 elejtett megjegyzés nélkül én sem bírtam ki, de végig aranyos maradtam a magam módján. Azért búcsúzásként megemlítettem, hogy a magam részéről pont van az ügy végén, de ha mégsem bírnak magukkal, egészen nyugodtan zaklassák a követséget.


Azóta már csak egy levelet kaptam. Alma még kicsit hepciáskodott, de már csak az arc miatt, s lenyugodni látszott. Ha mégsem, a spamszűrő csodákra képes.

Holnap megyünk a rendőrségre a lakcímemet bejelentendő. Elvileg erre csak 24 óra állna rendelkezésre, de az épp zajló egyhetes nemzeti ünnep miatt az ezzel foglalkozó osztályon nem dolgoztak, csak most kezdenek majd.


Ha ezen is túlesünk, akkor már nem nagyon vár ránk efféle ügyintézni való, s elkezdődhet shenzheni életünk munkával dúsított szakasza.
Mivel a cég visszajelzése szerint idén már elég nagy eséllyel nem lesz jelenésem, így időben is bőven rá fogok érni. (Ahogy sejteni lehetett, Ala'erben is gond nélkül el tudtam volna látni a munkám, mert a céges munka alig igényli a jelenlétem - mindegy, ez legyen az ő bajuk.)

Helyi munkának nagy valószínűséggel nyelviskola vagy magántanítás lesz a befutó. Nyelvsulikban teljes munkaidőben akadnak 15 ezer yuan körüli bérezést kínáló helyek, de annyira már egész biztosan ismertek, hogy a heti 40 órában történő tanítástól sikítófrászt kapnék, így ez erősen esélytelen. Mindenképp part-time formátumban gondolkodom, s szerencsére a főállásom mellett nem vagyok kényszerhelyzetben.
Azért remélem, legkésőbb hónap végére már itteni jövedelmem is lesz. 

Tegnap annak rendje és módja szerint visszatértünk Shenzhenbe.

A rendkívül nívós, és az előző bejegyzésben már ecsetelt Chungking Mansions-ös szálláshelyen ébredtünk - szerencsére egy éjszakai szellőztetés után a hipószag nagyobbik fele többé-kevésbé elillant. 10 körül valaki elkezdte verni az ajtót. Nem a virágelvtárs által emlegetett méretes fekete fiatalemberek voltak, hanem a hongkongi hatóság emberei, akik közölték, hogy ma mindenképp ki kell csekkolni, mivel bezárják a hosztelt.


Ez a tény mindenképp üdvözítő, s szerencsére a terveinkkel is összhangban volt. Tartok tőle, hogy csak a mi hosztelünk volt érintett, s az egész Chungking Mansions még nem jut erre a sorsra, pedig nem fájna a szívem érte egy percig sem.


A vízummal dúsított útlevelet összeszedve aztán egyenesen Shenzhen felé vettük az irányt. Szerencsére se vissza-, se odafelé nem volt nagy tömeg, s a teljes határátlépést lezavartuk fél óra alatt.

Már a határ innenső oldalán vettünk csipogós metrókártyát, ami sokban javít majd a komfortérzetünkön. Kétségtelenül praktikusabb, de ami miatt leginkább nélkülözhetetlen, hogy a jegyárusító automaták többnyire csak ötyuanes bankókat képesek kezelni, teljesen rapszodikus, hogy 10-est és 20-ast is emészteni képes kütyü akad-e egy adott állomáson, ahogy az is, hogy mikor állítják át ez utóbbiakat csak az ötös elfogadására alkalmas géppé. 
Így aztán jobb a kártya, egy csipp befelé, még egy csipp kifelé, plusz még 5% kedvezmény is jár mellé.


A múltkori metrós cikkhez kerestem, de akkor nem találtam olyan térképet, amin szerepel a meglévők mellett a hónap végén átadandó két új vonal is. Közben rábukkantam egyre, így ezzel zárom a bejegyzésem.

A szürke színű 9-es és a sötétkékkel jelzett 7-es vonalak jelentik az újdonságot a már üzemelő vonalak mellett. 

A Szecsuánblog visszatért Hongkongba, s most épp innen jelentkezem nektek. Sajnos egyúttal a világ talán legocsmányabb hoszteléből is, amely legalább annyiba kerül, mint odahaza egy akciós ajánlat egy nívós szállodában. Ha esetleg szokatlanul hosszan nem jelentkezném, akkor valószínűleg tüdőátültetést kapok, ugyanis olyan erős a hipószag az ablaktalan, fürdővel együtt talán 5-6 négyzetméteres szobában, hogy az már egészen biztosan nem egészséges. Az ajtón keresztüli szellőztetés sem segít, annyiban különösen nem, hogy az ajtó egy cirka 75 cm széles folyosóra nyílik (ezen kell 3-4 forduló után megközelíteni a szobát).


Az egész épület hosztelekből áll, s rohadt nagy, legalább 6 lépcsőház, darabonként 16 emelettel. A lényeg, hogy a Chungking Mansion cím alatti szálláshelyeket nagy ívben kerüljétek el!


A közel 400 yuanes szobaár miatt és mert a név sem utalt hostelre, valami minimál, de azért még szállodai színvonalat megütő helyre számítottam, hát ez nem jött be. Mindegy, tanuljatok a hibámból, én meg egy éjszakát kibírok. Az ágy legalább nem kemény.



Holnap du. 4-ig elkészül a vízumom, s aztán utána indulunk vissza Shenzhenbe. Ja, és immár hivatalos, hajnalban lemértem: metróval a hongkongi határ a lakástól 32 perc, egy átszállással. Nem is rossz.

A blogon egyszer már parázs vita alakult ki a kínai nyelv hivatalos latinbetűs átírása, az ún. pinyin és a magyar ún. népszerű átírás használatával kapcsolatban. Egyes rendkívül kitartó trollok heteken keresztül nyomták az ezzel kapcsolatos álláspontjukat különböző másod- és sokadnickekkel felszerelkezve, s olykor-olykor, főleg indexes címlap után még ma is be-bepróbálkoznak egy-egy rafináltabbnak gondolt kommenttel. Elsősorban ennek köszönhető a blogon az előmoderáció és a hozzá kapcsolódó whitelist bevezetése, mivel se időm, se kedvem a trollkodás nyomait eltüntetni állandó jelleggel.


A konkrét, átírásos témakörben több, véleményem szerint jól alátámasztott érvem is akadt, s ma sikerült is belefutnom egy esetbe, ami újabb pofon a pinyin ellenzőinek - ezért e bejegyzés.


Az idei Nobel-díjakról olvasgattam egy magyar nyelvű cikket, épp egy japán pasas eredményéről. Futólag említették a tavalyi orvosi díjazottakat is, konkrétan egy kínai hölgyet, akinek a munkásságáról annak idején olvastam is egy keveset. Most így újra kedvet kaptam hozzá, s ha már megadták a nevét, a cikk szerint Juju Tu-t, adva is volt a lehetőség.


Az már elsőre látszott, hogy a vezetéknevet és a keresztnevet felcserélték, mivel néhány extrém kivételtől eltekintve a családnevek kínában egy karakterből állnak. Nem baj, magyar sajtómunkásoktól látni nagyobb bakit is, de még mindig adott a Tu Juju. Kissé szokatlan hangzása van, de avatatlan fülnek ez nem szúr szemet, s éppenséggel nem is zárható ki, hogy ez egy normális név. Leírás alapján pinyinnek tűnik.


Be is írtam a keresőbe a nevet, de jujutsu nevű japán küzdősporton túl sok értelmeset nem láttam (későbbi találatokban magyar nyelven van, de elvárható, hogy az első néhány eredmény releváns legyen, így ezeket nem néztem). Itt már furcsállottam, s a neve után még oda került a Nobel kifejezés is, s végül kiderült, hogy a hölgy Tu Youyou lenne, aki egyébként a malária megelőzése terén ért el hihetetlen eredményeket.



Végül megoldódott a probléma, de hála a magyar átírásnak, kerengtem egy sort. És bosszús is lettem annyira, hogy a blogon most mérgelődjek is nektek egy kicsit. 

Az új vízum beszerzése érdekében holnap elhagyjuk az országot. Szerencsére Shenzhenben ez nagyon egyszerűen kivitelezhető.

Bár Hongkong 1997-ben megszűnt brit koronagyarmat lenni, s visszacsatolták az anyaországhoz (erről részletesebben itt, még a Zhongguo|Kína blog hasábjain), nagy fokú autonómiát élvez, s a gyakorlatban külföldnek számít. Mivel Shenzhen a közvetlen szomszéd, a határ megközelítése roppant egyszerű, Shenzhen belvárosa ugyanis pont a határnál van.

Holnap így ránk se vár nagyobb feladat, mint bő 30 perc metrózás, s már ott is leszünk a futiani átkelőnél. Ehhez még a metróból sem kell feljönni, a futiani állomást és a szomszédos, már Hongkongban fekvő metrómegállót illetve a ki- és belépési pontokat egy kisebb gyalogos aluljáró köti össze. 

Hongkongban egy éjszakát töltünk majd, s holnapután már jövünk is vissza. Rég voltam már ott, úgyhogy nem lesz ez rossz program!