Miután eldőlt a maradás vagy lelépés kérdése, ideje pár szót szólni arról, miképp is megy tovább az életünk. Mielőtt ebbe belevágnék, előbb hadd foglaljam össze ala'eri tapasztalatainkat az iskolával kapcsolatban.

Mivel a statisztikák szerint új olvasók mindig akadnak, s nem is elvárható, hogy mindenki képben legyen minden előzménnyel, kezdjük az elejéről. Akinek nem mondok újat, az nyugodtan ugorja át a következő bekezdéseket.

Tavaly Wuhanban dolgoztam egy fősuliban, de sajnálatos módon ők nem tudtak újfent alkalmazni, mivel a munkavállalási szabályok szigorodtak, s ma már a provinciák nagyobbik felében követelmény, hogy azt angolt tanító tanerő vagy anyanyelvi beszélő legyen vagy angol nyelvű országban szerzett diplomával rendelkezzen. Magyar vagyok, s a tanulmányaimat is ott végeztem, így ez ki lett lőve.
Új hely után nézve bukkantam rá Ala'erre, az itteni egyetem jónak tűnt, mivel érdekelt Xinjiang, s szívesen lehúztam volna itt egy évet. Csakhogy menet közben akadt egy jól fizető céges munkám is, amit semmiképp nem szeretnék feladni, s úgy voltam vele, hogy szeptemberig eldöntöm, melyiket csinálom vagy hogy esetleg párhuzamosan a kettőt.

Ennek megfelelően el is utaztunk ide önköltségen a férjemmel még az előző, wuhani második félévem vége felé, hogy elintézzük helyben a papírmunkát, rendezzük a kínai tartózkodásomat erre az évre. Az ittenieknek bő két hónapjuk volt kitalálni vagy utánanézni, hogy pontosan milyen papírokra lesz ehhez szükségünk, amiket kivétel nélkül produkáltunk is. Megérkezvén aztán kiderült, hogy nem mindent említettek, s emiatt a férjemnek nem is tudják elintézni a papírjait. Magyarán az ő ideutaztatása tök fölösleges volt, ráadásul még azt is nekem kellett emiatt elintéznem, hogy valahogy megoldhassuk az ő idei beutazását és itteni tartózkodását.
Az már csak hab a tortán, hogy az én papírjaimat is épphogy csak sikerült elintézniük, szinte majd' minden nap kiderült, hogy valamit rosszul csináltak, sokszor azért, mert én szóltam, holott ez nem az én munkám.


Végül azért sikerült nekik, így most szeptemberben visszaérkeztünk. A céges munka közben megbízhatónak bizonyult, így úgy voltam vele, hogy azt mindenképp csinálom tovább, s legfeljebb ezeket hagyom itt, ha nem tetszik nekik. Hogy egyáltalán visszajöttem, annak leginkább két oka volt. Az egyik, hogy tényleg szimpatikus ez a környék, s szívesen végigcsináltam volna ezt az évet, ha hagyják. A másik, hogy azért munkált bennem némi revansérzet is, s mivel itt szeptemberben hozzám kellett vágjanak három havi fizetést (a nyári két hónap és ez a mostani), úgy gondoltam, ezt semmiképp nem hagyom itt, ha már egyszer ennyit szívattak, s ennyi kiadást generáltak nekem a semmiért. Legalább ezt fizessék ki.

Így is történt, s ezek után jeleztem, hogy hamarosan el kell utaznom 9 napra (céges munka). Úgy gondolom, normális esetben ezt meg lehetett volna oldani értelmesen. Az órákat át lehet helyezni vagy ha ez nem járható megoldás, akkor a szerződés ide vágó része szerint a nem engedélyezett távollét miatt elvonást eszközölhettek volna a fizetésemből. Vagy persze ott a másik joguk is, miszerint ha nem látom el a feladatom, felbonthatják a szerződést.
Szóval, megjelentem és jeleztem az eltáv iránti igényemet, amiről természetesen hallani sem akartak. Azonnal be is fenyítettek, hogy akkor kirúgnak. Miután ezzel nem egészen érték el a kívánt hatást, azzal is jöttek gyorsan, hogy jelentik az Exit/Entry Bureau-nál, hogy megszegtem a szerződésem, s ezáltal majd nem fogok tudni többet Kínában munkát vállalni. Ehhez sok szerencsét kívántam, különös tekintettel arra, hogy mostanság nincs tervben egy ilyen állandó, hivatalos munka. Másrészt merőben meglepne, ha ezt el tudnák intézni, de egész nyugodtan tegyenek rá kísérletet.

Hamar szóba került a pénz is. Hogy most fizettek nekem három havi bért a semmiért. Hogy elmehetek, ha akarok, de akkor azt adjam vissza. Még egy napot sem dolgoztam. Hát, tényleg nem, de a beosztáshoz, órarendekhez, szünetekhez semmi közöm, úgyhogy erről igazán nem tehetek. És persze azt is megmondtam, hogy a pénzre keresztet vethetnek.
Ebből aztán óriási botrány lett, de végül eljöttünk.


Később, tegnap itt volt Alma meg egy dagadt és kifejezetten ronda nő (aki ha minden igaz, a tanszéki fejes lehetett talán), s elmondták, hogy három lehetőségem van. Ekkora már feltehetően újra átolvasták a szerződést.
Az első, hogy nem utazom el és minden szép meg jó lesz. A második, hogy elválunk szép békésen, adnak ajánlást, nem mondanak rólam semmi rosszat, s visszaadom a pénzt. A harmadik pedig, hogy nem adom vissza, de akkor majd megnézhetem magam, mert olyan véleményeket adnak rólam a hivatalnak, hogy soha nem kapok majd munkát többet.
Megkérdeztem még, hogy ebben a harmadik esetben mi a procedúra, elintézik-e az iratok érvénytelenítését magukban vagy kellek-e hozzá, de szerencsére ennyire önjáróak.

Még mindig felvetettem, hogy szerintem a lehető leghülyébb megoldást választják, mert ezzel buknak a legtöbbet. Eleve a kutya sem akar idejönni. Ha mégis, Almáék gondoskodnak róla, hogy nagy eséllyel ne sikerüljön elintézni a papírjait. Én itt vagyok és akarok is itt maradni, tanítani. Ha lelépek pár napra, arra az időre nem kell fizetést adniuk, ha nem pótolom az óráim, ha meg pótolom, akkor nem szenved senki sem kárt. 

Ezen aztán a dagadék némiképp megsértődött, s végeredményben kibújt a valódi indok is. Ha nekem ezt így megengedik, az egy nagyon káros precedenst teremtene, így inkább lenyelik az anyagi kárt, de ezt akkor sem és egyébként is, blablabla. Miután valami szövevényes logika ebben is van, ezt el kell ismernem, így annyiban igazat adtam neki, hogy ilyen módon is lehet nézni a történetet.


Beszéltünk még olyan apróságokról is, hogy a diákoknak nagyon szoros a tanrendje, ezért ha lelépek egy hétre, akkor borul minden. A nyelvi labor is nagyon be van osztva és valamiért helyettesíteni sem lehet. Arra mondjuk ma, amikor már csak négyszemközt, Almával beszéltem, utóbbi nem tudott mit mondani, hogy technikailag ez a helyzet mennyiben különbözne attól, mintha egy hétig az ágyat nyomnám betegen. Vele végül annyiban megegyeztünk, hogy csak akarat kérdése, hogy tudják-e kezelni a helyzetet.


Ma Alma azt mondta, adtam neki egy leckét. Így is felfogható persze, de a helyzetemet legalább érti. Arra már rájöttek, hogy a szerződésünk miatt nem tudnak rajtam fogást találni, s a fenyegetőzések egyike sem ér célba. Már megnyugodott, kiegyensúlyozott volt és nem kapta fel a vizet semmin. Mivel neki a valós indokot is elmondtam, személy szerint meg is ért.


Szombaton húzzuk majd el a csíkot Akszuba, onnan repülünk Urumcsiba. Férjem egy olcsó hosztelben lesz, amíg én Thaiföldön, majd visszatérve végül nem Xianningbe, hanem egyenesen Shenzhenbe megyünk. Ott is találtam elfogadható áron szállást, így ott húzzuk ki, amíg meglesz az üzleti vízumom, illetve egyúttal neki is állunk lakást keresni majd.

Ennyi a sztori. 

Bár az iskola nem fog hiányozni, Xinjiang sok szempontból igen.

A házunk mellett is kapni friss tejet, egy hölgy állandóan árulja, literje 4,5 yuan. Nagyon jó, finom tej, pudingot és kakaót, turmixokat gyártani kiváló.
Ugyancsak nála házi joghurt is van, de ez utóbbit a boltokban is kapni, kevésbé házi, de azért még így is finom, xinjiangi kivitelben. 1.2 kg joghurtot 10 yuanért.

Arról már nem is beszélve, hogy tegnap 4, nem apró, ellenben nagyon finom paradicsomért 3, két kígyóuborkáért 2 yuant fizettem a lakás melletti piacon.
Kár, hogy ezeket nélkülözni leszek kénytelen.

A megbeszélés nem vezetett eredményre, egy hét múlva megyünk. 

Holnap délelőtt 10-re megyek Apple irodájába s közlöm vele, hogy egy kisebb időre nélkülözni lesz kénytelen személyemet a tanintézmény. Hogy ez mekkora lelkesedést vált majd ki belőlük, az kiderül, én mindenesetre botrány kitörésére számítok.


Akárhogy is, ha esetleg menni kell, akkor megyünk. Régi olvasóim talán még emlékeznek Zhao Shengre, aki Xianningben volt a külföldiek pesztrálásával foglalkozó személy. Vele is dumáltam, mivel rémlett, hogy volt egy üresen álló kéglije a város központjában. A lényeg, hogy ha lelépünk, első körben Xianningbe megyünk az ő lakásába, amit 1000 yuanért ki lehet venni, ráadásul komolyabb elköteleződés, kaució, stb. nélkül.
Mivel nem ott akarok letelepedni, ez csak ideiglenes megoldás, s majd onnan ruccanunk ki Shenzhenbe, vagy a végleges célállomásra körbenézni, az idő sürgető kényszere nélkül, s valóban megfelelő lakást választva. Ha menni kell.

Szóval holnap már okosabb leszek, s természetesen majd jelzem, hogy miképpen alakul a jövő.

Ala'er kisváros, ráadásul a semmi közepén, Xinjiangon belül is erősen kietlen helyen található. Számottevő ipar sincs jelen, így a károsanyag-kibocsátás is gyerekcipőben jár.

A levegő itteni minőségét leginkább csak egy dolog tudja kedvezőtlenül befolyásolni: a folyómente keskeny sávjától eltekintve domináns sivatag, s annak szálló homokja. Legutóbbi ittlétem idején egy kicsi ízelítőt kaptunk is belőle, bár komoly homokvihart nem tapasztaltunk. Tavasszal és nyár elején mindenesetre általános, hogy mindenfelé száll a sivatag pora, s ez egyáltalán nem esik jól a környéken felbukkanó népeknek.

A kevéske eső aztán főleg nyáron ér ide. Idén meglepően sok volt belőle, még tegnap is esett egy cirka 20 percig, de előtte hetekig is sűrűn volt csapadék. A gyapot- és datolyatermesztők ezt nem viselték túl jól. A gubók még nem nyíltak ki, s a kevesebb napfény miatt a datolya sem kellően édes (azért nem rossz, a piacon vettünk belőle).

A mezőgazdaság szempontjaitól eltekintve viszont csupa jó dolgot hozott az eső. A levegő kristálytiszta, s az égbolt gyönyörű kék. Az ősz állítólag a legszebb évszak itt, s még a tél is élvezhető, hogy aztán tavasszal újra jöjjön a homok.

Azt mondják, hogy a Tarim vize is csúcsokat döntöget, különös tekintettel arra, hogy az eső miatt az eltelt hónapban a gazdák sem vettek ki belőle öntöznivalót. Valamikor majd meglessük.
Addig is tessék velem együtt gyönyörködni a csodaszép, Kína magterületén ritkán tapasztalható kék ég látványában.

Reggel jött Apple és az egyik iskolai sofőrrel elmentünk Akszuba a területi rendőrségre beszerezni a tartózkodási engedélyt jövő nyárig. Egész napos program volt, mert valami nem stimmelt a dátumokkal az előző rendőrségen kapott papíron, ezen rugóztak egy darabig, de végül elfogadták.

Ebédre most is birkacombot kaptam, a múltkori helyen, ezúttal is finom volt. Elmentünk még egy plázába is, ahol egy masszázsfoteleket árusító bolt termékeit próbálgattuk, hogy teljen az idő. Nem voltak rosszak, de 20-30 ezer kínai pénzt egészen biztosan nem érnek. 

Az is kiderült, hogy elvileg van még külföldi a talonban. Neki is mostanra kellett volna megjönnie, de a suli által neki intézett meghívólevél és/vagy munkavállalási engedély nem sikerült jól, s odahaza nem kapott vízumot. Most igényelnek neki egy újat, s ha minden jól alakul, egy hónapon belül ő is jön.
Hogy ez a hiba mennyiben terheli az egyetemi személyzetet, s mennyiben a tartományi hivatalt, azt látatlanban nem tudom, de annyiban mindenképp demonstrálta szakértelmét a hölgy, hogy átvette és továbbította a hibás papírokat a leendő kollégának.
Ilyeneken már nem kell fennakadni.

Más. Közben lett netem. Lényegesen gyorsabb így, mint Joshua wifijén lógni, ráadásul az idei VPN-em is egészen jónak tűnik, a gépet virtuális routernek használva most a telefonokon is van mindenféle korlátozás nélküli internet. Egészen remek ez így.

Ma összehozták az éves első megbeszélést a külföldi tanarak és hozzátartozóik számára. Rendkívül unalmas volt és felesleges szócséplésből állt, amire rátett még egy lapáttal, hogy Apple is beszélt, s olyankor egy-egy mondatot is percek alatt sikerült csak összehoznia angolul.

Jelen volt az idegennyelvi tanszék egy fiatal kolleginája is, aki a szakmai munkánkat hivatott egyengetni. Megkaptam az órarendet és a könyveket tőle meg elvileg napokon belül szerez azonosítót az egyetemi honlaphoz is, ahol az értékelést meg hasonló dolgokat kell majd megejteni.
Elmondták ma is, hogy valamikor költözünk majd. Volt egy csóka a kampuszrendőrségtől is, aki olyan hasznos infókat adott, hogy szóljunk Apple-nek, ha elmegyünk Ala'erből.
A fejtágítás után megkaptuk a fizut, én - mivel június végétől szólt a szerződésem - három havit. Szólt arról is Apple, hogy holnap megyünk Akszuba a tartózkodási engedély miatt, így elvileg az is meglesz.

Közben megvannak a repjegyek is Bangkokba, innen 17-én délután indulok el és 26-a felé érek vissza. Hogy pár napig még nyugi legyen, majd pénteken közlöm az itteniekkel a hírt. Ha nagyon nem tetszik nekik, akkor 17-én a cuccokkal együtt megyünk Urumcsiba, férjemuram ott valami hotelbe, amíg vissza nem érek, majd azt követően lelépünk Shenzhenbe. Miután a fizu már megvan, a miattuk összehozott költségeket kompenzálták, így tulajdonképpen már rosszul nem jöhetünk ki belőle.
Ez valószínűleg nem lepi meg az olvasóimat, de tényleg nem érdekel, hogy mi lesz a végkifejlet. Ami pluszt itt kapunk (az itteni fizu plusz a lakás a kéthavi kazahsztáni kiruccanással csökkentett költsége), azt keleten is meg tudom keresni mellékesként.
Kicsit várom is a fejüket, amikor közlöm velük a híreket. Gonoszveve üzemmódban vagyok egy kicsit, de épp elég kellemetlenséget okoztak már nekem.

Ma voltunk Apple (ő a velünk foglalkozó, még a tavalyi tanévben megríkatott kollegina) irodájában, merthogy menni kellett. Elsőre délre volt megbeszélve, azt áthelyezte 5-re, végül azt is lemondta, de ezt nem észleltem időben, így benéztünk.

Pontosan nem tudom, hogy mit akart, de holnap lesz egy új tali. Kapok fizetést is elviekben, már három hónapra, eszerint az aktuális havit adják az adott hó elején. Ha már ott voltunk és rákérdeztem, hozzánk vágtak egy monitort és egy asztali gépet is, s kicsivel később idecipeltek egy nyomtatót is (utóbbit kábelek nélkül).

Az útleveleken is akart valamit szkennelni, de a szkennert nem tudta üzembe helyezni, így erre majd csak holnap kerül sor.


Az is kiderült, hogy valamikor még a félév folyamán átköltöztetnek minket egy új lakásba. Nem csak minket kettőnket, ha nem a teljes külföldi kolóniát. A ház még nem teljesen kész, így erre még azért nem vennék mérget, majd kiderül. Holnap már talán net is lesz, addig a kolléga wifijét használjuk továbbra is.

Más. Szeptember 19-26 körül Thaiföldön leszek a céggel. Ezt még itt egyelőre nem tudják, de mivel addigra már ki is fizetnek meg a tartózkodási engedélyemet is meghosszítják (talán szerdán), pont nem érdekel, hogy mennyire fog nekik tetszeni. Szólni mindenesetre csak a papírmunka befejeztével fogok, ha van egy kis sütnivalójuk, akkor meg tudjuk dumálni az óraáthelyezéseket. Ha nincs, akkor max. majd sírnak egyet megint.

Ott hagytuk abba, hogy elindultunk a reptérre kifelé Urumcsiban. Folytatás előtt egy kis kitérővel hadd éljek.

Férjemmel való kapcsolatom egyelőre kifejezetten kiegyensúlyozottnak mondható. Ritkán marakodunk, s ki-ki a maga módján járul hozzá az egészséges viszonyhoz. A szervezést igénylő feladatokat én végzem, egyrészt mert mennek is, másrészt mert szeretek is ilyesmikkel bíbelődni. Ilyen helyzetekben neki semmi dolga, csak sodródik az árral. Valahogy az sem merült fel soha, hogy utazáskor az útlevelek ne nálam lennének, biztos helyre pakolva. Nem is volt ezzel semmi gond soha, se vele, se előtte nem kevertem el soha semmit, így ez egy olyan dolog, amire számítani lehet.
Ellenőrzéseknél persze ki kell adnom a papírjait a kezemből, elvégre külön-külön járulunk a vizsgálóemberek elé. Ez most sem volt másképp, mindkettőnk útlevelét lepecsételték, majd mentünk tovább a csomagokat felvenni. A saját papíromat visszaraktam a helyére, az övével meg nem is foglalkoztam.


A kijárat felé, a már felvett csomagokat még egyszer átvilágítják, így beszórtunk mindent a szalagra, majd a másik oldalt fel is vettük őket. Minden rendben találtatott, s mentünk a dolgunkra. A hármas terminálra érkeztünk, s a kettesről ment az akszui gép, így kimentünk a tranzitbusz megállójába s vártunk, múlattuk az időt, nem volt semmi gond.

Végül előkerült a busz is, átmentünk a kettes terminálra, a csomagokat ismételten átvilágítva bejutottunk, majd kerestünk volna valami ülőhelyet, hogy némiképp kényelembe helyezkedve tölthessük el a ránk váró órák hosszú sorát. (Mivel nem csatlakozó járatról volt szó, este 10-es gépre foglaltam jegyeket, minimalizálva annak az esélyét, hogy lemaradjunk egy nem várt késés miatt.)


Bár férjem már nagyon le akart telepedni, én még kötöttem az ebet a karóhoz, hogy előbb menjünk oda az Urumqi Airlines pultjához, biztos ami biztos, hátha mégsem innen megyünk. Meg is érkeztünk, majd elkezdtem előkotorni az útleveleket, hogy azok alapján majd megtalálják a foglalást. Az enyém meg is volt, az övét viszont nem találtam a sajátom mellett. 
Nem cséplem a szót, az ő útlevelének nyomát sem láttuk. Átnéztünk mindent, sehol. Szerinte belerakta egy kis zacskóba, amiben egy üveg víz volt, de abban sem volt. Ott volt viszont a belépéskor kapott papírka, ami az útlevél lapjai között volt előzőleg, s szerinte a kijárati szalagon eshetett ki, mert a víz is eléggé kifelé állt.

Ami szemrehányást kapott, azt szerintem egy életre nem teszi zsebre. Kb. 5 percre lett rábízva az irata, s ennyi elég volt ahhoz, hogy eltüntesse. Ettől függetlenül itt még aránylag higgadt voltam, s átgondoltunk mindent, hogy hol keveredhetett el. Visszamentünk a hármas terminálra gyalog, s őt kinn hagytam a buszmegállóban, hogy ha jön a busz, nézze meg, nem esett-e ki, amíg ott voltunk. Jómagam visszamentem a terminálépületbe, s a már lezárt nemzetközi kijárat (nem sok gép van külföldről) ajtaját vertem kétségbeesetten. Kijött egy hölgy, kérdeztem, találtak-e útlevelet. Nem, de beengedett, s hátramentünk körbenézni. Még voltak páran a személyzetből, ők is körbenéztek, de nem találtunk semmit.

Megköszöntem, eljöttem. Kimentem férjemhez, aki közölte, hogy a buszban sem volt, pedig a pasi még a csomagtartót is kinyitotta, hogy nem csúszott-e be. Akkor már bőgtem, s párommal sem lettem kedvesebb.

Tettem még egy kört a terminál rendőrségén is, de oda sem adtak le semmit.

Utána még eszembe jutott, hogy a kettes terminálon is átmentünk egy csekkoláson, ott is kieshetett. Visszamentünk, körbekérdeztünk/néztünk, de semmi. Az ottani rendőrségi pult sem hozott eredményt. A wifi nem akart működni, így visszamentünk a hármas terminálba ismét, különösen, hogy férjem még mindig az ottani átvilágításra gyanakodott.

Mindenbe beletörődve újra bezörgettem. Ezúttal egy másik, kevésbé barátságos hölgy volt benn, aki határozottan nem akart beengedni minket. Igyekeztem a szívét meglágyítani, hogy hadd nézzünk még egyszer körbe, különösen, hogy kieshetett az útlevél a csomagfelvételnél is, s arra előzőleg én nem jártam. Végül belement, hogy egyikünk bemenjen.

Amíg férjem odabenn keresgélt, én igyekeztem utánanézni neten, hogy mi az ilyenkor szükséges procedúra, de nem sok biztató dolgot találtam. A nagykövetség ugyan tud kiállítani ideiglenes útlevelet, amivel el lehetne hagyni az országot, de Peking nincs a közelben, s Xinjiangban még buszra sem lehet szállni útlevél nélkül. A rendőrségi bejelentés után az itteni Exit/Entry Bureau-t kellett volna felkeresni, Urumcsiban. Akárhogy is, nem kecsegtetett a helyzet semmi jóval. Valószínűleg buktam volna az itteni munkát, bukjuk a vízumdíját, fizethetünk a visszaútért, az egész egy igen költséges és bonyolult kitérő lett volna.

Nagy sokára visszatért férjem, kezében az útlevéllel. Megnézte a csomagfelvételnél, majd alaposan átkutatta az átvilágító berendezést is. A szalagos és görgős részek között mindkét oldalt van egy rés, s az egyik ilyen nyelte be az iratot. Én is nézegettem előzőleg, de kintről nem láttam semmit, csak a sok felgyűlt szemetet. Ő ennél mélyebb vizsgálatba kezdett, s alul, a sötétben, a padlóról kémlelve, csak a személyzeti oldalról haloványan kivehetően felsejlett előtte a bordó szín. Valahogy kiszedte.
Hiába is maradtunk volna pár napig Urumcsiban, arra várva, hogy hátha valahol megtalálják, ezt tutira nem vette volna észre senki évekig.

Kiérve aztán vegyes érzések öntöttek el. Megkönnyebbültem, de majdnem fejbe is vertem, amiért ilyen izgalmaknak tesz ki. Abban megegyeztünk, hogy többet biztosan nem lesz nála semmilyen fontos irat.

Lecsillapodva aztán vártuk a gépünket. Időben indult, az út csak egy óra. Akszu repterén se nem buszoztattak, se nem cső volt, simán kihajtottak minket a terminál felé gyalogosan (ez eddig életemben egyszer, egy Wizzair járatnál esett meg, vagy a burgaszi, vagy valamelyik ukrajnai reptéren). A sofőr és a diákasszisztens már várt minket, s el is vittek egy négycsillagos hotelbe. Valószínűleg nem sok szálláshely fogadhat külföldit Akszuban.

Tegnap reggel aztán megjártuk az egyik rendőrséget a bejelentkezés miatt, s utána már jöttünk Ala'erbe.
Nagyon remélem, hogy ennyire izgalmas kalandba azért nem bonyolódom a jövőben.

No, vágjunk hát bele. Némiképp kalandosan jutottunk el idáig, de a lényeg, hogy megérkeztünk. Nézzük, hogy miképpen.

A moszkvai gépünk 12:55-kor indult, az otthonról a magyar fővárosba tartó első busz pedig 5:40-kor jár, cirka 9-re abszolválva az utat a Népligetig. A különbözet majdnem négy óra, ami normális esetben elég, de bármilyen nem várt körülmény borítani tudja, így aztán ezt hamar kilőttem. Egy nappal korábban, már csütörtökön keltünk útnak, s Budapesten éjszakáztunk. Ez annyiban is kapóra jött, hogy a cégtől küldtek némi ruhapénzt, aminek a seggére kellett verni a Zarában egy-két kosztüm formájában.

Hogy jól döntöttünk, az hamar kiderült. A buszunk egyik hátsó kereke Székesfehérvár környékén szétrobbant, a mentesítő járat meg egy másfél óra múlva ért oda. Élesben, pénteken ez már elég lett volna, hogy lemaradjunk, de ugyancsak ehhez vezethetett volna egy baleset miatti dugó az autópályán, amire azért az évek tapasztalatai alapján már volt példa néhányszor.

Annyi előnye volt, hogy még a mentesítő megérkezése előtt megállt egy teli busz, ami elvitte a népek nagy részét, így mi, akik ráértünk, egy menő, lényegében tök üres járaton zúztunk Budapestig.

Pénteken a reptéren aztán az Aeroflotos csekkolószemélyzet értetlenkedett egy sort. Moszkváig velük, onnan pedig a kazahok nemzeti légitársaságával, az Air Astanával repültünk, amit csak nehezen tudtak feldolgozni. Oroszország vízumköteles, de egyazon reptéren belüli tranzitáláshoz nem kell vízum 24 órán belül. Az Alla névre hallgató, erős akcentussal beszélő hölgyemény így aztán konzultált egy sort valahová eltűnve, de végül beérték azzal, hogy igazolni tudtuk a továbbutazásra szóló jegyeket, illetve a Kínába érkezéshez szükséges vízumot.
Még volt egy variálás a poggyászokkal is, mert ez esetben nekik kellett feladni azt egészen Asztanáig, ugyanakkor a súlyhatárok a kazah társaságnál szigorúbbak voltak. Mindegy, pakoltunk egy kicsit a kézipoggyászokba, s így megoldódott a helyzet.
A kézipoggyászok biztonsági ellenőrzése is eltartott egy ideig, ennyire szigorúan még Xinjiangban sem csekkolták. Kapásuk is lett nagy sokára, mert keveredett a csomagba egy 120 ml-es flakon is. Rég láttam ekkora diadalt kiülni valaki arcára, mint amit a kedves honfitársunk produkált, remélem, este már azzal a tudattal tért nyugovóra, hogy ma is elért valamit.


Időben megérkeztünk Moszkvába, ahol, beszállókártya híján először egy ideiglenes papírt adtak, majd az egyik tranzitpontnál nyomtattak nekünk belőle.
Időközben a putyini rendszer fővárosának első számú repterét közelítették a nyugati sztenderdekhez, ugyanis teljesen betiltották a dohányzást. Minden különösebb rosszmájúság nélkül jegyzem meg, hogy ennél sokkalta kifogásolhatóbb problémákkal is foglalkozhattak volna, de ez van. A jövőben igyekszem majd nem érinteni Moszkvát, mert azért hat óra nikotin nélkül egy függőnek nem jó vicc.
Szégyenszemre azt is bevallom, hogy éltem a kiskapukkal. A betiltással, s a dohányzó szobák felszámolásával csak annyit értek el, hogy a népek most a mosdókban füstölnek, ahol masszív cigifüst van, amit az is kénytelen szívni, akinek nem kéne. Füstjelzőt ezekbe nem építettek. A kilátásba helyezett 500-1500 rubeles (2-6 ezer forint) büntetések sem igazán elriasztóak.

Seremetyevo fent, a Moszkva-Asztana járat lent

Az Air Astana kifejezetten üdítő meglepetésnek bizonyult. A katariakhoz fogható szintű kiszolgálás, abszolút élvezhető menü, csak jót tudok róluk mondani. Ráadásul félig üres is volt a gép Asztanáig, így három ülésen alhattam egy keveset - sajnos az út alig volt több 3 óránál.
Az asztanai reptér is rendben volt - kulturált dohányzási lehetőséggel, s igencsak csábító áru vámmentes boltokkal. Ez utóbbi termékeiből még jó eséllyel csemegézünk majd, amikor férjem kínai tartózkodását újítgatjuk meg. Egy liter Bailey's-t pl. már 12 euróért is lehetett kapni.

Air Astanás menü fent, beszállás Urumcsi felé (lenn)

Az Asztanából Urumcsiba tartó gép is időben indult és érkezett, hasonlóan a másik három géphez, amit az út során igénybe vettünk. A kínai útlevél-ellenőrzés is zökkenőmentesen ment, majd a csomagfelvételt követően elindultunk a kijárati csomagvizsgálat felé. Ahonnan a nem várt izgalmak jöttek.
Folytatás innen a második részben.