Csak hogy ne menjen minden teljesen flottul...

Ezúttal semmit nem lehet a nyakamba varrni, maximum azt, hogy párkapcsolatban élek, s egy igen apró légterű lakásban.
Férjem ugyanis egy 3-4 napja kezdett el meghűléses tüneteket produkálni, s akkor már tudtam, hogy ha el lehet kapni, akkor ezt én sem úszom meg. Ez be is jött, s tegnap délután már éreztem, hogy lesz valami, aztán mára be is lázasodtam kissé és erősen váladékozom is. 

Szerencsére nem súlyos, az évente szokásos egyszeri náthaszerűség, de ettől függetlenül ma nem vagyok a topon. Miután az ember már egyre inkább javul, Changsha idejére már én is minden bizonnyal rendben leszek. Addig is tolom magamba a teát. Már kezdem unni ezerrel.

A jelek szerint lassacskán történik velem is valami. 19-én elindulok majd Hunan székhelyére, Changshaba, hogy 20-án egy ottani kórházban játszak doktorosdit. 
Changshaban ugyan még sosem voltam, de Hunanban már igen. A városra sok időm nem lesz, ugyanis a munkát követően délután már vissza is robog velem a G-vonat Shenzhenbe.

Itt aztán nem lesz még vége az utazásnak, mert ahogy utaltam rá az utolsó bejegyzésben, Malajziába megyek a hónap végén. 27-én, ha minden igaz, a jegyvételt majd holnap este ejtem meg, ha mindent pontosítunk.

Kuala Lumpurban, a malajziai fővárosban leszek, s egy hét után indulok vissza. Mivel a repjegy tényleg olcsó, a szállás meg mindenképp ugyanannyira jön ki, így ide jön férjem is.
Hogy az ügyintézés mellett mit csinálunk majd ott egy hétig, azt még nem tudom, de valahogy csak elütjük majd az időt. Talán lenézünk Port Dicksonba, a KL-hez legközelebbi pancsolási helyre, de erre még nem vennék mérget, s sanszosabb, hogy inkább csak a városban bolyongunk majd.
Mivel itt most egy kisebb lehűlés van (kb. 20 fok, bár ez napokon belül elmúlik, s visszatér a 25-28), így nem is lesz olyan rossz majd a trópusokon ismét.

Nagyon sanszosnak tűnik, hogy a hónap végén lesz egy rövid utam Kuala Lumpurba. Ez most nem szórakozás, s nem is fizetnek érte, ellenben úgy néz ki, hogy a vízumom onnan jön majd össze. (Van egy másik, utazás nélküli opció is, így még nem biztos az út.)

Ha ez lesz a befutó, akkor egy hetet leszek ott, s akkor már igyekszem egybekötni egy kis turistáskodással is. Az AirAsia nagyon jó árakat tud, meg lehet fordulni ezer yuanből, s Malajzia egyébként sem drága. KL a legutóbb úgyis nagyon kutyafuttában került terítékre - ki tudja, ezúttal talán jobban bejön.

A múlt hónap végén ejtettem meg - kissé elmaradva a kortól - az első wechat-es fizetési tranzakciómat, ma pedig már vonatjegy vásárlására is használtam. Bár én személy szerint eléggé elmaradtam a fejlődésben, Kína nagyon nem, mi több, a kezdeti lemaradást nagyon gyorsan behozta, s mára már a világ élvonalába is került.

Kis hazánknál egész biztosan jobban áll. Míg otthon a kártyás fizetés jobbára már kiépült, ahol erre mód nyílt, s manapság már sűrűn hozzáférhető a paypass is, ennél tovább egyelőre még nem nagyon jutottunk. Itt meg...

Igaz, Kína a nagy fejlődésben néha ki is hagyott egy-egy lépcsőt. Bankkártyája gyakorlatilag mindenkinek van, s ez nem is költséges mulatság, mivel a kártya és a számlavezetés is ingyenes. Ha városi népekről beszélünk, akkor az előzőek miatt rendszerint vagy 10 bankkártya is előfordul személyenként, elvégre miért ne, kiadással nem jár.

Ha már bank és bankkártya akad, akkor ATM is kell, amiből a lefedettség nem nevezhető rossznak. Nem szükséges hosszan tekeregni, hogy találjon egyet az ember, s a nagybankok tényleg mindenhol jelen vannak.
Hogy ennyi ATM van, az azért is hasznos - s itt térek rá a kihagyott lépcsőfokok egyikére -, mert a kártyás fizetés viszont erősen felemás képet mutat. A nagyobb üzletekben nem kérdéses, de még Shenzhenben is sűrűn fordul elő relatíve nagyobb helyeken is, hogy nincs ilyen opció. Vidékről nem is beszélve. Ala'erben konkrétan egy helyet, a Tarim Áruházat találtam az ott töltött összesen cirka egy hónap alatt, ahol ez megoldható volt.
A rendszer kiépítéséhez viszonylag későn kezdtek hozzá, s mielőtt még igazán belemélyedhettek volna, történt egy változás: hirtelen megjelentek az okostelefonok, s gyakorlatilag minden kínai hozzáfért az internethez is.

Elindult hódító körútján az Alipay (Zhifubao), majd nem sokkal utána a Wechat (Weixin), az itteni egyeduralkodó csetprogram, fizetési alkalmazása is. Csupán egy egyszerű (helyieknek mindenképp, útlevéllel némiképp macerásabb) regisztráció, s onnantól kezdve az ember a telefonjával költheti a pénzét. Csak egy kis QR-kód olvasás, s megy is mint a karikacsapás.

A wechates pénztárcával is gyerekjáték a fizetés

A mobilos fizetés térhódítása miatt ma már a legkisebb nyüves szatócsboltban vagy beülős falatozóban is engednek wechattel fizetni, még Xinjiang eldugott bugyraiban is. Taxiban, uberen, bárhol. 
Kíváncsi leszek, mi mikorra jutunk el idáig.

Shenzhen az első olyan kínai település a praxisomban, ahol mindent kapni. Természetesen nem mindenhol, de legalább széles körben elérhetőek olyan üzletek, ahol igen.

Shenzhenben egész nyugodtan kivitelezhető egy olyan élet, ahol gyakorlatilag vajmi kevés kényelmetlenségnek nézhet elébe a nyugatról idetévedt külföldi. Jó, a kínai lét sajátosságai kikerülhetetlenek. Sok az ember, s ők itt is kínai módra viselkednek, sok az európai mércével nézve lerobbant épület és utca, kifogásolhatóak a higiénés körülmények, de ez van, hozzá kell szokni, ha az ember errefelé akar boldogulni.
Ha ezektől eltekintünk, akkor viszont lényegében minden mehet ugyanúgy, mint odahaza. Nyugati élelmek dögivel. Kényes gyomrú, esetleg a kínai konyhára egyáltalán nem fogékony userek minden különösebb megpróbáltatás nélkül ehetik ugyanazt, mint amihez hozzászoktak. Jó, apró kompromisszumok megtétele elengedhetetlen, de lényegében minden alapanyag hozzáférhető. Ha ne adj isten, nagyon nem, akkor még mindig elérhető Hongkong, ahol aztán már tényleg.

Ha a szendvicseket unjuk és főzni sincs kedvünk, nyugati ételeket nagy számban kapni készen is. Még a környékünkön is, amely nem a központ, akadnak olasz és francia éttermek. Hogy ezek mennyire autentikusak, azt nem tudom, de a lehetőség adott, annyi szent.

A méltán hangsúlyos élelmezés mellett Shenzhenben más nyugati termékek is akadnak nagy számban. Kozmetikumok, kencék, tisztálkodási szerek, illatszerek, de olyan, hétköznapi jellegű használati cikkek is, mint a konzervbontó, ágyra felhúzható, peremén gumis lepedő vagy épp kávéfőző. Ezek otthonról nézve nem nagy dolgok, de Kína más részein korántsem magától értetődőek.
Ez nem annyira meglepő. Rengeteg a külföldi, az europid arcok egyáltalán nem mennek ritkaságszámba. Ugyancsak javítja a felhozatalt az is, hogy Shenzhen az egyik leggazdagabb kínai város, s a nyugatiasan modern életvitel a helyiek körében is lényegesen nagyobb mértékben érhető tetten, mint a belsőbb, elmaradottabb provinciákban.

Hogy ezek a dolgok számomra tetszenek-e? Ezt már nem olyan könnyű egyértelműen megválaszolni. Részben persze igen. A kényelem jó. Hogy ha akarom, napi szinten jutok kenyérhez. Hogy a nyugati deót nem kell vadászni. Hogy bármikor vehetek egy Milkát. 
De pont a rengeteg külföldi és a pörgő gazdaság, rendkívül felgyorsult fejlődés miatt Shenzhen nagyon el is üt Kínától, ami már nem egyöntetűen pozitív vagy negatív. Ha csak itt éltem volna, nem láttam volna Kínából semmit. Ez is Kína, persze, s az egész ország, különösen a nagyvárosok egyre inkább errefelé tartanak, de a belső részek jobban megőrizték az ország azon arcát, amiért beleszerettem. 
Olyan expatoknak, akik nem táplálnak különösebb vonzalmat az ország iránt, egészen kiváló desztináció. Túlélni itt tényleg könnyű. De akit valóban érdekel, s meg akarja ismerni, az legalább egy kis időre éljen vidéken is.


Shenzhen ezzel együtt kellemes hely. Jó itt. De azért hálás vagyok, hogy nem itt kezdtem.

Tegnap megkaptam a changshai haknira szóló ppt-t. A szakterületem marad a régi, a jelek szerint a kontakt ezen a vonalon munkálkodik.

Ezúttal 44 oldalon, guszta képekkel dúsítva "Laparoscopic treatment of endometriosis associated infertility" címmel adok majd elő. Újfent nem sok dolgot fogok fel a szövegből, de ez szerencsére nem probléma, elég, hogy fel tudjam olvasni.

Végül mégsem repülök majd, hanem G jelzésű, 300 km/h feletti sebességgel közlekedő gyorsvonattal ruccanok majd Changshaba. Ez feltehetően olcsóbb, nekem meg még kényelmesebb is. Igaz, az út így három óra, de a vasútállomás csak három metrómegállónyira van, a reptérre meg több mint egy óra kijutni, arról nem beszélve, hogy oda érkezni is jóval előbb kell.

Kínában vonatozni egyébként is jó, pláne ilyen szerelvényeken.

Ez az első évem ezen az égövön, így aztán jómagam is elsőként tapasztalom meg az aktuális helyzetet.

Szeptember végén megérkezve hatalmas páratartalom, a szabadban óriási, nehezen kibírható, pillanatok alatt megizzasztó fülledtség fogadott. Nem egy Jangce-melletti katlan 42 foka ugyanilyen páratartalom mellett, de azért nem egy kellemes érzés.
Ahogy teltek a napok, valamivel jobban elviselhetővé vált a kinti időjárás is. Úgy egy hete pedig már ki lehetett kapcsolni a légkondit is, miután a pára is kevesebb, s érezhetően hűsűlt is az idő. Nem kell nagy lehűlésre gondolni, cirka 25 fokok vannak, de éjjelente már egész borzongató, amikor kijárok az erkélyre füstölni.

Virágelvtárs információi szerint a december, január hasonlóképp légkondimentes időszak lesz, majd februárban lehet számítani egy 2-3 hét kabátozós hidegre, s utána újra jön a meleg, s az alapszükséglet légkondi.

Most mindenesetre az év legkellemesebb időszaka van. Se nem túl meleg, se nem kabátot igénylően hideg, se nem fülledt. Ki kell élvezni azt a 2-3 hónapot, ami ebből jut. 

Ma voltam egy nyelvsuliban egész közel, cirka 10 percre a lakóhelyemtől. Egy puccos lakóparkban került kialakításra, ahol a villa alsó felét (úgy 80 nm lehet) 10000 yuanért bérli a fickó. És a városon belül abszolút nincs jó helyen, de hát ez Shenzhen.

A jelek szerint egymásra találtunk, mert az nagyon hamar összeállt, hogy gőze nincs semmiről, s most kezdi a diákok toborzását. Egyelőre kivette a kecót, nagyjából berendezte - magának hagyott egy kb. 10 nm-es hálót, merthogy ő is ott lakik -, s most indítja a bulit.
Mivel nem nagy nyelviskola és nála még én is tapasztaltabb vagyok a kiskölykök oktatásában, így nagyon hamar sikerült a kezdeti ajánlatát feljebb tornászni, s gond nélkül ráállt, hogy az asszisztens dolgozza majd ki az óraterveket is. Mivel az is kiderült néhány keresztkérdés után, hogy arról sincs sok gőze, hogy mit kéne tanítani, meg is rendeltettem vele a wuhani suli könyvét, azt már úgyis ismerem, a dalokat és a melléjük járó mozdulatokat is kívülről fújom.

Mivel 3-6 éves kölyköket tervez taníttatni velem, a környezet meg javarészt már iskolásokra van szabva, abban is teljesen együttműködő volt, hogy az egyik helységet átrendezi játékosabbra, ahol a picik komfortosabban érzik majd magukat.

Feltehetően heti 2x2 vagy 4x2 órám lesz, vállalkozó kedvű szülőktől függően, ami azt jelenti, hogy még az első esetben is kijön az albi ára. Ez így szerintem teljesen megfelelő lesz. És talán itt is lesz egy Ivy-hoz hasonló cukorfalat, akin kiélhetem az amúgy igencsak visszafogott mértékben jelentkező anyai ösztöneimet.

Bár még semmi nem biztos, így egyelőre kopogjuk le, de sanszosnak tűnik, hogy a töménytelen szabadidőm egy egész csöppet redukálódni fog egy újabb céges munka által.


Mivel a helyzet még nagyon kezdeti fázisban van, benne van a pakliban, hogy nem lesz belőle semmi, de reméljük a legjobbakat. Ha ez is összejön, akkor már végképp nem lesz okom semmi panaszra, s újra több lábon állok majd anyagilag is. Bízzunk benne, igencsak szuper lenne.

Még egy kis metrós szösszenet. Egy képen a shenzheni metró eddigi fejlődése: