Talán emlékeztek, hogy pár hete voltam egy nyelvsuliban itt Xianningben, ahol szóba került, hogy általános iskolás növendékeknek kellene alkalmanként órát tartanom.

A megbeszélés óta hírüket sem hallottam, egészen a mai napig. Vasárnap ugyanis egy óra erejéig mennem kell, ami most pont bele is fér az időmbe, s anyagilag sem fog ártani. Ahogy a telefonból kiderült, két leckét kell velük átnéznem, az egyik az üdvözlésekről, a másik pedig az iskola bemutatásáról szól. Tankönyv van, úgyhogy semmi megerőltető. Egy órát kibírok ilyen kis tökmagokkal is.

A sorozat első részének tárgya Kína délnyugati, Indiával, Pakisztánnal és a himalájai (ex)királyságokkal közös határvonala. Történelmileg és földrajzilag is két eltérő régiót ölel fel: Tibetet illetve Kasmírt és Ladakhot. Kezdjük az előzővel, bár egy ponton összekapcsolódik majd a történet.

A tibeti határ

A modern kori határvonalak kijelölése a gyarmati sorsú India és Tibet között a britek munkásságának eredménye. Az India által jogalapnak használt, számukra előnyös McMahon-vonalat 1914-ben alkották meg. Az akkor de facto független Tibet képviselői ratifikálták is az egyezményt, de Kína (amely de jure ekkoriban is birtokolta Tibet felett a fennhatóságot) ezt sosem ismerte, ismerhette el, már csak azért sem, mert ezzel Tibetet legitimálta volna.

India és Tibet természetesnek is mondható határa a Himalája, bolygónk legmagasabb hegyvidéke. A nyolcezres csúcsokban sem szegény vidék értelemszerűen szinte teljesen lakatlan, emberi megtelepedésre jobbára nem is alkalmas. A magashegyi határvonalaknak ezért hosszú időn át nem is volt gyakorlati jelentőségük, ténylegesen egyik fél sem ellenőrizte a perifériákat.

1950-re két komoly változás történt, ami alapjaiban ingatta meg az addigi viszonylagos status quo-t. Az egyik, hogy India függetlenné vált, a másik, hogy Tibet újraannektálásával - immár kommunista uralom alatt - Kína visszatért. Az addig javarészt homályosan kijelölt országhatárokat a modern kor követelményeinek megfelelően lassan elkezdték a gyakorlatba is átültetni. Kínának a Nepállal való jó viszony kulcskérdés volt (ellentételezendő az indiai befolyást). Mivel komoly viták ezen a határszakaszon eleve nem álltak fenn, így a kezdetektől a megegyezésre törekedett mindkét fél, s kisebb, kölcsönös kiigazítások mellett a 60-as évek elejére sikerült is teljes hosszában kijelölni a vonalat.

Bhután indiai védnökség alatt állt ekkoriban, így a külügyek terén is India volt hivatott Bhután érdekeinek képviseletére. Kína minden próbálkozása ellenére csak a 90-es évektől nyílt lehetőség kétoldalú, Indiát teljesen kizáró tárgyalásokra, de a megoldást hátráltatja a Bhutánra nehezedő indiai nyomás, különösen, hogy a kínaiak által igényelt, egyik, a kínai-indiai-bhutáni hármashatár menti magaslat átengedése stratégiailag sértené India érdekeit. Bár a kis királyság hajlik a megegyezésre, s belemenni is látszott a határkorrekciókba (nagyjából hasonló nagyságú kínai területek átengedése is szerepelt az alkuban), a déli szomszéd miatt egyelőre tehetetlen.
A harmadik monarchiával, a Nepál és Bhután közt fekvő Szikkimmel is hasonló okok miatt nem lehetett dűlőre jutni, de ezt aztán megoldotta az a tény, hogy a miniállamot 1975-ben India bekebelezte. Mivel Kína ezt az akciót egészen 2003-ig nem ismerte el (a térképeken egészen addig önálló országként szerepeltette Szikkimet), így a kérdés, legitimnek tekintett tárgyalópartner híján, le is került a napirendről.

A Kína és India közötti vitatott területek. Keleten Arunachal/Dél-Tibet, nyugaton a Ladakh részét képező Akszaj-csin

A legnagyobb probléma India. Két, összesen mintegy 120000 km2-nyi terület képezi a cívódás tárgyát, ezek egyike az indiaiul Arunachalnak, míg kínaiul egyszerűen Dél-Tibetnek nevezett régió. Történelmileg zöme valóban Tibet részét képezi, de a már említett McMahon-vonaltól délre került. A többi igénytől eltérően a terület még csak nem is teljesen meddő, Tibet legtermékenyebb vidékéről van szó. Bár a gyarmati India brit vezetése volt a McMahon-vonal szellemi atyja, az indiai függetlenségig nagyjából senkit nem zavart, hogy tibeti közigazgatás székel Tawangban, Dél-Tibet központjában. 1950-re aztán India lépett az ügyben, s a tibeti adminisztráció maradékát is eltávolította a területről.

Arunachal/Dél-Tibet, az északnyugati sarokban megbújó Tawanggal

A kasmíri-ladakhi határ és a kínai-indiai háború

Brit India az 1800-as évek közepére annektálta Kasmírt és Ladakhot. A Kínával közös határ kijelölésére két vonalat is kidolgoztak, de gyakorlatban elfogadásra egy sem került. A Karakoram lakatlan, magashegyi részeit nem felügyelte senki, így az 50-es évek második feléig egyik oldal sem különösebben feszegette a kérdést.

A vitatott határ magában hordozta egy konfliktus előszelét. 1956-ban a kínaiak főutat kezdtek el építeni Ladakh maguknak követelt, Akszaj-csin nevű, amúgy teljesen lakatlan részén, hogy lehetővé tegyék Tibet Xinjiang felőli elérését - elsősorban a hadsereg számára. Mivel elzárt, világvége hangulatú területről van szó, a kínai térképeken való, két évvel későbbi publikálásig fel sem tűnt az indiai félnek az építkezés. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, diplomáciai tiltakozás indult, India követelte a kínaiak távozását.

A Kína külügyeit ténylegesen irányító, pragmatikus miniszterelnök, Zhou Enlai a megegyezésre hajlott, felvetette, hogy India ismerje el Akszaj-csint kínai területnek, cserébe Kína lemond Dél-Tibetről. Az indiaiak nem fogadták el a javaslatot.

A helyzeten csak rontott az 1959-es tibeti felkelés, miután a menekülő dalai lámát és kíséretét India befogadta, ráadásul egy időre Tawangban, a Kína által követelt Dél-Tibetben szállásolta el.
A helyzetet nagyon rosszul felmérő indiai vezetés ráadásul további provokációkat is eszközölt, mindkét vitatott területre behatoltak kisebb csapatok, Dél-Tibetben még egy, a McMahon-vonaltól északra fekvő faluba is. A tiltakozások ellenére az indiaiak az előretolt állásaikban maradtak.

Zhou Enlai ekkor még mindig a diplomácia nyelvén próbálkozott, kérte az indiaiakat, hogy mindkét fél vonuljon vissza 20 km-re a határtól, amire újabb elutasítás következett. Goa indiai annexiója is figyelmeztető jelként szolgált Kína számára, akárcsak a CIA tervei a tibeti gerillaháború kirobbantására.

Miután az indiai betörések száma nem csökkent, 1962-ben megszületett az elhatározás az önvédelminek nevezett háború megindításának előkészítésére. A csapatoknak parancsba adták a határok védelmét.
A kitörő kubai rakétaválság remek alkalmat adott Maóéknak az átfogó támadásra. A Nehrut aktívan támogató, az adott helyzetben erősen leterhelt Hruscsov is belement, hogy egy időre leveszi a kezét Indiáról.

A kínai csapatok hetek alatt megsemmisítő vereséget mértek mindkét fronton az ellenfélre. Az indiaiaknak sem kiépített utánpótlási infrastruktúrájuk, sem hegyi hadviselésben szerzett tapasztalatuk nem volt, ellenben a Népi Felszabadító Hadseregben még javában ott voltak a koreai háború veteránjai is.

Elfoglalták Akszaj-csint és Tawangot is, s teljesen kiszorították a szervezett indiai csapatokat mindkét területről. India ezután amerikai segítséget kért, akik a térségbe is küldtek egy anyahajót. Hogy az amerikaiak az erődemonstrációnál tovább is elmentek volna-e, azt már nem tudjuk meg, ugyanis másnap a kínaiak egyoldalú fegyverszünetet jelentettek be, s egyúttal deklarálták, hogy 20 km-rel visszavonják a csapataikat.

A konfliktus azóta gyakorlatilag befagyott. Kína ténylegesen ellenőrzi a számára stratégiailag fontosabb Akszaj-csint és néhány, a nyugati határ mentén lévő apróbb területet (az első térképen alig látható, Akszaj-csintől délre lévő piros részek) míg India kezén van Dél-Tibet. Azóta már a határtárgyalások tizenakárhányadik fordulóján is túl vannak, eredmény egyelőre semmi. Kiszivárgó infók alapján Kína feltehetően belemenne a jelenlegi status quo elfogadásába, ha azt kiegészítenék még Tawang környékével, ami Dél-Tibetnek csak egy kis részét teszi ki. Indiai részről nehezíti a helyzetet, hogy az erős nacionalizmus és a demokrácia kombójának köszönhetően bármelyik kormányzat belebukna, ha akárcsak (a gyakorlatban mostanra egyértelműen elvesztett) Akszaj-csint átengedné a kínaiaknak.

Kasmír és Ladakh, a jelenleg kínai fennhatóság alatt álló Akszaj-csin-nel, ferde vonalakkal jelezve az 1963-as kínai-pakisztáni határegyezmény során Kínának juttatott kasmíri területek

Indiai részről még egy vitás pont van. Az egykori gyarmati India függetlenedése után a muszlim területeken megalakult Pakisztán a gyakorlatban inkább hozzá kötődő, de hindu maharadzsa által uralt, s így Indiához csatlakozó Kasmír megszállása mellett döntött.
A Kasmír északi részét elfoglaló Pakisztán így határossá vált Kínával, s a kettejük közt megfogalmazott határszerződés némi kasmíri (a változatosság kedvéért magashegyi és lakatlan) terület Kína számára való átengedésével járt együtt. Így, bár mostanra Kína és Pakisztán között nincs semmiféle határvita, ellenkezőleg, egymás szövetségesei (főleg India ellenében), addig India magáénak követeli Kasmír egészét, s így a pakisztáni-kínai határegyezményt sem ismeri el törvényesnek. 

***

Legközelebb a (poszt)szovjet határvidék kerül szóba, benne az ugyancsak kalandos szovjet-kínai összecsapásokkal.

Június 7-én Tianjinbe utazok doktorkodni, az előbb kaptam a hírt. Részleteket még nem tudok, mert az engem oda szervező alak nem ért rá kifejteni, de biztosan jó móka lesz. Na meg jó pénz is.

Tudom, nem kell elégedetlenkedni, de azért valami egzotikusabb helyszínnek jobban örültem volna. Azért Tianjin is jó lesz egynek.

Rég volt már népművelés, így itt az ideje egy ismeretterjesztő posztnak. Különösen annak fényében, hogy a Diaoyu-szigetek (avagy japánul Senkaku) körüli kardcsörték továbbra sem állnak le. Miután a kínai határral kapcsolatos bonyodalmaknak terjedelmes irodalma van, így ez a mai bejegyzés csupán a nyitánya egy sorozatnak.

A Kínai Népköztársaság térképe a hivatalos kínai álláspont alapján 

A Kínai Népköztársaság 1949. október 1-jén alakult meg ünnepélyes keretek között, de a határproblémák már korábbra nyúlnak vissza. Maóék hatalomra jutása előtt a Csang Kaj-sek vezette Guomindang uralta az országot - kisebb-nagyobb sikerrel, s már az ő területi igényeik is nagyravágyóak voltak. Sőt, sok esetben túl is szárnyalták a kommunista Kína követeléseit, Külső-Mongóliáról (a mai független Mongólia) például - immár a Tajvan méretűre olvadt Kínai Köztársaság irányítóiként - csak a közelmúltban mondtak le hivatalosan is.

A két Kína elképzelései az ország határait illetően most már nagyjából fedik egymást, a különbséget csak az jelenti, hogy mindkét kormányzat önmagát érzi legitimnek. Bár Tajvan a gyakorlatban csak a vitatott hovatartozású szigetek ügyében tud fellépni, az összkínai nacionalista érzések vannak olyan erősek, hogy egymást általában - többnyire hallgatólagosan - támogatják, a lényeg, hogy valamelyik Kína berkein belül legyenek a kérdéses földdarabok.

Az ENSZ és az ENSZ-tagállamok zöme által elismert Kínai Népköztársaság (továbbiakban Kína) a megalakulása óta szinte minden szomszédjával szemben területi követelésekkel élt. A viták - még a Maó-éra alatt - két ízben is konkrét fegyveres konfliktushoz vezettek (Indiával ill. a Szovjetunióval).

A nyitás óta már inkább a diplomácia nyelvén próbálkoznak, ennek eredményeként mára a szárazföldi határ kérdése majdnem teljesen rendezett. A két kivétel India és Bhután, rajtuk kívül az összes szomszéddal sikerült megegyezni.

A kínai-indiai határ a pirossal jelzett két nagyobb vitás területtel

A tengeri fennhatóság már egy bonyolultabb, s a közeljövőben nem is egyhamar megoldhatónak tűnő kérdés. Japánnal a már említett Diaoyu-szigetek miatt van vita, míg a Hainantól délre fekvő dél-kínai-tengeri szigetvilágon gyakorlatilag a teljes szomszédság marakodik.
Kína szerényen a teljes területre igényt tart, mialatt a Fülöp-szigetek, Vietnam, Malajzia és Brunei beérnék több-kevesebb, számukra szimpatikusabb zátonnyal.

Mint ahogy az ilyen esetekben előfordul, a marakodás tárgyai nem feltétlenül érik meg a csetepatét. A szárazföldön javarészt lakatlan, nehezen megközelíthető magashegyi területek felett folyt illetve helyenként még folyik is a vita, míg a vízen kevés kivételtől eltekintve pár négyzetméteres korallszirtekért.

Az érintett országok területi igényei a Dél-kínai-tengeren

A tengeri határviták sokkal inkább a zátonyok körüli tengerről szólnak. Az értékes halászati jogok mellett szénhidrogéneket is rejt a kontinentális talapzat, így minden résztvevő érdeke, hogy elismertesse a fennhatóságát a miniszigetek felett.

A jelen a szigetek körüli huzavonával terhes, az utóbbi fél évszázad azonban sokkalta inkább a szárazföldről szólt. A témát földrajzilag is három részre bontva elsőnként a még ma sem teljesen megoldott Himalája-Karakoram környéki szakaszról lesz szó (kínai-indiai, kínai-nepáli, kínai-bhutáni, kínai-pakisztáni határ), másodikként a (poszt)szovjet-kínai területi viták kerülnek terítékre, míg a befejező részben a Diaoyu és a déltengeri szigetvilág jön majd. 

Ma az asszisztensemmel és a férjével, aki a helyi kormányzatnál dolgozik, voltunk vacsizni. Hubei a tavak tartománya - még ha a Jangce felső folyásánál, a Három Szoros vidékén épült gát mellékhatásaként egyik-másik vízfelülete erősen le is csökkent -, így aztán adja magát, hogy Xianningben is akadnak tavakon kialakított éttermek.

A képeken is látható kormoránokat aktívan már csak elvétve használják, de egy halakra specializált étkezde "előterében" kiválóak cégérnek.

Bár nem vagyok a halételek nagy szerelmese, azt el kell ismernem, Kínában egészen fogyaszthatóvá tudják tenni ezeket a fogásokat is.

Képek a galériában.

Wenzhoui vizitem alatt a külföldről jött dokit elráncigálták a közeli Yandangshanra is. A helység egyike Kína leghíresebb nemzeti parkjainak, s valóban, el is kell ismerjem, hogy a látvány egyáltalán nem csúnya.

Sajnos a telefonom lemerült már a kórházban, így ezeket a toborzóm csinálta - ez egyúttal magyarázat a képek megszokottnál jobb minőségére is, hiába, csapnivaló fotós vagyok -, s csak mostanra sikerült időt szakítania arra, hogy elküldje őket.

Ha Wenzhou környékén jártok, a Yandangshant érdemes nem kihagyni. Legjobb nem ennyire kutyafuttában, mint nekem sikerült, mert amúgy egy teljes napot simán rá lehet szánni. Tényleg szép.

Na, sikerült újfent életet csiholni a gépembe, s a jelek szerint más probléma nem is áll fenn.

Mi több, az eddig nagyon szenvedő wifi is megjavult, pedig azzal kapcsolatban nem szereltek semmit. Lehet, hogy annak használt az esés.

A lényeg, hogy újfent kellemesen érzem magam. Remélem, a további kalamajka már elkerül.

Ma rendhagyó, de a jövőben előreláthatóan nem szokatlan módon, vendégszerző tollával ékeskedik a blog. A köreinkben régóta kommentelő, olykor kötekedő, nem ötvenes pacák virágelvtárs követte el az alábbi esszét. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ekézni is csak őt szabad, ha valami nem tetszik, de bízom benne, hogy inkább pozitív kritikákat kap. Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy a bejegyzés a blog hagyományaitól eltérően elég hosszú, de tessék szorgosan olvasni.

____________________________________________________

Népbetegségek I. - TÉSZTA

Akárhogy nézzük, Kína lehet modern, nézhet úgy ki minden városuk, mint bármelyik amerikai város, de a nyugatiság kedvéért hiába dobnak el mindent, ami ázsiai volt, a furcsa dolgaiktól nem tudnak megszabadulni.
A blog esetleg magyarul olvasni tudó kínai olvasóitól ezúton kérek elnézést, de úgy is tudják, hogy igazam van.

1. Tésztaevés

A kínai nem tud a tészta nélkül meglenni. Az északiak naponta eszik, mintha az életük múlna rajta, a déliek szerint csak az északiak szeretik, de azért majdnem olyan napi rutin nekik is, mint a rizs. A déliek, hogy a dolgot fokozzák, inkább rizstésztát esznek. Rizstészta...

a.) Fogyasztása

A tésztát hangosan kell enni. Szürcsölni, szörcsögni kell közben, amint a tészta egyik vége bekerül a szájba, azt lehetőleg úgy kell beszívni, hogy mindenki tudjon róla. Az északiak tésztaevése egy külön rítus. Megkapja, megnézi. Ez is furcsa Kínában. Az ételt körbe kell mustrálni. Aztán föléhajol, lassan beletúr a pálcikával, aztán gyorsan a szájába szürcsöli, és úgy húzza be, mintha valaki ki akarná venni onnan. Ezek olyan kötelező mozdulat- és hangsorok, mintha az iskolába verték volna beléjük.
A szürcsölés pedig elengedhetetlen. Én mindig civilizáltan próbálom enni, de nekik ez sohasem tetszik. Megkérdezik, hogy MI VAN, NEM FINOM? (Hát akkor miért nem adtak valamit, ami már majdnem finom, mondjuk krumpli). Ekkor mosolygok, és próbálom titokban a hosszú szálakat elharapni, hogy ne legyen esélyem se a beszürcsölésre. Reakció: DE HÁT NEM SZABAD AZT ELHARAPNI!

b.) Maga a tészta (面，面条 - mian, miantiao)

Miért bántom én a tésztát magát, hiszen mi is szeretjük ott messze Európában? Azért.
Az átlagos kínai tészta, legfőképp hosszútávon könnyen megunható eledel. A kínai leves és a kínai tésztafélék között az a különbség, hogy míg a kínai leves az forró víz szójaszósszal és egy darab csonttal, a tészta pedig ugyanez, csak van benne tészta és pár darabka hús. Van mondjuk köztük nagyon finom étel is -  gasztró következik:

Az északiaknak az a tészta, ami a délieknek a rizs. Sok magyar nem hinné el, de nem minden “kici kínai” (Északon nem is kicsik) eszi a rizst. Északon ezt a tészta pótolja.

- A kedvencem a 炸酱面 (zhajiangmian).

Jellegzetesen északi, főleg pekingi étel, a spagettitől nincs messze, néha ízben sem. Darált hús, uborka, répa, kifejezetten sós íz, de mivel sehol sem csinálják egyformán, érdemes sokszor és sokat enni.

- Vágott északi tészta (刀削面 - daoxiaomian)

Eredetileg Shanxi tartományból származik, de Pekingben is nagyon népszerű. A legnagyobb különbség, hogy nem tesznek a tésztába tojást. Megcsinálják a tésztát, és a tésztatömbről nagyon éles késsel belevagdossák egyenesen a vízbe. Ebből turistalátványosságot is csináltak, híresebb helyeken kijön a kissrác, egykerekű biciklin egyensúlyoz, a tészta a feje tetején, és onnan vágja az asztalon bugyogó levesbe, a vadidegen külföldiek meg tapsolnak, ha mellémegy kacagnak, hazaérnek fészbúkolják.
Ja, hogy kevesebbet kelljen az embereknek dolgozni, már erre robot is van, de az nem tud biciklizni.

- Biangbiang 面 (mian)

Szintén esedetileg Shanxi-ból, az első karakterét a legtöbb beviteli módszer nem tudja, mert az egyik legbonyolultabb kínai karakter (ha jól számoltam 57 vonás), tessék gyönyörködni benne.
Egyszerűen isteni. Fantasztikus csemege, és más véleményt erről még se kínaitól se külfölditől nem hallottam. Széles tészta, nem vízben, pikáns, sós íz hússal zöldségekkel. Délen sajnos gyakorlatilag beszerezhetetlen.

- 兰州拉面 (lanzhou lamian)

A nyugati muszlimok étele, csak és kizárólag speciális, lanzhou-i muszlim éttermekben érdemes enni, ha nincs muszlim sapka a pincéreken, akkor el kell menni máshova! Országszerte kapható. Erre érvényes a fent említett szürcsölős evési módszer. Forró víz, tészta, hús. A legtöbb fajtája -számomra-  épp ezért felejthető.

- 米线 (mixian)

Ez a déliek által fogyasztott rizstészta. Nagyvárosokban az utcán állnak érte sorban, papírdobozokból eszik ki. Épp a napokban ettem nem keveset, Kunmingban, a hideg változatát, isteni.
De nem minden arany. Délen rengeteg változata van, mást tesznek bele más ízvilággal mindenhol. A legnépszerűbb talán a 酸辣面 (suanlamian), azaz a savanyú-csípős. Kifejezetten jó, de nekem hasmenéses sajnos.

c.) Népitészta, azaz az instant vonatétel

A vonaton dobozos tésztát KELL enni. Mindenki egy nagy zsáknyi tésztával száll fel egy 3 órát meghaladó vonatútra (hagyományos vonattal ez általában egy szomszéd várost jelent, gyorsvonattal a szomszéd tartomány egy városa). Ez egy fél literes papírdoboz, fóliával bevonva, ára 4 RMB (kb. 130 forint). Ha valaki enélkül száll fel a vonatra, az biztos, hogy maga az ördög, de legalábbis elmeháborodott. Fontosabb, mint maga a vonatjegy. Ha előveszek a vonaton mondjuk egy szendvicset, szemmel vernek, és sustorognak, hogy márpedig ez a külföldi hülye, mert nem eszik instant tésztát!

A legfontosabb: az instant tésztát együtt kell enni! Senkinek eszébe sem jut, hogy megbontsa addig, amig egy kedves utastárs meg nem szánja őket éhségükben, és el nem indul a tésztájával a forró víz felé.
És ekkor jön a sorbanállás. Hirtelen mindenkinek eszébe jut a 10 doboz tésztája, már nyitja is ki, és áll be a sorba forróvízért.
Ízváltozatok: tulajdonképp sokféle van, a marhahúsos a legnépszerűbb, de van rákos, savanyúságos, csípős, halízű, csirkés, zöldséges. Paprikáscsirke ízű nincs.