Bocsánat a fenti, Kínával kapcsolatos blogoknál legalább egyszer kötelező jelleggel elsütendő szójátékért, de valóban olyan dolog lesz terítéken, amire jobb reakcióm nem is lehetne, mint a mostani bejegyzés címe.

A kínai nyelv egyik, ma már elég széles körben ismert jellemzője, hogy számtalan dialektusból áll. Egy részük gyökeresen eltérő, használóik egyáltalán nem is értik meg egymást, az egyetlen összekötő kapocs a közös írás.
Egyes nyelvészek a fő dialektusokat önálló nyelveknek tekintik.

Amikor külön jelző nélküli kínai nyelvről beszélünk, az ma már a pekingi vagy mandarin nyelvjárást jelenti. Ez (vagyis pontosabban a pekingi pallérozott, putonghua vagy baihua nevezetű irodalmi formája) Kína hivatalos nyelve: ezt tanítják az iskolában, ez szól a médiában, s nem mellesleg ennek a különböző variáció képezik az északi és délnyugati országrészben lakók anyanyelvét is. Káplár Balázs blogjában elég sok (és szabatos) bejegyzés foglalkozik a nyelvvel (főleg pinyin vs. népszerű átírás témakörben), úgyhogy ezt nem is szeretném itt megismételni.


A képen világosbarnával jelzett területeken használják a mandarin (regionálisan igencsak jelentős különbségeket felmutató) dialektusait. Chongqing városa a barnaságba enklávéként benyomuló kicsiny pasztellsárga régiótól keletre található, a térképen 重庆 felirattal.

Szecsuánban így tehát elég érdekes a felállás. Noha elég messze van a fővárostól, még itt is az északi nyelvjárásokat beszélik, s Chongqing környékén is a mandarin egy verzióját, a csengtu-csungkingi dialektust (成渝话) használják mintegy 70 millióan. Bár ez is mandarin egy erősen eltérő változata, becsületesen bevallom, hogy szinte semmit nem értek belőle. 

Szerencsére a mai nyugdíjas korosztályt leszámítva mindenki beszéli a putonghua-t, úgyhogy a kommunikáció nem lesz gond, de ha egymás közt ezt nyomják, akkor muszáj lesz majd rágyúrnom, hogy ne nézzek folyamatosan bambán. Azt érezve, hogy nekem ez kínai.