Ma hajnalban rámtört az asszisztensem legszebb álmaim közepén, hogy közölje, a munkakerülésnek vége: a mai naptól már tanítom az elsősöket is. Mint írtam korábban, eredetileg is ez volt a terv, csak egy hónapig kínai tanárok vitték náluk az óráimat, mivel nagy részük semmit sem tudott angolul.

A lényeg, hogy nem voltam annyira lelkes, különösen, hogy a másodikosokkal közös óráimat sem várom annyira soha, de hát ha hív a kötelesség... A legrosszabbra készülve indultam neki, s bizonyos értelemben ez be is jött. Bár  az egyes diákok szintje eltérő, de a zömük lényegében egy hónapja kezdett neki az angolnak, s valóban az alapoktól futottak neki. A bemutatkozásomat sem értették, s nekik meg egyáltalán nem ment. A legelemibb kérdések is gondot okoznak, de figyelembe véve az előképzettségüket, ez igazán nem meglepő.

Végül az első 10 perc után előszedettem a könyveiket, aztán nekifutottunk a soron következő leckének. Mást nem tudok velük kezdeni, az utasításokat sem értik meg, semmit. Úgyhogy sikeresen átvedlettem átlagos kínai angoltanárrá, a leckében szereplő mondatokat, szavakat leszámítva egy angol szó nem hagyta el a számat. Viszont így szépen tudunk is haladni, s le is vannak kötve. Magam is meglepődtem, de egész jó volt így.

A második órán, egy másik csoporttal már eleve a leckével nyitottunk, s minden zökkenőmentes volt, sosem látott aktivitás mellett.

Délután még lesz egy csoportom - most zajlik az ebédszünet -, ha velük is ilyen jól sikerül az óra, akkor kimondottan szeretni fogom ezt az évfolyamot. Azt mondjuk elképzelni se merem, hogy egy kínaiul nem értő külföldi tanár mit kezdene velük, akár még asszisztenssel felvértezve is.

A fő viszont az, hogy a hétfői órák könnyen a kedvenceim lehetnek.