Közben ideértem.
Az éjszakát Urumcsiban töltöttük el, majd ma Chengdun át iderepültem, amíg férjem az ujgur tartomány székhelyén tartja a frontot.
Terjedelmesebb beszámolóval holnap jelentkezem, de minden szuper, jelentem!

Kashgár, vagy kínai nevén Kashi Kína legnyugatibb csücskében, a pakisztáni határ mellett található Xinjiang déli részén. Dél-Xinjiang nagy részéhez hasonlóan csaknem teljesen nemzetiségi terület, a lakosság 90%-a ujgur.

Kashgár, bár gyakorlatilag a világ végén fekszik, fontos turistadesztináció, mivel óvárosa a legjobb állapotban megmaradt a maga nemében egész Közép-Ázsiában. Ennek megfelelően akadnak olcsó, külföldiek fogadására is alkalmas szálláshelyek is szép számmal, ahol hálótermi ágyakat és privát szobákat egyaránt találni, mi ez utóbbival éltünk, 130 yuanért egy éjszakára.
Noha tényleg nagyon messze van mindentől, tőlünk, Ala'erből, miután mi is délen vagyunk, már belátható időn belül megjárható. Az út Akszun keresztül vezet (cirka 1,5-2 óra), majd Akszuból már ízlés szerint választható busz vagy vonat is, miután ez utóbbit bő másfél évtizede megépülték már.

Mi vonatoztunk, mivel ez gyorsabb és olcsóbb is, mint a busz. Akszuból naponta 5 járat közlekedik, egy részük Kashgárban be is fejezi az útját, míg néhány egy aránylag újkeletű toldásnak köszönhetően tovább gurul Hotanig (Hetian).
Urumcsiból, Xinjiang székhelyéről indul mindegyik, de amíg az Akszu-Kashgár táv csupán 5-7 óra, addig a messzeségből ez csaknem egy nap. Urumcsiból így érdemesebb repülni, merthogy Kashgár mellett reptér is van (gépek csak Urumcsiból meg van talán egy nemzetközi, pakisztáni járat is).

Kashgár oázisvárosként kezdte meg a karrierjét mintegy kétezer éve, s azóta volt már a legváltozatosabb uralmak alatt is. Kína fennhatóság alá véglegesen az utolsó, Qing-dinasztia regnálása során került. Bár valaha lakói a buddhista hitet gyakorolták, az eltelt évszázadok alatt teljesen az iszlám befolyása alá került. Ennek megfelelően a helyi nők jellemzően fátylat hordanak, s a férfiak fején is ott virít a sapka.

Kashgár legnagyobb vonzereje a még egy évtizede is kiterjedt óvárosa volt. Mostanra ennek nagy részét elbontották, s egy kisebb területet hagytak meg eredeti állapotában.
A 15. században épült Id Kah mecset a legnagyobb Kínában, s kifejezetten fotogén. Napi szinten 10, de alkalmanként 20 ezer hívőt is fogad, egyértelműen funkcionáló imahely. Ugyancsak kiváló fotótéma a minaret, amelyet éjszaka szépen megvilágítanak.

Miért rombolják le az óvárost?



A kashgári óváros módszeres ledózerolása nemzetközi szinten is sok helyütt felháborodást szült. Bár első körben a kínai kormányzati brutalitás egyértelmű bizonyítékának, az ujgurok elleni elnyomás eszközének tűnik, a helyzet, mint Kínában oly sokszor, ennél összetettebb.
Kína segélyek, s gazdasági fejlesztések tömkelegével igyekszik az ujgur terrorizmus vitorlájából kifogni a szelet. Kashgár régi negyedének felszámolása épp ennek a része. 
A pusztító szecsuáni földrengés mutatta meg, s hívta fel az illetékesek figyelmét arra, hogy a nem megfelelően felépített házak milyen kockázatot jelentenek, s mennyivel megdobják a halálozási mutatókat. A többnyire engedély nélküli építmények felszámolása Kashgárban ezután kapott hatalmas lendületet. Kínai részről ráadásul kifejezetten odafigyeltek a helyzet kezelésére, mert a felszámolásra kerülő, amúgy komfort nélküli ingatlanok lakói kivétel nélkül sokkal színvonalasabb új lakásokat kaptak, térítés nélkül. Ezért aztán teljesen értetlenül állnak a kiváltott helyzet láttán, a kínaiak valóban nem értik (nem szabad elfelejteni, hogy egy olyan népről beszélünk, amely a saját műemlékeit is előszeretettel lerombolta, s ezek nyugati értelemben vett értékét nehezen fogja fel), hogy az ujguroknak ezen mi nem tetszik. 
Merthogy nekik legalább annyira nem tetszik, mint a nemzetközi szervezeteknek. A kínaiak zavarát ráadásul csak növeli, hogy még az sem különösebben hatja meg a többi érintett felet, hogy a lerombolt óváros helyére muszlim stílusú, de modernebb kivitelezésű új épületeket húznak fel. (Nehéz is lenne megértetni ezt egy olyan országban, ahol a műemlékek nagy része beton replika.)
A terv kivitelezését mindenesetre már nem akadályozza meg senki, s az eredeti formában megmaradt kicsiny óváros épületeit valóban igényesen restaurálják.

Az egykori Selyemút fontos állomásaként Kashgár híres egész Közép-Ázsia legnagyobb vasárnapi vásáráról is. Bár nem vasárnap voltunk, a többi napon is kiterjedt és tele van emberrel. Bár mint írtam, a város egyre izmosabb üzletága a turizmus, a vásár elsősorban nem nekik, hanem a helyieknek szól, s valóban eredeti funkciójában működik.

Kicsit más jellegű nevezetesség, de Kashgárban van Kína egyik legnagyobb, még álló Mao szobra is. Majdnem 20 méteres, így nehéz elvéteni.


Képek a galériában (egyelőre ennyi, majd még bővül, vacak a net, s nem enged feltölteni).

A Szecsuánblogon a trollok kiszűrésére előmoderáció után jelennek meg a kommentek. Ha új vagy a blogon, az első (a moderáción nem fent akadó, normális) hozzászólásod után felkerülsz a blogos whitelist-re, s így a jövőben a hozzászólásaid azonnal megjelennek majd. Megértésedet köszönöm!

Egyelőre még Kashgárban múlatjuk az időt, de holnap estére már visszaérünk Ala'erbe. Kashgár jó hely és amint lesz normális netem meg némi időm, írok is majd róla bővebben. Addig csak egy képpel jelentkezem.

Hirtelen ötlettől vezérelve, s mert nem mostanában leszünk errefelé, úgy döntöttem, lelécelünk pár napra körbenézni Kasgár (Kashi) városába. Az egyik leginkább nemzetiségi terület, még fellelhető, bár egyre zsugorodó óvárossal.
Ezt is ki kell próbálni, jó lesz!

Ott hagytuk abba, hogy elindultunk a reptérre kifelé Urumcsiban. Folytatás előtt egy kis kitérővel hadd éljek.

Férjemmel való kapcsolatom egyelőre kifejezetten kiegyensúlyozottnak mondható. Ritkán marakodunk, s ki-ki a maga módján járul hozzá az egészséges viszonyhoz. A szervezést igénylő feladatokat én végzem, egyrészt mert mennek is, másrészt mert szeretek is ilyesmikkel bíbelődni. Ilyen helyzetekben neki semmi dolga, csak sodródik az árral. Valahogy az sem merült fel soha, hogy utazáskor az útlevelek ne nálam lennének, biztos helyre pakolva. Nem is volt ezzel semmi gond soha, se vele, se előtte nem kevertem el soha semmit, így ez egy olyan dolog, amire számítani lehet.
Ellenőrzéseknél persze ki kell adnom a papírjait a kezemből, elvégre külön-külön járulunk a vizsgálóemberek elé. Ez most sem volt másképp, mindkettőnk útlevelét lepecsételték, majd mentünk tovább a csomagokat felvenni. A saját papíromat visszaraktam a helyére, az övével meg nem is foglalkoztam.


A kijárat felé, a már felvett csomagokat még egyszer átvilágítják, így beszórtunk mindent a szalagra, majd a másik oldalt fel is vettük őket. Minden rendben találtatott, s mentünk a dolgunkra. A hármas terminálra érkeztünk, s a kettesről ment az akszui gép, így kimentünk a tranzitbusz megállójába s vártunk, múlattuk az időt, nem volt semmi gond.

Végül előkerült a busz is, átmentünk a kettes terminálra, a csomagokat ismételten átvilágítva bejutottunk, majd kerestünk volna valami ülőhelyet, hogy némiképp kényelembe helyezkedve tölthessük el a ránk váró órák hosszú sorát. (Mivel nem csatlakozó járatról volt szó, este 10-es gépre foglaltam jegyeket, minimalizálva annak az esélyét, hogy lemaradjunk egy nem várt késés miatt.)


Bár férjem már nagyon le akart telepedni, én még kötöttem az ebet a karóhoz, hogy előbb menjünk oda az Urumqi Airlines pultjához, biztos ami biztos, hátha mégsem innen megyünk. Meg is érkeztünk, majd elkezdtem előkotorni az útleveleket, hogy azok alapján majd megtalálják a foglalást. Az enyém meg is volt, az övét viszont nem találtam a sajátom mellett. 
Nem cséplem a szót, az ő útlevelének nyomát sem láttuk. Átnéztünk mindent, sehol. Szerinte belerakta egy kis zacskóba, amiben egy üveg víz volt, de abban sem volt. Ott volt viszont a belépéskor kapott papírka, ami az útlevél lapjai között volt előzőleg, s szerinte a kijárati szalagon eshetett ki, mert a víz is eléggé kifelé állt.

Ami szemrehányást kapott, azt szerintem egy életre nem teszi zsebre. Kb. 5 percre lett rábízva az irata, s ennyi elég volt ahhoz, hogy eltüntesse. Ettől függetlenül itt még aránylag higgadt voltam, s átgondoltunk mindent, hogy hol keveredhetett el. Visszamentünk a hármas terminálra gyalog, s őt kinn hagytam a buszmegállóban, hogy ha jön a busz, nézze meg, nem esett-e ki, amíg ott voltunk. Jómagam visszamentem a terminálépületbe, s a már lezárt nemzetközi kijárat (nem sok gép van külföldről) ajtaját vertem kétségbeesetten. Kijött egy hölgy, kérdeztem, találtak-e útlevelet. Nem, de beengedett, s hátramentünk körbenézni. Még voltak páran a személyzetből, ők is körbenéztek, de nem találtunk semmit.

Megköszöntem, eljöttem. Kimentem férjemhez, aki közölte, hogy a buszban sem volt, pedig a pasi még a csomagtartót is kinyitotta, hogy nem csúszott-e be. Akkor már bőgtem, s párommal sem lettem kedvesebb.

Tettem még egy kört a terminál rendőrségén is, de oda sem adtak le semmit.

Utána még eszembe jutott, hogy a kettes terminálon is átmentünk egy csekkoláson, ott is kieshetett. Visszamentünk, körbekérdeztünk/néztünk, de semmi. Az ottani rendőrségi pult sem hozott eredményt. A wifi nem akart működni, így visszamentünk a hármas terminálba ismét, különösen, hogy férjem még mindig az ottani átvilágításra gyanakodott.

Mindenbe beletörődve újra bezörgettem. Ezúttal egy másik, kevésbé barátságos hölgy volt benn, aki határozottan nem akart beengedni minket. Igyekeztem a szívét meglágyítani, hogy hadd nézzünk még egyszer körbe, különösen, hogy kieshetett az útlevél a csomagfelvételnél is, s arra előzőleg én nem jártam. Végül belement, hogy egyikünk bemenjen.

Amíg férjem odabenn keresgélt, én igyekeztem utánanézni neten, hogy mi az ilyenkor szükséges procedúra, de nem sok biztató dolgot találtam. A nagykövetség ugyan tud kiállítani ideiglenes útlevelet, amivel el lehetne hagyni az országot, de Peking nincs a közelben, s Xinjiangban még buszra sem lehet szállni útlevél nélkül. A rendőrségi bejelentés után az itteni Exit/Entry Bureau-t kellett volna felkeresni, Urumcsiban. Akárhogy is, nem kecsegtetett a helyzet semmi jóval. Valószínűleg buktam volna az itteni munkát, bukjuk a vízumdíját, fizethetünk a visszaútért, az egész egy igen költséges és bonyolult kitérő lett volna.

Nagy sokára visszatért férjem, kezében az útlevéllel. Megnézte a csomagfelvételnél, majd alaposan átkutatta az átvilágító berendezést is. A szalagos és görgős részek között mindkét oldalt van egy rés, s az egyik ilyen nyelte be az iratot. Én is nézegettem előzőleg, de kintről nem láttam semmit, csak a sok felgyűlt szemetet. Ő ennél mélyebb vizsgálatba kezdett, s alul, a sötétben, a padlóról kémlelve, csak a személyzeti oldalról haloványan kivehetően felsejlett előtte a bordó szín. Valahogy kiszedte.
Hiába is maradtunk volna pár napig Urumcsiban, arra várva, hogy hátha valahol megtalálják, ezt tutira nem vette volna észre senki évekig.

Kiérve aztán vegyes érzések öntöttek el. Megkönnyebbültem, de majdnem fejbe is vertem, amiért ilyen izgalmaknak tesz ki. Abban megegyeztünk, hogy többet biztosan nem lesz nála semmilyen fontos irat.

Lecsillapodva aztán vártuk a gépünket. Időben indult, az út csak egy óra. Akszu repterén se nem buszoztattak, se nem cső volt, simán kihajtottak minket a terminál felé gyalogosan (ez eddig életemben egyszer, egy Wizzair járatnál esett meg, vagy a burgaszi, vagy valamelyik ukrajnai reptéren). A sofőr és a diákasszisztens már várt minket, s el is vittek egy négycsillagos hotelbe. Valószínűleg nem sok szálláshely fogadhat külföldit Akszuban.

Tegnap reggel aztán megjártuk az egyik rendőrséget a bejelentkezés miatt, s utána már jöttünk Ala'erbe.
Nagyon remélem, hogy ennyire izgalmas kalandba azért nem bonyolódom a jövőben.

No, vágjunk hát bele. Némiképp kalandosan jutottunk el idáig, de a lényeg, hogy megérkeztünk. Nézzük, hogy miképpen.

A moszkvai gépünk 12:55-kor indult, az otthonról a magyar fővárosba tartó első busz pedig 5:40-kor jár, cirka 9-re abszolválva az utat a Népligetig. A különbözet majdnem négy óra, ami normális esetben elég, de bármilyen nem várt körülmény borítani tudja, így aztán ezt hamar kilőttem. Egy nappal korábban, már csütörtökön keltünk útnak, s Budapesten éjszakáztunk. Ez annyiban is kapóra jött, hogy a cégtől küldtek némi ruhapénzt, aminek a seggére kellett verni a Zarában egy-két kosztüm formájában.

Hogy jól döntöttünk, az hamar kiderült. A buszunk egyik hátsó kereke Székesfehérvár környékén szétrobbant, a mentesítő járat meg egy másfél óra múlva ért oda. Élesben, pénteken ez már elég lett volna, hogy lemaradjunk, de ugyancsak ehhez vezethetett volna egy baleset miatti dugó az autópályán, amire azért az évek tapasztalatai alapján már volt példa néhányszor.

Annyi előnye volt, hogy még a mentesítő megérkezése előtt megállt egy teli busz, ami elvitte a népek nagy részét, így mi, akik ráértünk, egy menő, lényegében tök üres járaton zúztunk Budapestig.

Pénteken a reptéren aztán az Aeroflotos csekkolószemélyzet értetlenkedett egy sort. Moszkváig velük, onnan pedig a kazahok nemzeti légitársaságával, az Air Astanával repültünk, amit csak nehezen tudtak feldolgozni. Oroszország vízumköteles, de egyazon reptéren belüli tranzitáláshoz nem kell vízum 24 órán belül. Az Alla névre hallgató, erős akcentussal beszélő hölgyemény így aztán konzultált egy sort valahová eltűnve, de végül beérték azzal, hogy igazolni tudtuk a továbbutazásra szóló jegyeket, illetve a Kínába érkezéshez szükséges vízumot.
Még volt egy variálás a poggyászokkal is, mert ez esetben nekik kellett feladni azt egészen Asztanáig, ugyanakkor a súlyhatárok a kazah társaságnál szigorúbbak voltak. Mindegy, pakoltunk egy kicsit a kézipoggyászokba, s így megoldódott a helyzet.
A kézipoggyászok biztonsági ellenőrzése is eltartott egy ideig, ennyire szigorúan még Xinjiangban sem csekkolták. Kapásuk is lett nagy sokára, mert keveredett a csomagba egy 120 ml-es flakon is. Rég láttam ekkora diadalt kiülni valaki arcára, mint amit a kedves honfitársunk produkált, remélem, este már azzal a tudattal tért nyugovóra, hogy ma is elért valamit.


Időben megérkeztünk Moszkvába, ahol, beszállókártya híján először egy ideiglenes papírt adtak, majd az egyik tranzitpontnál nyomtattak nekünk belőle.
Időközben a putyini rendszer fővárosának első számú repterét közelítették a nyugati sztenderdekhez, ugyanis teljesen betiltották a dohányzást. Minden különösebb rosszmájúság nélkül jegyzem meg, hogy ennél sokkalta kifogásolhatóbb problémákkal is foglalkozhattak volna, de ez van. A jövőben igyekszem majd nem érinteni Moszkvát, mert azért hat óra nikotin nélkül egy függőnek nem jó vicc.
Szégyenszemre azt is bevallom, hogy éltem a kiskapukkal. A betiltással, s a dohányzó szobák felszámolásával csak annyit értek el, hogy a népek most a mosdókban füstölnek, ahol masszív cigifüst van, amit az is kénytelen szívni, akinek nem kéne. Füstjelzőt ezekbe nem építettek. A kilátásba helyezett 500-1500 rubeles (2-6 ezer forint) büntetések sem igazán elriasztóak.

Seremetyevo fent, a Moszkva-Asztana járat lent

Az Air Astana kifejezetten üdítő meglepetésnek bizonyult. A katariakhoz fogható szintű kiszolgálás, abszolút élvezhető menü, csak jót tudok róluk mondani. Ráadásul félig üres is volt a gép Asztanáig, így három ülésen alhattam egy keveset - sajnos az út alig volt több 3 óránál.
Az asztanai reptér is rendben volt - kulturált dohányzási lehetőséggel, s igencsak csábító áru vámmentes boltokkal. Ez utóbbi termékeiből még jó eséllyel csemegézünk majd, amikor férjem kínai tartózkodását újítgatjuk meg. Egy liter Bailey's-t pl. már 12 euróért is lehetett kapni.

Air Astanás menü fent, beszállás Urumcsi felé (lenn)

Az Asztanából Urumcsiba tartó gép is időben indult és érkezett, hasonlóan a másik három géphez, amit az út során igénybe vettünk. A kínai útlevél-ellenőrzés is zökkenőmentesen ment, majd a csomagfelvételt követően elindultunk a kijárati csomagvizsgálat felé. Ahonnan a nem várt izgalmak jöttek.
Folytatás innen a második részben.

Ez azért még kicsit odébb lesz, még négy és fél óra van az indulásig, de igencsak örülök, hogy bőven hagytam időt az átszállásra. Mivel a wifit elég bénán mérik a Diwopu reptéren, így most részletekbe nem megyek, de majd lesz egy kifejtős poszt arról, hogy hogy ment majdnem teljesen füstbe az egész út.
Előljáróban annyit, hogy köze van egy reptéri átvilágító berendezéshez és a férjemhez, illetve hogy a vége happy end lett, de ebbe jó adag szerencse is kellett.

Éjjelre már elvileg Ala'erben leszünk, alszunk egy kiadósat, s majd holnap terjengősebben is igyekszem megnyilvánulni. Visszatér a dolgok rendje, s a Szecsuánblog újra Kínából jelentkezik.

Már néhány órája Seremetyevon múlatjuk az időt, miután időre megérkeztünk Budapestről. Este 10 után indulunk tova Asztana felé, majd onnan már Urumcsi jön.

Mindenkit üdvözlök, indul a blog negyedik szezonja. Ezt is megértük.

A pekingi tartózkodásom utolsó előtti napján meglátogattam a város állatkertjét. Valamiért élemedett korom ellenére még mindig nagy élményt nyújtanak ezek az intézmények. Pekinggel maradéktalanul nem voltam elégedett.
Lássuk részleteiben.

Maga az állatkert könnyen megközelíthető, a 4-es metró Beijing Zoo/Dongwuyuan állomásán kell leszállni, ami közvetlenül a déli kapu előtt rakja ki az embert.
A belépő is olcsó. Szezonban pár yuannel drágább, de ott jártamkor mindössze 15 kínai pénzért vesztegették a jegyet, amire még rámehet 5 yuan a pandaház meglátogatására, illetve e kettő kombinálva 19 yuanbe kerül. A pandaházas belépő már benn az állatkertben is megvehető az oda vezető kapunál.

Az állatkert környezete szép. Tele fákkal, parkokkal, s hatalmas, fél nap egész biztosan kell a teljes bejáráshoz, nekem csak 4 órám volt zárásig, így mindenhol nem is voltam. Irányjelző táblák sűrűn vannak, de nem elég sűrűn, s mivel rendszerint elég nagy az átjárhatóság minden irányban, így elég könnyen el lehet keveredni, s kihagyni részeket.

A 36 fokos hőség sem javított a benyomásaimon. Túl azon, hogy ebben a melegben kissé nehezebb is kutyagolni, rengeteg állat is úgy gondolta, hogy inkább elbújik, s nem jelenik meg a kifutókon. Normálisabb helyeken ezt azért meg szokták úgy oldani, hogy a házak belsejéből is rájuk lehet nézni, de Pekingben ez az opció elég korlátozottan áll rendelkezésre.
A pandaházakban mindössze három állatot láttam, őket is az egyik ház belsejében. Aki még nem látott pandát, annak így is nagy élmény lehet, de Chongqinghoz vagy pláne Chengduhoz nem lehet hasonlítani.

Bár a pandák tartási körülményei még nem rosszak, rengeteg állat sínylődik eléggé lepukkant, apró helyeken. Pekingtől ennél többre számítottam, még Wuhanban is jobb a helyzet, Chongqingban meg isteni ehhez képest.

Nem voltam a legjobb hangulatban, s kifejezetten morcos is lettem a fentiek miatt, de aztán két ázsiai elefánt egy kicsit megnyugtatott, a park akváriuma meg végképp helyretett. Ez külön belépős, nem is olcsó, 150 yuanbe fáj, viszont a cápák, delfinek és fókák mellett még belugákat is tartanak, ami hatalmas élmény volt. Időbe telt, mire rájöttem, hogy nem gyerekek visítoznak, hanem ezek a kis cetek adják ki a sikolyszerű hangokat. 

Kicsit nagyobb kedvvel folytattam az utam az akváriumból kikeveredve, s a benti klíma után némiképp komfortosabbra hűlve. Időközben egyes állatok is előbújtak, amikből előzőleg nem látszott semmi.

Összességében így sem nyűgözött le a hely, így, hacsak nincs jobb lehetőség pandákat nézni, nem feltétlenül javaslom a vizitet. Ennél sokkal jobb állatkertek akadnak Kínában is.

Képek a galériában lejjebb.

Egész minimális késés után megérkeztünk Dohába. Ezen a reptéren életemben először nem busszal hordtak be, hanem közvetlenül a csőre tapasztották a gépet. A budapesti gép felé azért marad a buszozás. 

Most már várhatóan egész gyorsan Magyarországon leszünk.